Székely-sziget

A hajdani Vécsey utca nevét 1920 után többször is átkeresztelték. Jelenleg Dionisie Linția (1880–1952), ornitológus, a Bánság Múzeuma madártani részlege megteremtőjének, gondos őrének és fejlesztőjének a nevét viseli. A jeles termé­szettudós az Oravicabánya melletti Kákófalván (ma: Grădinari) született 1880. augusztus 13-án. A Temesvári Állami Tanítóképzőben oklevelet szerzett pedagógus pár esztendei néptanítóskodást követően, a Délmagyarországi Természettudományos Társulat – amelynek 1903-tól egyik legszorgalmasabb és legfelkészültebb tagja volt –, kérésére és köz­ben­járására Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisz­tere 1908-ban a temesvári kir. tanfelügyelőség tollnokává nevezte ki. Feleségével, Emíliával 1909-ben vásárolta meg 13.000 koronáért Vasváry Saroltától és társától a Korona utca 22. szám alatti családi házat, amelyben aztán évekig élt. Ifjú korától szenvedélyesen járta a Bánság erdeit, mezőit és mo­csa­rait. Az elejtett állatokat kitömte. Hivatalnoki feladatai végzése mellett a Délmagyarországi Természettudományos Társulat felkészült múzeumőreként rendezte és számos értékes darabbal gyarapította a gyűjteményt. 80 madárfaj 200 tojását és fészkét, 29 kitömött madarat és néhány emlősállat koponyáját adományozta a temesvári múzeumnak. Ornitológiai tanulmányokat közölt Lintia Dénes aláírással a Termé­szet­tudományi Füzetek hasábjain. Preparált madarakat és tojásokat ajándékozott a budapesti természetrajzi múzeumnak is. A temesvári tanítóképző tanárává és a múzeum igazgatójává nevezték ki a két világháború közötti évtizedekben. Megszervezte Jurilovcán Románia első madár-megfigyelési állo­mását. A madarak téli táplálása biztosítása, elterjesztése céljából 1932-ben elindította a Madarak Karácsonya-akciót. Vizs­gálodásait a Duna-delta madárvilágára is kiterjesztette, s védett területté, rezervációvá nyilváníttatta a vízimadár paradicsomnak számító kenézfalvi mocsarakat, tavakat. Nagyértékű gyűjteményét 1937-ben a temesvári múzeumnak ado­mányozta. A „román ornitológia atyjának”, Dionisie Lințianak köszönhetően Temesvár őrizte és őrzi – eszményinek egyáltalán nem minősíthető körülmények és feltételek között – Románia legnagyobb kitömött madár- és tojásgyűjteményét, amely létrehozója, megteremtője nevét viseli. Kollekcióját a Bánság Múzeuma természettudományi részlegének vezetőjeként, dr. Kiss András felügyelte, gondozta, dolgozta fel és népszerűsítette. Több tanulmányt és 3 monográfiát írt és jelentetett meg a nagy elődről, Dionisie Lințiaról, akinek post mortem 2004-ben Temesvár megyejogú város díszpolgára címet adományozták.
A kincstári faraktár elköltöztetését és területének parcellázását követően a Béga-csatorna új medre felőli telkekeket Székely László, Temesvár szab. kir. város műépítésze valamint családjának tagjai szerezték meg, vásárolták fel. Felismerve sokéves szakmai gyakorlatának és tapasztalatainak köszönhetően is a bérház-építés és -hasznosítás jövedelmezőségét, hatványozott rentabilitását, Székely László 1910-ben 32 600 korona lefizetésével megvásárolt egy 326 négyszögölnyi saroktelket a Liget úton, a Bégát átívelő új vasbeton-híd közelében. Példája követésére rávette családtagjait – édes­anyját, húgait és sógorait – is, akiknek minden segítséget és támogatást megadott. Nemcsak adminisztratív, műszaki ügyeket intézett, hanem anyagilag is hozzájárult a házhelyek megvásárlásához, a bérpaloták fölhúzásához. A négy szorosan egymáshoz simuló bérház terveit is maga készítette el és vitelezte ki. A Kunz-féle bérházzal szemközti 271,1 négyszög­öles házhelyet édesanyja, özv. Székely Mihályné vásárolta meg 1911-ben ölenként 80, összesen 21.688 koronás vételáron. A Béga-csatorna és a Kunz-ház közötti 394 négyzetölnyi telek, ölenként 55 koronáért sógora, húga, Székely Szeréna férje, Kiss Károly, városi segédmérnök – aki 1909-ben lépett Temesvár szab. kir. város szolgálatába – tulajdonába került ugyancsak 1911-ben. A Béga-csatorna új medre felöli ház­hely­nek a Székely Irénnel házasságot kötött Sütő Béla kultúrmérnök, a Temes-Béga Vízszabályozási Társaság hivatal­főnöke lett a birtokosa.
