2.
Nem volt nehéz dolga: Bartolomeu atyát hatan is követték, látszólag sürgős mondanivalókkal, de az öreg pap sietve vágott át az udvaron, egyenesen a lépcsőfeljáróig. Megfordult, közölte a többiekkel, hogy egy óra múlva jöjjenek vissza. Felnézett a tölgyfából ácsolt galériára, és félkézzel intett a jövevénynek, hogy lent várja, majd belépett az irodájába. Amikor a fiatalember félénk mozdulattal lenyomta a kilincset, kikiabált:
– Csak bátran, fiacskám, csak bátran!
A papocska halkan becsukta maga mögött az ajtót.
– Jó napot. Bartolomeu atya? – kérdezte, pedig semmi értelme nem volt, de úgy gondolta, hogy az egyszerű köszönés túl kevés lenne.
– Isten hozott, fiatalember. Paisie a neved, ugye? Paisie atya… – ízlelgette a furcsa szót. Ilyen felvett nevet nem tapasztalt egyetlen más felszentelt papnál sem. – Nos, Paisie, hadd kérdezzem meg civil nevedet is, a családneved ugye Popescu, mint apádnak, és még minek kereszteltek? Vasile vagy te is, mint az öreged?
– Nem, engem Ionnak hívnak a személyazonosságimban. A vett nevemet meg azért választottam két hete, mert én is tovább akarom képezni magam, akárcsak névadóm, Egyiptomi Szent Paisie, a tanult.
– Nagyon jó, nagyon jó – bólogatott Bartolomeu atya – tanulni, művelni magad azt mindig kell… Oszt apád hogy van? – tette fel a kérdést. – Még mindig szolgál a faluban, vagy már átadta valami fiatalabbnak a helyét? Miért nem téged rakott a helyébe?
– Mert… én nem akarok falusi lelkész lenni. És oda, arra a vidékre meg ki más menne. Lehet, hogy apám átadná a hivatalt másnak, de amíg nincs senki, addig ő marad a falu papja… Nem szeret ilyesmiről beszélni. Engem egyszer sem kérdezett erről, hisz tudta, hogy mik a szándékaim…
Csend ereszkedett a sötétedő szobára. A főapát meggyújtott egy gyertyát, majd hellyel kínálta az ácsorgó legényt. Megpaskolta a cserépkályha fényes, barna oldalát, megkérte a fiatalembert, hogy dobjon két felhasított fadarabot a tűzhely apadó parazsába.
– Miért ide jöttél? – kérdezte végül. – Tudod, hogy így is elegen vagyunk, másutt meg kevesen. Megírtam, nem? Alig tűrnek meg minket. Nehéz már, egyre nehezebb megmaradnunk, pénzt alig kapunk. Az emberek is szegények, a persely egyre üresebb… Az a kevés turista pedig, aki néhanap megalszik a padláson… azoktól nem fogadok el semmit.
Belenézett a sápadt arcban ülő kék szemekbe, a gyertyafény tánca csillogóvá tette a fiú tekintetét. Az nem válaszolt. Nem kellett. Ha dugig lett volna a kolostor, neki akkor is lett volna itt helye. A levél miatt, persze. Amit az apja írt Bartolomeunak, bár sosem szólt róla. Csak mondta, hogy Nagyszombat, ha csakugyan szerzetes akarsz lenni, oda menj, mert a főapát jó ismerősöm. Semmi többet nem volt hajlandó elárulni, de most, elnézve az idős embert, aki vele szemben ült, ahogy merengve turkálja szakállát, gondolataiba feledkezve, tudta, hogy benne is ugyanazok a közös emlékek kaptak szárnyra, mint akkor, az apjában. Elmosolyodott, alig láthatóan, megható volt ahogy a két öregember, mégha valószínűleg sose fogtak fegyvert a kezükben, úgy viselkedtek, mint régi bajtársak, akik a közös háború keserves emlékeit ápolgatják, mint két frontkatona, akik megjárták már a hadak útját, és könnyes szemmel gondolnak vissza a másikra, aki valaha biztos megmentette az életét. Kérdezni készült valamit, de akkor a főapát hirtelen felemelte mutatóujját és az ajkaira nyomta. A fülére bökött, jelezve, hogy lehallgatókészülék van valahol az irodájában elrejtve. Nagy zajjal, szándékosan naggyal, hátralökte székét, elindult az ajtó fele.
– Hát akkor – mondta – holnap a reggeli misén találkozunk. –Kikísérte a fiatal szerzetest, ajtót nyitott neki. – Kaptál ágyneműt, mindent? – kérdezte, de mire a másik megfordult volna hogy válaszoljon, az öreg már be is húzta fázósan az ajtót. Másik két apát is ácsorgott a folyosón, ők is látták, hogy ügyeiket tanácsos lesz holnapra halasztani.
Másnap reggel hatkor már ott volt a templomban, ő volt az első. Álmosság kerülgette, ha nem lett volna olyan hideg, talán el is bóbiskolt volna a mise alatt. Nem Bartolomeu tartotta a liturgiát, hanem a helyettes főapát, azt rebesgették a többiek, hogy az öreg nem érzi jól magát. Azt vette észre, hogy a többi szerzetes kerüli őt, vagy egyszerűen számba se veszik. Mintha ott se lett volna. Csak az intéző, aki tegnap kaput nyitott neki, biccentett a végén, amint kifele tódultak a templom ajtaján, hogy aztán ki-ki nekilásson az aznapra kitűzött adminisztratív feladatának: egyesek a fészerbe igyekeztek, mások a konyhára. Ő csak állt és bámészkodott. A főapátot leste, de az nem mozdult ki a szobájából, kilenc óra felé az intéző pap bekopogott hozzá egy öl fával és egy gőzölgő teáskannával. Megvárta, míg kijön és megkérdezte, hogy neki mi lenne a feladata, de a másik csak legyintett: ma még semmi.
