Ülünk a koradélutáni vasárnapi napsütésben a Szabadság téren, a Magyar Napok hangulatában, az egyik boros házikó előtt, az asztalon pohárnyi jó merlot, és átadjuk magunkat az élvezetnek. Bodó Mária növendékeinek zongora koncertjéről jöttünk ki, igen jól sikerült, sajnálhatják, akik nem jutottak el, mondjuk műsortorlódás miatt. Meg mások is, akik szeretik a szép zongoramuzsikát. Mind a négy fiatal – Bogdán Gyopár, Emma Ivașcu, Milan Ilici és Lukas Kohl – igazi jó diszpozícióban, a muzsika iránti elköteleződés je­gyében, mindannyiunk örömére hozták legjobb tudásukat.
Most más zenét hallgatunk, ez is lelkünknek kedves mu­zsika: Borbély Emília, Molnos András Csaba és Kiss Attila állnak a világot jelentő deszkákon, a Szabadság téri kisszínpadon, és sorban csendülnek fel szívet-lelket mele­gí­tően nagy operettslágerek. Igen, ez a csapat megtanult éne­kelni, szereplésük többszörös öröm: az ismert és sze­retett dallamokat igazi profizmussal adják elő, miközben a hallgató teljes szabadságot élvez, álmodozhat is akár, behunyva a szemét – szóval örül az életnek. Ugye, az utóbbi időben mintha kevés alkalmunk és okunk lenne önmagunkat elengedve örülni, a világ eseményei azt jelzik, va­lakik valahol úgy gondolják, igazítani kell országhatárokon és emberi sorsokon. Nagyon nem szeretnénk, ha a csúnya és veszélyes igyekezet közvetlen történésekben is megmutatkozna…
– Na mit szól, tetszik ugye?! – teszi valaki a vállamra a kezét figyelmeztetően.
Megfordulok. Idősebb hölgy áll ott, rég nem találkoztunk, mosolyog, mintegy biztatólag, jusson eszembe, milyen alkalommal ismerkedtünk össze. Különben mondja is – megvan.
– Ezek a mi kedves színészeink! Ilyeneket tudnak! Szép és örömteli. – Kis szünet után folytatja. – Már nem is tu­dom, mikor volt ilyen, mindenkinek tetsző műsor a színházunkban.
– Igen, az operett, a szépen előadott operettmuzsika min­denkinek tetszik – szólok.
– Tudja – s rám mutat az asztalunk körül ülő féltucat személy közül – valakinek szólnia kellene. Valaki felelős embernek meg kellene mondania a színház direktorának, hogy a színház értünk van. Hozhat díjakat meg nagy ren­dezőket ki tudja honnan, ha a produkció nem kell a közönségnek. Én alig találok magamnak tetszőt a műsorban. Pedig szeretem a színházunkat, bérletem is volt pár éve még. Mondja már meg nekem, ki kérdezi meg a színháztól a temesvári magyar nézőt, mit szeretne? Vagy ez nem számít?!
Látszik, felsrófolta magát, súlyt akar adni mondandójának. Nemcsak a színházzal, velem, velünk közéleti sze­repvállalókkal is gondja van. S a helyzetet is jól hozta össze számára az élet: tanúk előtt szólít meg, érezzem meg­szólalása súlyát.
Most kérdezzek vissza: kinek kellene szólnia?
Milyen közélet, milyen helyi világ az, ahol az így vagy úgy működő, nagyon fontos intézmény műsorpolitikáját illetően – az emberfia hallgat. Nem szól, nem jelez, akkor sem, ha nem ért egyet a teátrum műsorpolitikájával. Leg­fönnebb távolmaradással jelez – ha valaki erre egyáltalán odafigyel.
Komoly kérdésre figyelmeztet rég nem látott ismerő­söm. Egyértelműen jelzi, hogy elégedetlen közéleti veze­tő­ink felelősségvállalásával. Azzal, hogy fontos kérdé­sekről nem esik szó. Nem családi körben, nem szűk baráti társaságban, hanem a helyi nyilvánosságban. A színház hely­zete – közügy. Kik, hányan és mennyire elégedettek a szín­házunkkal – nem tudom. Ki tudja? Van ennek a kérdésnek fóruma? Nem tudok róla. Annyi biztos, sajtóban, intézményesen nem beszélünk róla.
Kellene? Erre a válasz egyszerű: meg kell kérdezni a nagyérdeműt. Mi a véleménye? Szokás-e, avagy nem – ez is kérdés, de csak másodsorban. Az elsődleges: kiért van a színház? Na ugye! Akkor pedig mi, akik sajtóban véle­ményt szoktunk mondani, miért hallgatunk? Oda kell-e figyelnünk minden jelzésre? Bevallom, korábban is jött ilyen jelzés – de nem volt ott az a kis társaság, amely közvetlen felelősségemre figyelmeztetett volna.
Tudom: a kérdés másodlagosan céloz meg engem, mint közbeszélőt. Elsődlegesen persze a színház a címzett – de az egy másik kérdés. Hogy a színház vezetéséhez milyen jelzések érkeznek, és ezeket miként kezelik. Hogy meg akarják-e ezt beszélni bárkivel…
Egészséges közösségben ezeket a kérdéseket ki lehet és ki kell beszélni.
Beszéljük meg. Én vállalom…