A négy utca közrefogta tömb, a szorosan egymáshoz tapadó négy masszív bérpalota együttese egyfajta „családi szigetet”, valódi Székely-rezervátumot alkotott és képez Te­mesvár 20. századeleji építészeti örökségében. Nem szabványos „egyenépületeket” tervezett és épített Székely László, a bérházak mindegyikének jellegzetes egyénisége, karakteres stílusa és struktúrája van. Különbözőségeik dacára harmonikus együttest alkotnak a mutatós városkép-meghatározó ingatlanok.
Székely László jelleme, magatartása, életvitele, gondolkodása hangsúlyozottan családközpontú volt. Szoros szálakkal kötődött élete végéig famíliája tagjaihoz, akiket istápolt, messzemenően támogatott, akikről felelősen gondoskodott.
Székely Mihály (1849–1905) okleves építőmester, építkezési vállalkozó és Mados Zsuzsanna (1858–1930) elsőszülött gyermekeként Nagyszalontán jött a világra 1877. au­gusztus 3-án az ízig-vérig temesvárivá honosult Székely László. Fejére a keresztszülők – id. Fonyad István és Bugyi Zsuzsanna – jelenlétében a szülőket összeadó parókus lelkész, Széll Kálmán (1838–1928) esperes, a költő Arany János veje öntötte a keresztvizet. A született tíz gyermekből hetet felnevelő, kálvinista család ősei a Bocskai István erdélyi fejedelem által 1605-ben megnemesített hajdúk sorából kerültek ki. Temesvár első műépítészének nagyapja, id. Székely Mihály (1807–1872) és nagyanyja, Kocsis Sára (1816–1878), s korábbi felmenői a hajdúváros nemzetes urai közé tartoztak. A családfő, Székely Mihály hosszabb időn át Nagyszalontán, majd pedig Budapesten gyakorolta és kamatoztatta tanult mesterségét.Vállalkozóként, pallérként több, napjainkban is álló épületet emelt Bihar megyében, illetve Magyarország fővárosában. Pár évvel elhunytát követően földi maradványait az 1903-ban Temesvárott gyökeret vert fia, Székely László műépítész kihantoltatta a nagyszalontai temetőből és átszállíttatta a Béga-parti városba, ahol a józsefvárosi sírkertbe újratemettette azokat. A vörösmárvány síremléket tervei szerint emelték, állították sírjára. Özvegyen maradt édesanyját és húgait ugyancsak átköltöztette Temesvárra. Leánytestvéreit kiházasította, férjeket munkatársai, a városháza vagy más köz­intézmények fiatal mérnökei közül választott számukra. Hithű kálvinistákként, a hajdúivadék Székelyek a temesvári református eklézsiát erősítették. Temesvárra kerülése első periódusában Székely László a Batthyány utcai református bér­palotában rendezte be és működtette magán tervezőirodáját. Több udvari melléképületet tervezett az egyház, az emeletes bérház számára. Irányításával végezték a javítási, az átalakítási munkálatokat is az épületen. Az 1920-as években az egyházközség, majd a bánsági egyházmegye főgondnoki tisztét töltötte be. Húgai a református nőszövetség munkájában vállaltak és töltöttek be tevékeny szerepet. Kiss Károlyné Székely Szeréna tanítónő, aki a debreceni Dóczy-intézetben és a budapesi Fröbl-intézetben végezte tanulmányait, ismeretterjesztő előadásokat tartott és szavalóként lépett fel az egyházi ünnepségeken és a világi rendezvényeken. Elnöknője volt sok éven át a temesvári református nőszövetségnek és a Bánsági Református Egyházmegye nőszövetségének. Aktívan bekapcsolódott a magyar kisebbség politikai, népjóléti és kulturális mozgalmaiba. Társelnöke volt egy ideig a Bánsági Magyar Nőegyletnek is. Férje, Kiss Károly 1936. szeptember 15-ig, nyugdíjba vonulásáig Temesvár főmérnöke volt és „főleg az utak építése és karbantartása körül fejtett ki eredményes tevé­kenységet”. Sütő Béla kultúrmérnököt, Székely Irén férjét, a temesvári folyamszabályozási hivatal főnökét, 1930, december 31-től küldték nyugdíjba. A családhoz való kötődése és ra­gaszkodása mutatkozott és testesült meg egyebek mellett abban is, hogy amikor elvált első feleségétől, Bányász Máriá­tól Székely László vállalta három gyermekük eltartását, felnevelését. Példás apának bizonyult.