A Bega menti dombok festői környezetében 148 évvel ezelőtt „született” falu úgy tűnik örökké fog élni, mert egykori lakói és leszármazottaik génjeikben hordozzák őseik csaknem másfél évszázados ottlétének mélyen gyökeredző emlékeit. Bár utolsó lakói – akiket az új „haza” mostohagyermeki sorsra ítélt –, már több mint negyed évszázada elhagyták szülőhelyüket, azóta is évente legalább egyszer visszatérnek emlékeikben megszépült bunyaszekszárdi napjaikat és őseik emlékét felidézni. Húsz éve minden augusztus közepén, a Tolna megyei származási helyről érkező testvérekkel együtt keresik fel az egyre több emléket feltáró immár zarándokhelyként létező falu helyét. Hála Kaczián János levéltári kutatásainak és Nagy Janka Teodóra néprajzkutató munkájának, akik nemcsak a telepítés- és a falu helytörténetét, hanem a megemlékezések húsz esztendejének a dokumentumait is megörökítették egy fényképekkel illusztrált EMLÉKKÖNYVBEN.
Idén, augusztus 17-én – megszakítva a helyszíni megemlékezés műsorát –, a Kossuth Rádióban is felidézték az 1866-ban telepített, 54 lélekszámú Bunyaszekszárd történetét (címoldalas felvételünkön), amely után a magyarországi testvérektől ajándékba kapott harang delet jelző szava hullámzott végig a Bega-völgye dombjai és lankái fölött, s vitte hírül az egész Kárpát-medencébe egy kis bánsági falu nem mindennapi történetét.
Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke, köszöntve a megemlékezés résztvevőit, gratulált a leszármazottak és a magyarországi testvéreik kitartásához az elődök emlékének megőrzésében, továbbá Bakk Miklósnak, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárának és Kaczián Jánosnak, a 20 évvel ezelőtti első megemlékezés kezdeményezőinek, illetve a szerzőpárosnak a Bunyaszekszárd történetét feltáró alkotásaikhoz, ugyanakkor tájékoztatott arról, hogy Szekernyés János temesvári helytörténész idén kiadott A magyar emlékhelyek a Bánságban című, magyar, román és angol nyelvű könyvében is szerepel a hajdani falu története.
A krónikások vallomásai
Kaczián Jánossal az 1995-ben szervezett első megemlékezésen találkoztunk itt először. Hogyan emlékezik Bunyaszekszárddal kapcsolatos élményeire az, akit azóta e falutörténet krónikásaként tartunk számon?Sokszor elmondtam annak a szerencsés véletlennek a történetét, amikor a Tolna megyei levéltárban véletlenül rábukkantam egy bunyaszekszárdi családról szóló iratra, akik visszaköltöztek abba a faluba, ahonnan elindultak hajdanában. Ennek nyomán indultam el megkeresni a falut, amelyről kiderült, hogy már nem létezik. Az akkori kutatásunk eredményeként született meg 2000-ben Nagy Janka Teodórával közösen írott Volt egyszer egy Bunyaszekszárd című magyar és román nyelvű könyvünk. Azóta pedig egy másik könyvem is megjelent. Amit most hoztunk magunkkal, az a két évtized krónikájának albuma.
