Olvasom a Welt beszámolóját, hogy Németországban nemrég egy fura szervezet alakult meg: a Nem Vallásos Emberek Köz­ponti Tanácsa (Zentralrat der Konfessionsfreien). Vegyük észre, a valláson kívüliek központi tanácsa jött létre – vagyis már léteznek ilyen szervezetek, s most eljött az ideje, hogy Központi Tanácsuk is legyen. Nocsak…
Nem vallásos emberek… Kikről szól a hír? Nem elég világos.
A nagy francia szociológus, Emile Durkheim szerint „A vallás szent, vagyis elkülönített és tiltott dolgokra vonatkozó hie­del­mek és gyakorlatok összefüggő rendszere, amely a híveket az egyháznak nevezett morális közösségbe egyesíti.”
Nem vallásos, aki semmilyen valláshoz nem tartozik… Ők le­hetnek: ateisták, agnosztikusok, felekezeten kívüliek és egyet­len vallással sem azonosulók… Ateisták – elutasítják, nem hisz­nek az isten, a természetfeletti lények létezésében, kritizálják ezt a hitet. Agnosztikusok – a vallási kérdésekről szóló állítások nem igazoltak, igazolhatatlanok, isten létezését nem lehet megismerni. A felekezeten kívüliség a protestantizmus kezdeteiig visz vissza: a fél főnévből kialakult felekezet bizonyos szempontból közös­sé­get alkotó embercsoport, főleg vallási közösségből kiszakadt csoport. Szoros értelemben a katolikus egyházból kivált pro­tes­táns közösség, hitközösség.
A Weltben idézett Tanács a hitről szól. Hit – ez az alap. A jeles valláskutató, Tomka Miklós tanulmányában olvasom, hogy a hit nem csupán s nem is elsősorban valaminek – például annak, hogy 2×2=4, vagy hogy létezik Isten – az elfogadása. És félreértés a hit és a tudás szembeállítása is. A hit nem az, amit nem tud(hat)unk, hanem az észlelés egy másfajta minősége. Tapaszta­la­taink korlátozottsága nem bizonyíték arra, hogy azon túl a „semmi” lenne. A vallási hit lényege, hogy a világot értelmező és abban saját helyét és céljait kijelölő ember élmény szerűen – ami szintén egyfajta tapasztalat! – rádöbben a természetfeletti valóságra, „találkozik Istennel”. Mindaz, amit addig tudott, megmarad, de világa egy új dimenziót kap. A vallásos hit egyszerre: (a) a természetes és a természetfeletti világ egymáshoz kapcso­lódó elrendezése; (b) az Istenhez fűző viszony elfogadó, igenlő megélése; és (c) az ember helyének és küldetésének az előbbi kétféle összefüggésben történő meghatározása.
Főleg utóbbi okán a vallásos hit az egyén identitásának is al­kotórésze. Az identitás az egyén sajátosságát, mástól való külön­bözőségét, a világ változásai közötti állandóságát fejezi ki, azt, hogy én magam vagyok és nem más. Bár öregszem és változom, de magam maradok. Az önazonosság önmagam meghatározása. Az identitás kialakítása személyes választások folyamata. Miből választ az egyén? A kínálati paletta a környezete és annak kul­tú­rája, bár a környezet olykor erőszakos. Ebben az értelemben állítható, hogy az ember „társadalmi termék”. Az én identitásom alkotó eleme az a közösség, amelyben élek, a rokonság, a lakó­hely, a nemzet, a társadalom. És része az a hagyomány is, amely­be beleszülettem s ezen belül mind a vallásos hit, mind a kö­- zös­ségi és a nemzeti tudat. A személyes identitásban a gyökerek elválaszthatatlanul egybefonódnak.
A vallási rendszertől elválaszthatatlan, ennek eleme a kö­zös­ség. A kereszténység kiinduló gondolata, hogy az ember nem önmagáért létezik. A vallás legfontosabb sajátosságát számos gon­- dolkodó nem a hitben, hanem az egyéneket összekapcsoló, építő képességében látja. Ez a meggyőződés a természetes adottságokon (a vérségi, lakóhelyi és szakmai kapcsolatokon) és a közös érdekeken túlmenően is közösséget teremt. A közös hit összeköti az embereket. A vallási összetartozás-tudat a közös eredet és a közös cél tudata, útitárs-tudat. Ennek része az egymásért felelős kölcsönösség és a mindenki másért való közös felelősség.
És még nincs vége, dehogy, hiszen hit nélkül nincs bizalom, nincs megelőlegezett nyitottság. És nincs hűség, és nincs barátság. És ha mindezek hiányoznak, mit lehet válaszolni arra a kérdésre: mi az élet értelme?…
Nem folytatom, mert egy újságoldal sem volna elegendő minden összetevő megidézésére.
Vissza a frissen létrehozott Tanács kérdéséhez: vezetői min­de­nekelőtt a keresztény egyházak túlzott befolyását kárhoztatják. Azt vallják, a vallási hovatartozás magánügy. Végre, ebben egyet­értünk. Csakhogy nekik annyira magán, hogy a valláson kívüli egyén, ha ez a trend tovább tart, magán kívül senkire nem szá­mít­hat. Mert felégeti kötelékeit. Mert kívül van! Ha ő kívül van, elhatárolódik, én pedig az ő körein kívül, akkor semmi közünk egymáshoz.
És ezek az emberek, a Tanács vezetője, Philipp Möller sze­rint, igazi szerepet akkor kapnak, amikor a vallástalanok többség­be kerülnek a társadalomban… Akkor azok irányítanának, akiket alapjáratban embertársuk nem érdekel. Akik csak elutasítani tud­nak… Milyen világ lehet ebből? Embertelen – a szó minden értelmében.
Isten óvja meg ettől őket – nem tudják, miről beszélnek. És éppen ezért minket is őtőlük.