Sokan ismerik a nevét – remélem. De abban biztos vagyok, hogy sokkal kevesebben, mint kellene.
Pár napja volt a brassói gépgyár (az egykori Vörös Zászló) munkásai diktatúraellenes lázadásának 35. évfordulója. Sok helyen idézték fel, okkal, az 1987. november 15-i eseményt, amikor kb. 5000 munkás, megelégelve a hideget, az élelmiszer-nyomorúságot, a testi-lelki kínokat, kivonult a brassói megyei pártszékház elé, és ott kommunista és diktátorellenes szlogeneket skandáltak. A hatalom erőszakkal válaszolt, elhallgattatta, szétkergette őket, meg üldözte, sokakat kínzások után perbe fogott, és elítélt. A román orgánumok többsége azt hangsúlyozza, hogy ez volt az első jelentős rendszerellenes megmozdulás Ro­mániában, és szent kötelességünk emlékezni a megmozdulásra és az elítéltekre (volt köztük magyar is: Gyerkó György).
Igen, emlékezzünk és emlékeztessünk. Rájuk. Rájuk is.
Mert ha a kommunizmusellenes nyílt fellépések (sajnos, kevés volt) sorát gondoljuk végig, akkor elsőként egy másik brassói eseményt kell felidéznünk. Jóval korábbit, az égő lelkiismeret megrázó, de felemelő példáját.
Moyzes Mártonról, egy fiatal székelyföldi költői tehetségről van szó, aki fáklyaként lángolt a brassói téren…
Kitörölhetetlen szabadságvágyat az alig 29 évet élt ifjúban az 1956-os magyar forradalom eseményei keltettek, az akkor 15 éves legény megpróbált átjutni Magyar­országra, hogy csatlakozzon a felkelőkhöz. Egy társával eltévedtek a határon, visszafordultak… Közben felvéte­lizett a kolozsvári bölcsészkarra, bejutott, élte az akkori diákok életét. Csakhogy nyomoztak utána, a szekusok mindent felkutattak, perbe fogták, elítélték 2 év letöltendő börtönbüntetésre. 1962-ben szabadult.
Ott állt, Lutherként nézett szét, mit tegyen önmagával, mivel a korabeli hatalom kizárta mindenhonnan. Az egyetemre nem fogadták vissza, munkahelyet nem kapott, napszámos lett, meg istállószolga egy téeszben, szülőföldjén. Közben folklórt gyűjtött, érdekelte – természetesen – a társadalompolitika meg a matematika is. Hallott Palachról és Bauerről.
Egy évvel Jan Palach prágai, 1969-es önégetése, és a budapesti Bauer Sándor Palach példáját követő tette, amikor a pesti Múzeumkertben felgyújtotta magát és életét nem tudták megmenteni, szóval egy évvel a számára példát adók tette után, de nem az orosz megszállás elleni tiltakozásként, hanem a román rendszer embertelensége elleni fellépésként, Brassóban, a pártszékház előtt benzint locsolt ruhájára és felgyújtotta önmagát. Lángolt a kommunista pártház előtt – de senki nem tett, mert nem tehetett semmit. A kommunisták megtiltották, hogy bárki a segítségére lehessen. Hatalmas égési sebeivel kórházba került, Barótra – az akkori helyzetben egy vidéki kór­ház­ban semmi esélye nem volt a túlélésre. 1970. május 15-én temették el Nagyajtán, édesanyja szülőfalujában. Bár van emléktáblája Nagyajtán, és emlékeztek rá Budapesten (Brassóban 2001-ben nem engedélyezték az emlékezést) – sehol nyomát nem találom, hogy a román média is idézné, mint a kommunizmus elleni harc első romániai áldozatát.
Pedig ő volt az első – aki nyilvánosan lépett fel. Egy 1960-as verséből vett részlettel idézzük fel emlékét.

Szomorú beszéd magamról

…Hallaniok kell, ha panaszolom
az eljövendő szép embereknek.
A forradalmat hűen hordozom,
az emberséget bátran őrözöm
s tartogatom másabb időkre.
Most jó gyilkosok, értő gyilkosok
ölik szervezve zilált erőnket.
Marnak, harapnak és züllesztenek.
Magam élete alvajárókért
két sor szurony közt megy a halálhoz.
Az út, jaj! hosszú nagyon odáig,
halált nem könnyen adnak sohasem…

Lelki panteonunkban állítsunk neki is egy táblát. Önmagunkért.