2.

Nem volt nehéz dolga: Bartolomeu atyát hatan is követték, látszólag sürgős mondani­va­lók­kal, de az öreg pap sietve vágott át az udvaron, egyenesen a lépcsőfeljáróig. Meg­for­dult, közölte a többiekkel, hogy egy óra múlva jöjjenek vissza. Felnézett a tölgyfából ácsolt galériára, és félkézzel intett a jövevénynek, hogy lent várja, majd belépett az irodájába. Amikor a fiatalember félénk mozdulattal le­nyomta a kilincset, kikiabált:
– Csak bátran, fiacskám, csak bátran!
A papocska halkan becsukta maga mögött az ajtót.
– Jó napot. Bartolomeu atya? – kérdezte, pedig semmi értelme nem volt, de úgy gon­dolta, hogy az egyszerű köszönés túl kevés lenne.
– Isten hozott, fiatalember. Paisie a neved, ugye? Paisie atya… – ízlelgette a furcsa szót. Ilyen felvett nevet nem tapasztalt egyetlen más felszentelt papnál sem. – Nos, Paisie, hadd kér­dezzem meg civil nevedet is, a családneved ugye Popescu, mint apádnak, és még minek ke­reszteltek? Vasile vagy te is, mint az öreged?
– Nem, engem Ionnak hívnak a sze­mé­ly­azonosságimban. A vett nevemet meg azért vá­lasztottam két hete, mert én is tovább aka­rom képezni magam, akárcsak névadóm, Egyip­tomi Szent Paisie, a tanult.
– Nagyon jó, nagyon jó – bólogatott Bar­tolomeu atya – tanulni, művelni magad azt min­dig kell… Oszt apád hogy van? – tette fel a kérdést. – Még mindig szolgál a faluban, vagy már átadta valami fiatalabbnak a helyét? Miért nem téged rakott a helyébe?
– Mert… én nem akarok falusi lelkész len­ni. És oda, arra a vidékre meg ki más menne. Lehet, hogy apám átadná a hivatalt másnak, de amíg nincs senki, addig ő marad a falu papja… Nem szeret ilyesmiről beszélni. Engem egy­szer sem kérdezett erről, hisz tudta, hogy mik a szándékaim…
Csend ereszkedett a sötétedő szobára. A főapát meggyújtott egy gyertyát, majd hellyel kí­nálta az ácsorgó legényt. Megpaskolta a cserépkályha fényes, barna oldalát, megkérte a fiatalembert, hogy dobjon két felhasított fa­da­rabot a tűzhely apadó parazsába.
– Miért ide jöttél? – kérdezte végül. – Tu­dod, hogy így is elegen vagyunk, másutt meg kevesen. Megírtam, nem? Alig tűrnek meg min­ket. Nehéz már, egyre nehezebb megma­rad­nunk, pénzt alig kapunk. Az emberek is sze­gények, a persely egyre üresebb… Az a ke­vés turista pedig, aki néhanap megalszik a padláson… azoktól nem fogadok el semmit.
Belenézett a sápadt arcban ülő kék sze­mek­be, a gyertyafény tánca csillogóvá tette a fiú tekintetét. Az nem válaszolt. Nem kellett. Ha dugig lett volna a kolostor, neki akkor is lett volna itt helye. A levél miatt, persze. Amit az apja írt Bartolomeunak, bár sosem szólt róla. Csak mondta, hogy Nagyszombat, ha csak­ugyan szerzetes akarsz lenni, oda menj, mert a főapát jó ismerősöm. Semmi többet nem volt hajlandó elárulni, de most, elnézve az idős embert, aki vele szemben ült, ahogy merengve turkálja szakállát, gondolataiba feledkezve, tudta, hogy benne is ugyanazok a közös emlékek kaptak szárnyra, mint akkor, az apjában. Elmosolyodott, alig láthatóan, meg­ha­tó volt ahogy a két öregember, mégha va­ló­színűleg sose fogtak fegyvert a kezükben, úgy viselkedtek, mint régi bajtársak, akik a közös háború keserves emlékeit ápolgatják, mint két frontkatona, akik megjárták már a hadak útját, és könnyes szemmel gondolnak vissza a má­sikra, aki valaha biztos megmentette az életét. Kérdezni készült valamit, de akkor a főapát hirtelen felemelte mutatóujját és az ajkaira nyomta. A fülére bökött, jelezve, hogy le­hall­ga­tókészülék van valahol az irodájában el­rejtve. Nagy zajjal, szándékosan naggyal, hát­ra­lökte székét, elindult az ajtó fele.
– Hát akkor – mondta – holnap a reggeli misén találkozunk. –Kikísérte a fiatal szer­ze­test, ajtót nyitott neki. – Kaptál ágyneműt, min­dent? – kérdezte, de mire a másik meg­fordult volna hogy válaszoljon, az öreg már be is húzta fázósan az ajtót. Másik két apát is ácsorgott a folyosón, ők is látták, hogy ügyei­ket tanácsos lesz holnapra halasztani.
Másnap reggel hatkor már ott volt a temp­lomban, ő volt az első. Álmosság kerül­get­te, ha nem lett volna olyan hideg, talán el is bó­biskolt volna a mise alatt. Nem Bartolomeu tartotta a liturgiát, hanem a helyettes főapát, azt re­besgették a többiek, hogy az öreg nem érzi jól magát. Azt vette észre, hogy a többi szerzetes kerüli őt, vagy egyszerűen számba se veszik. Mintha ott se lett volna. Csak az in­téző, aki tegnap kaput nyitott neki, biccentett a végén, amint kifele tódultak a templom ajta­ján, hogy aztán ki-ki nekilásson az aznapra ki­tű­zött adminisztratív feladatának: egyesek a fészerbe igyekeztek, mások a konyhára. Ő csak állt és bámészkodott. A főapátot leste, de az nem moz­dult ki a szobájából, kilenc óra felé az in­téző pap bekopogott hozzá egy öl fával és egy gőzölgő teáskannával. Megvárta, míg ki­jön és megkérdezte, hogy neki mi lenne a fel­adata, de a másik csak legyintett: ma még semmi.
