– Jó napot! – kiabált oda a fiatal pap – hála Istennek, hogy közel volt! Már azt hittem, rámtámad a ku­tyá­ja… Úgy megijedtem, hogy teljesen reszketek… Húha, jó nagy kutyusa van magának!
– Adjon Isten – köszönt vissza a juhász, majd megnyugtatóan foly­tatta: – Nem csinál semmit, ne fél­jen tűle, nem bánt. Hé, Ursu, ide­nézz! – szólt a kutyának, de az fi­gye­lemre se méltatta, és a felé re­pü­lő túró­darab­kát úgy kapta el fröcs­kölő szájával, hogy oda se nézett. Állkapcsa na­gyot csattant, a nya­ká­ra láncolt léc visszacsapott az or­rára. Prüszkölt egyet, suta, csöppet sem méltó­ság­tel­jes fejmozdulattal, és ezzel mint­ha megpecsételte vol­na az idegen és közte beállt békét.
– Mi szél hozott erre, atyám? – kérdezte a csobán. – Amikor a ku­tya elszaladt, azt hittem valami bo­lond turista gyün, bár ilyenkor még nem jelennek meg, félnek a hótól meg a lavináktól. De aztán maga… A monostorból gyüttél?
– Igen, én csak…
– A főapát küldött, ugyi, túró kéne? – mosolygott két kapa fo­gá­val a juhász. – Meg bárány… Na de mondd meg neki, hogy túl korai, még kicsik a bárányok. És csak a múlt héten gyüttünk föl. Talán idén nem is tudok adni, majd.
– Nem az apát küldött, uram, ma­gamtól jöt­tem. Tetszenek a hegyek… És gon­doltam sétálok egyet ebben a szép napsütésben.
A csobán ismét nevetett, kivil­lant­­va barna fogait a csapzott ba­jusz alól.
– Sétálni… értem. Hát akkor ma­ga is pont olyan bolond, mint a töb­biek… A hegyek… azok tényleg szé­pek most. De veszélyesek is. Most van a hócsuszamlások ideje. Ha nem tudod merre kell menni, könnyen meg­halsz… – Elindult föl­felé a hegy­nek. – Gyere utánam.
A pap is elindult, kullogva a bü­dös bunda mögött. A behemót eb öt méterről követte. Körülbelül két perc múlva feltűnt a nyáj is, két apróbb, vadul csaholó kutya társa­sá­gában, majd a hevenyészett ju­hász­lak. A vadzöld fenyvesek közt pedig, ma­gasabban, már lát­szott is egy fehér pontocska, rozsdavörös folttal a tetején: a menedékház. A karámok és a kunyhó mellett egy maszatos fiúcska üldögélt, késével egy ágat farigcsálva.
– A fiam. – mondta a juhász. – Nem tud beszélni.
A szerzetes hallgatott, körül­né­zett. Megsimogatott egy anyja alatt bujkáló kisbárányt, mire az egyik kisebb kutya ismét ugatni kezdett, kö­rülötte ugrálva. Nem messze a ve­zérkos nyakcsengője kolompolt. A holló, ami idáig követte, rászállt egy birka hátára, de az ugató kutya most őt vette célba, elszállt.
– Ülj le! – mutatott a juhász egy tuskóra, majd előhúzott gúnyájából egy üveget, kicsavarta a kupakját és ő is leült egy fatörzsre. Húzott egy nagyot a flakonból, könnyes szem­mel megborzongott, krákogott. Nem víz, állapította meg Paisie.
– Nesze, igyál te is.
– Ó, én nem szoktam alkoholt… – kezdte a pap, de aztán látta, hogy a csobán nem is őhozzá szólt. A bo­zontos Ursu ballagott oda, megvárta míg gazdája egy rozsdás konzerv­do­bozt félig megtölt pálinkával, majd prüszkölve lefetyelni kezdett belőle, amíg nem maradt benne semmi. Nyáladzva elvonult, Paisie meg csak bámult utána, de nem szólt. Nem tud­ta, hogy mosolyogjon vagy cso­dálkozzon.
– Szóval a hegyek… azér gyüttél ide – szólalt meg halkan a csobán. – Nem kérsz túrót? Nem vagy éhes? Puliszkám is van, még azt hiszem kenyér is maradt…
– Nem kérek, köszönöm – mond­ta Paisie – de ha lenne egy kis vi­zed… Megszomjaztam a nagy ijedt­ségre…
– Ott van, a viderben, meg egy bögre is lesz ott. Dani! – kiabált oda a fiának – hozz egy csupor vizet a tisztelendő úrnak!
A fiú hozta a vizet, megvárta, míg iszik, aztán visszavitte a kannát a vödörbe.
– Mikor gyüttél? A kolostorba… Még nem láttalak, tavaly biztos nem voltál még.
– Háát… én tegnap érkeztem – vallotta be nevetve a fiatal szerzetes – új vagyok itt.
– Akkor azér. És hunnét?
– Most Gyulafehérvárról, a teo­ló­giáról. De amúgy moldvai vagyok, Bukovinából.
– Az szép lehet, – válaszolt a nyáj őrzője, fejébe nyomva egy kucsmát – ott is sok a csobán. És a legelők is.
Ezzel csend lett. Tíz percen át nem szóltak egy szót sem, csak bá­multák a hegyet, az ősz csúcsokat.
– Mér gyüttél ide? – kérdezte kisvártatva a juhász.
– Maga is ezt kérdezi?… Mon­dom. Mert szeretem a hegyeket. És Bartolomeu meg… ismeri apámat – vallotta be a pap, csak úgy, maga is meglepődvén mi késztette, hogy ennek a vadidegen embernek ilyes­miket elmondjon. Azt sem tudja, hogy hívják. – És azért, mert segí­teni szeretnék az embereknek. Hogy tanuljak, hogy felkészüljek, medi­táljak… Szóval ilyesmik miatt, tudja, amit a szerzetesek csinálnak.
– Értem – mondta halkan a másik, de lerítt róla, hogy nemigen érdekli a magyarázat. Tekintete messzire révedt. Látszott, hogy tépe­lődik, bundája szőrét morzsolgatta, aztán rágyújtott egy görbe cigaret­tá­ra. A gyufa csak harmadszorra gyúlt meg. Nagyott húzott ismét a pá­linkából, aztán megkérdezte:
– Mér ölték meg az emberek Jézus Krisztust?
(folytatjuk)