Nagy Janka Teodóra néprajzkutató, a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula karának tanára:Amikor Kaczián János rábukkant arra a bizonyos levéltári iratra, érthető módon felkeltette az érdeklődésünket, hogy vajon a Szekszárd nevet is viselő településen kik éltek, hogy kerültek oda? Kiderült, hogy Tolna megyei elszármazottakról van szó, akik 1866-ban kezdtek itt új életet. Néprajzosként természetesen ennek a közösségnek a népi kultúráját, a település ünnepeit és hétköznapjait igyekeztem felkutatni, összegyűteni, hogy mi történt itt az emberekkel a bölcsőtől a koporsóig, hogyan teltek a mindennapjaik, mit jelentett Bunyaszekszárdon gyereknek, fiatalasszonynak, idős embernek lenni? De azt is, hogy milyen volt a viszonyuk a szomszédos román falvak lakóival, illetve, hogy miként élték meg azt, hogy le kellett bontani a házaikat, és máshol kezdeni új életet. Húsz évvel ezelőtt jobb helyzetben voltunk, többen éltek még a falu egykori lakói közül, és sokan emlékeztek a bunyai életükre. Ma már a Facsádra, Igazfalvára és máshová elköltözötteknek csak töredéke van jelen a megemlékezésen. Emlékkönyvünkben a Lugos-Szekszárd-Facsád Baráti Társaság tagjainak visszaemlékezései mellett a húsz év dokumentumai, fényképes emlékei szerepelnek. Mindezekről formabontó módon egy képzelt levelet is felolvasok a jelenlévők előtt, a Gergely Kató néninek címzett levelet, aki sajnos már nincs közöttünk, de könyvünk szerkesztéséhez adatközlésével még hozzájárult.
Az örök bunyaszekszárdiak legendája
Ihász János kettős minőségében köszönthette a Szekszárdról, Vésztőről, Nagydorogról, Elekről érkezett vendégeket, üdvözölve a református és ortodox egyház lelkészeit, valamint a házigazda Marcel Avramot, Facsád polgármesterét és Kovaci Dorel parlamenti képviselőt, Bunya (Bunea Mare) polgárait, akik egész esztendőben felügyelik Bunyaszekszárd terephelyét. Igazfalva polgármestereként, tehát annak a településnek a mai vezető embereként, ahol Bunyaszekszárd lakói közül sokan új otthonra találtak, illetve mint közvetlen leszármazottja a telepes elődöknek. Érthető elérzékenyültséggel idézte a szülőfalujukat utolsókként elhagyó nagyszüleinek emlékét és azokat az élményeket, amelyek kitörülhetetlenül élnek benne, a nagyszüleihez ide, hazajáró gyermekben. Megemlékezett azokról a honfitársaikról, akik már nem lehettek jelen a megható emlékezésen.
Kerek 30 éve ment el az utolsó szekér innen, Bunyaszekszárdról, 1984-ben Ihász Teréz és Ihász János nagyszüleim hagyták el ezt a falu utolsókként, akik Igazfalvára költöztek, de azután is úgy ők, mint gyermekeik és mi az unokák is visszajártunk ide megdolgozni az itteni jó minőségű földeket, hazajártunk ide a zamatos gyümölcsökért, cirokseprűhöz cirkot termelni, kukoricát kapálni, sokszor a hátunkon vittük a kerékpárt a nagy sár miatt. Az évek során mindannyian lemondtunk a földekről. Kezdtük elfelejteni a bunyai gyümölcsök zamatát, a pálinka ízét. El kellett teljen tíz év, hogy újra együtt eljöjjünk ide emlékezni.
Az emlékezések sorában Dobozi Katalin elszármazott saját, rímekbe foglalt verseit olvasta fel.
Gergely János, a Bunyaszekszárdi Egyesület elnöke, akinek dédnagyapja azok között volt, akik 1866-ban idetelepedtek. Gergely János 1940-ben született itt, és tizenegy éves koráig élt Bunyaszekszárdon, IV. osztályos koráig a kis falu iskolájában tanult, itt ismerte meg a betűvetést a Végvárról ide helyezett Zöld Mihály tanítójuknak köszönhetően.