Visszament a szobájába. Hozott valahon­nan egy széket és pakolni kezdte a cókmókját. Kitakarította a hamut, ablakot nyitott. A ta­va­szi nap egyre melegebben sütött kint, a pá­rol­gó dér mintha délibábot vetett volna a feny­ve­sek fölé, millió vízcsepp csillogott a fák rügye­in. Kedvet kapott egy sétához. Mindig is von­zot­ta a természet szépsége, vadsága. De vajon kap-e kimenőt? El lehet-e hagyni a kolostort, csak úgy, néhány órára? Jobb híján ismét megkereste az intézőt, aki elmosolyodott:
– Én sem tudtam volna jobbat ajánlani ne­ked mára. A meditáció a természetben a leg­jobb, Paisie atya… – mondta, és enyhe gúny ér­ződött a hangjából. – Ebédre azért érj haza, egyre. – Kihúzta öblös zsebéből a kulcsokat és ajtót nyitott. – Kellemes sétát!
Paisie kilépett, nagy lélegzetet véve, meg­töltötte tüdejét a friss, harapnivaló erdei leve­gő­vel. Hogy hiányzott neki ez az egyetemi évek, a gyulafehérvári kanálisszagú utcák után! Mintha csak otthon lenne, a falujában, a bukovinai hegyek lábánál. Nem a városka felé megy, dehogyis. Az aszfaltút végén kitaposott erdei út indult a fák közé, piros háromszöggel jelölve, és egy rozsdás pléhtábla is fel volt sze­gezve: Felsőszombat Menedékház: három óra. Felsőszombati Nyereg: hat óra. Hát… megyek amíg megyek, utána meg visszafordulok. Leg­alább a fenyőerdő széléig.
Eleinte lucskos volt az avar – cserecipője is átázott, félt, hogy ez is tönkremegy – de fel­jebb még fagyos volt, keményen csikorogtak lába alatt a vékony, beszakadó jégpáncélok. A fákon itt-ott bevésett, darabos betűkkel írt ne­vek, szívek, dátumok. Aztán sziklás részen ha­ladt át, árnyékaikban hófoltok, egykori tu­ris­ták névjegyeiként tábortüzek koromnyoma lát­szott a nagy szürke köveken, amelyeket mint­ha egy óriás szórt volna szét a gyér fák között. Egy rámenős holló kísérte útján, fáról fára száll­va, talán turistának nézte, szendvics­ma­ra­dékot remélt. Cinegék kórusa zengett nyitni­kéket körös-körül. A lombhullató erdő fái közé észrevétlenül fenyők keveredtek. Aztán a bükk lassan eltűnt, de a fenyők ugyanolyan ritkák ma­radtak. Megjelent a fű, vékony szálú, sűrű, alpesi fűszőnyeg, amin megolvadt zúzmara csillogott. Kiért a tisztásra. A nap már szemébe sütött, ahogy az előtte magasodó sziklákat nézte felemelt fejjel. De úgy döntött, hogy ne­gyed órát még mászik. Csorgott róla a veríték, haja vizes volt, felöltőjét levette és megállt, hogy a dereka köré csavarja. Hátrafordult, hogy megnézze, nem éri-e a sáros földet, kicsit megigazította, aztán ahogy előrenézett, elhűlt benne a vér.
Két méterre tőle, szinte a semmiből testet öltve, az ösvény közepén egy vicsorgó kutya ült. Kutya – mint fajmeghatározás, ha be kell sorolni valamelyik emlőskategóriába, de mé­re­tét tekintve nagyobb volt egy kosnál, és a fe­je… az ádáz szemek, a hangtalanul vicsorgó, felhúzott ínyű száj, amiből fehéres nyál csor­gott a hüvelyknyi, sárga fogak résein át… a hatalmas mancsok, amelyeknek eredetileg fehér bundája most piszkosszürkén, csap­zot­tan lógott a fűig, az apró, szőrbe ágyazott fülek – inkább egy bozontos jegesmedvére emlékez­tették. Nyaka körül szegekkel kivert bőrszíj volt, és egy láncon lógó simára suvickolt fa­da­rab. Paisie megkövült. Tudta, hogy nem ta­nácsos az állat szemébe nézni, mégsem tudta le­venni róla tekintetét. Azt is tudta, hogy bármilyen óvatlan mozdulat elindíthatja a kutyában a támadóösztönt. Még az ujját sem merte megmozdítani, csak várt, kőbálvány­ként. A vicsorgó eb is mozdulatlanul állt, de tekintetében a vadság nem enyhült. Mindket­ten vártak, talán ugyanarra a jelre, ami meg­old­ja a fagyos status quót: felhangzott a várva várt füttyszó. Egy sárgás bundába burkolózott juhász jelent meg futólépésben az egyik szikla mögül, botjával hadonászva, majd ahogy közeledett, krákogó parancsszavakat pattogott a kutyának, amelynek lassan lehervadt pofájá­ról a bájvicsor, meglengette farkát és félreállt, de nem ment messze, csupán öt lépésnyi tá­vol­ságra, ott pedig leült a fűbe. Úgy tűnt, meg­nyu­godott, pislogott a napba, de azért látszott, hogy a jövevény minden mozdulatát pontosan követi, figyeli.
(folytatjuk)