08 Apr 2016
Írta admin 
0 Hozzászólás A KÖLTŐ négy évvel hamarabb vetett véget életének, mint ahogy megláttam a napvilágot. Serdülőkoromban Petőfi és Arany versei, életútja után JÓZSEF ATTILA sorsa nyűgözött le leginkább. Már középiskolába jártam, amikor találkoztam vele az utcán. Nem is vele, hanem nyomorék mostohatestvérével, aki a magyar színház épülete környékén koldulásból tartotta fenn magát. Pontosan olyan volt, mint Attila a tankönyveinkben. Legendák keringtek róla. Legrészletesebben néhai, kíváló újságírónk, Sipos János foglalta össze cikkeiben, tanulmányaiban a költő édesapjának kisiklott életútját. Amerika helyett Temesváron kötött ki, és alapított családot másodjára. Ennek a leszármazottja volt az itteni féltestvér.
Nekünk, fiataloknak, sokáig szenzációt jelentett, nem ismerhettük az akkor még nyilvánosságra sem kerülő körülményeket. Azt azonban tudtuk, hogy a KÖLTŐ féltestvérének a kalapjába szórjuk a pénzérménket, bár megszólítani nem mertük. Nem is beszélt magyarul, derült ki később. Nem tudhatott róla, hogy közeli rokona a magyar irodalom költőfejedelme volt, aki maga sem dúskálhatott a földi javakban. Én azonban mindent elolvastam, ami József Attilától a kezembe került, képzeletben összekötöttem sorsukat. Képet a negatívjával. Az egyik a zsenialitás magaslatáról hanyatlott a vasút vágányára, a másik a ködök kráteréből bambult a gyenge fénysugárba. A tiszta fény és fakó hasonmása, alkotó lángész és az értelem majdnem teljes hiánya: a kor vadromantikájának torz ellentétessége. Ám e találkozás után kibontakozó fantáziálás tovább mélyítette irodalmi érdeklődésem. A mű és életsors elválaszthatatlansága, ha nem is ilyen megfogalmazásban, ekkor vált nyilvánvalóvá előttem. A legközvetlenebb forrást minden alkotáshoz a megélt élmények szolgáltatják elsősorban, ezt igazolja minden nagy életmű története. A József Attiláé pedig különösképpen. A Curriculum vitae-ban, műalkotásainak sorát gyarapító önéletrajzában írja sokat idézett mondatait: „17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.”
Hogy miért ő a legkiválóbb költőnk? Talán mert a XX. században ő az egyik legtöbbet átélt, szenvedett alkotónk, s ez az érzékenységgel, tehetséggel társítva párját ritkító katalizátora volt a nagy életmű létrejöttének.
1964 óta a magyar költészet napját az egész magyar nyelvterületen József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük. Az Irodalmi MŰHELY egy József Attila-költeménnyel és egy, a tiszteletére írt verssel ünnepli meg a magyar költészet napját.
József Attila
THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937.
Eszteró István
JÓZSEF ATTILA ÜDVÖZLÉSE
„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…”
J.A.
Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted,
halkan lépkedve járulunk elébed
gyermekek, ifjak és őszülő vének,
serdülő, repeső, kérges remények
hallgatni szavadat mindannyian,
befagyott búbánat hogyha rian…
ülnénk mi melléd, ha ring a Tatár,
bámulva mi mindent ringat az ár,
paprikát, zöldet és almát és dinnyét,
szerelem fényét mindenségen innét,
s túl, midőn ágakból szőtt erezet
táplálni kezdi a tág tereket,
nevetnénk magunkat mint elefántot,
amely nagy fülével emberré vált ott,
vagy csak épp megkérnénk, hogy velünk hallgasd,
elveszett agancsért mint sír a szarvas,
faggatnánk: rút éj világot hazához
lel-e nappalként ölelni magához,
kinek a nevében kéri a nemzet
áldását, aki csak háborút nemzett,
sóváran mi végre bérli a kozmoszt,
aki szakadásra másikat hoz most,
hazugság meddig lesz igaz szegénynek,
amit nyakába varrtak a kevélyek.
Kérnénk, kezedet helyezd homlokunkra,
viszállyal szégyen ne gyűljön bajunkra,
törjél lelken be minden kirakatot,
melynek bordáin ördög csúszkálhatott,
minden időben szíveddel szeressünk,
mintha előtte hét napig nem ettünk,
áldásod nyújtva szólíts a nevemen,
szálljon arcunkra szellem és szerelem,
s mint ki szűzi pőrén fizetett hittel,
világ világán maradj velünk hittel.
2005.
Összeállította: ESZTERÓ ISTVÁN