Visszament a szobájába. Hozott valahonnan egy széket és pakolni kezdte a cókmókját. Kitakarította a hamut, ablakot nyitott. A tavaszi nap egyre melegebben sütött kint, a párolgó dér mintha délibábot vetett volna a fenyvesek fölé, millió vízcsepp csillogott a fák rügyein. Kedvet kapott egy sétához. Mindig is vonzotta a természet szépsége, vadsága. De vajon kap-e kimenőt? El lehet-e hagyni a kolostort, csak úgy, néhány órára? Jobb híján ismét megkereste az intézőt, aki elmosolyodott:
– Én sem tudtam volna jobbat ajánlani neked mára. A meditáció a természetben a legjobb, Paisie atya… – mondta, és enyhe gúny érződött a hangjából. – Ebédre azért érj haza, egyre. – Kihúzta öblös zsebéből a kulcsokat és ajtót nyitott. – Kellemes sétát!
Paisie kilépett, nagy lélegzetet véve, megtöltötte tüdejét a friss, harapnivaló erdei levegővel. Hogy hiányzott neki ez az egyetemi évek, a gyulafehérvári kanálisszagú utcák után! Mintha csak otthon lenne, a falujában, a bukovinai hegyek lábánál. Nem a városka felé megy, dehogyis. Az aszfaltút végén kitaposott erdei út indult a fák közé, piros háromszöggel jelölve, és egy rozsdás pléhtábla is fel volt szegezve: Felsőszombat Menedékház: három óra. Felsőszombati Nyereg: hat óra. Hát… megyek amíg megyek, utána meg visszafordulok. Legalább a fenyőerdő széléig.
Eleinte lucskos volt az avar – cserecipője is átázott, félt, hogy ez is tönkremegy – de feljebb még fagyos volt, keményen csikorogtak lába alatt a vékony, beszakadó jégpáncélok. A fákon itt-ott bevésett, darabos betűkkel írt nevek, szívek, dátumok. Aztán sziklás részen haladt át, árnyékaikban hófoltok, egykori turisták névjegyeiként tábortüzek koromnyoma látszott a nagy szürke köveken, amelyeket mintha egy óriás szórt volna szét a gyér fák között. Egy rámenős holló kísérte útján, fáról fára szállva, talán turistának nézte, szendvicsmaradékot remélt. Cinegék kórusa zengett nyitnikéket körös-körül. A lombhullató erdő fái közé észrevétlenül fenyők keveredtek. Aztán a bükk lassan eltűnt, de a fenyők ugyanolyan ritkák maradtak. Megjelent a fű, vékony szálú, sűrű, alpesi fűszőnyeg, amin megolvadt zúzmara csillogott. Kiért a tisztásra. A nap már szemébe sütött, ahogy az előtte magasodó sziklákat nézte felemelt fejjel. De úgy döntött, hogy negyed órát még mászik. Csorgott róla a veríték, haja vizes volt, felöltőjét levette és megállt, hogy a dereka köré csavarja. Hátrafordult, hogy megnézze, nem éri-e a sáros földet, kicsit megigazította, aztán ahogy előrenézett, elhűlt benne a vér.
Két méterre tőle, szinte a semmiből testet öltve, az ösvény közepén egy vicsorgó kutya ült. Kutya – mint fajmeghatározás, ha be kell sorolni valamelyik emlőskategóriába, de méretét tekintve nagyobb volt egy kosnál, és a feje… az ádáz szemek, a hangtalanul vicsorgó, felhúzott ínyű száj, amiből fehéres nyál csorgott a hüvelyknyi, sárga fogak résein át… a hatalmas mancsok, amelyeknek eredetileg fehér bundája most piszkosszürkén, csapzottan lógott a fűig, az apró, szőrbe ágyazott fülek – inkább egy bozontos jegesmedvére emlékeztették. Nyaka körül szegekkel kivert bőrszíj volt, és egy láncon lógó simára suvickolt fadarab. Paisie megkövült. Tudta, hogy nem tanácsos az állat szemébe nézni, mégsem tudta levenni róla tekintetét. Azt is tudta, hogy bármilyen óvatlan mozdulat elindíthatja a kutyában a támadóösztönt. Még az ujját sem merte megmozdítani, csak várt, kőbálványként. A vicsorgó eb is mozdulatlanul állt, de tekintetében a vadság nem enyhült. Mindketten vártak, talán ugyanarra a jelre, ami megoldja a fagyos status quót: felhangzott a várva várt füttyszó. Egy sárgás bundába burkolózott juhász jelent meg futólépésben az egyik szikla mögül, botjával hadonászva, majd ahogy közeledett, krákogó parancsszavakat pattogott a kutyának, amelynek lassan lehervadt pofájáról a bájvicsor, meglengette farkát és félreállt, de nem ment messze, csupán öt lépésnyi távolságra, ott pedig leült a fűbe. Úgy tűnt, megnyugodott, pislogott a napba, de azért látszott, hogy a jövevény minden mozdulatát pontosan követi, figyeli.
(folytatjuk)