A kvótavilág és a kollektivizálás előtt nem volt itt rossz élet. Miután a kiirtott erdők fáit felhasználva felépítették házaikat, a kiváló minőségű termőföldekből jól megéltek elődeink, s ha nem következett volna be a parasztembereket megnyomorító rendszer, még ma is virágozhatna a falunk, ahonnan 1949-1950-től kezdtek elszállingózni az emberek. De ide mindig visszavágytak azok, akik itt születtek, s amikor Kaczián János felfedezett bennünket, hogy mi, kisbunyaiak azaz bunyaszekszárdiak a magyarországi Szekszárdról származunk, Molnár Jolánnal, Ihász Jánossal, Vargyas Mihály nagybátyámmal és más volt Bunyaszekszárdról elszármazott sorstársammal elhatároztuk, hogy minden év augusztusának második hétvégéjén összejövünk itt, egykori szülőfalunk helyén emlékeinket felidézni. Akkor még 260-an voltunk, akik közül mára alig 63-an maradtunk, a fiatalok szétszóródtak a világban, az én családom is Kanadában él. Örülök, hogy Ihász János igazfalvi polgármesterünk, akinek az édesapja is itt született, átvette a találkozó megszervezésének feladatát, és becsülettel folytatja azt, amit mi 20 évvel ezelőtt elkezdtünk.
A vendégek tisztelete
Kővári László, Szekszárd város önkormányzati képviselője jelen volt a bunyaszekszárdi emlékjelek, az emlékmű, harangláb, harangok illetve kopjafák avatásánál is.
Valahányszor itt vagyok, megelevendik előttem az a falu és azok az emberek, akik itt mindennapjaikat élték. Nagyon fontosnak tartom, hogy a még életben lévő leszármazottakkal együtt elmondhassuk a fiataloknak, hogy szüleik, nagyszüleik nagyon nehéz feltételek között vállalták az itteni életet. Számunkra is meglepetés volt, amikor a kilencvenes években Kaczián Jánostól megtudtuk, hogy itt létezik vagy létezett egy település, amelynek lakói a mi Tolna megyei, szekszárdi, nagydorogi, sárszentlőrinci őseinknek a leszármazottai. Nagyon örvendünk ennek a felfedezésnek és hogy azóta olyan szoros kapcsolatunk alakult ki az itteniekkel, amely önmagában is sokat jelent a magyar közösségek megtartása szempontjából. Ezért is jövünk szívesen minden esztendőben meglátogatni itteni barátainkat és együtt emlékezni közös őseinkre.
Pluhár László Elek város polgármestere, tízegynéhány éve tiszteli meg jelenlétével a testvérvárosukhoz, Facsádhoz tartozó Bunyszekszárd emlékünnepségét.
Idén Facsád várossá nyilvánításának 20 évfordulójára és az eseménnyel egybeeső rugára, illetve a bunyaszekszárdi megemlékezésre jöttünk. Kapcsolatunk Facsáddal főleg kulturális téren mélyült el, táncegyütteseink fesztiválokon rendszeresen találkoznak. Sokan látogatnak magánemberként is Békés megyébe, ahol részt vesznek a megye gazdag kulturális rendezvényein és hasonlóképpen jövünk mi is ide, ahol nagyon színes a népi hagyományőrzés. Annál is inkább fontosnak tartom ezt a kapcsolatot, mivel Eleken négy nemzetiség él, s nem kevés közöttük a román, akik őrzik hagyományaikat. Új kezdeményezésként szeretnénk anyanyelvi környezetben történő nyaralást biztosítani azoknak a fiataloknak akik, például vegyes házasságban születtek. Az eleki fiatalok évek óta járnak Zsupánfalvára (Jupâneşti) tánctáborba, s most Elekre várjuk, a magyar nyelv jobb elsajátítása céljából az itteni gyermekeket.
Hit, hűség és honvágy, e három szó köt minket mindig ide – mondta Nt. Czapp Itván, az igazfalvi református gyülekezet lelkipásztora. Ezt követően a szekszárdi vendégeket elkísérő Dr. Kaszó Gyula a szekszárdi református gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét: Ti vagytok a föld sója, idézte Jézus Krisztus szavait, aki szintén egy hegyoldalban szólt így a tanítványok seregéhez.
A megemlékezés folytatásában a magyarországi küldöttségek és a helyi szervezetek képviselői megkoszorúzták a Pokker László lugosi szobrászművész által készített emlékművet, majd a falu temetőjében Nt. Gál Zoltán lugosi lelkipásztor áhítatával emlékeztek meg Bunyaszekszárd egykori lakóiról.
A szervezőknek köszönhetően csodálatot és elismerést érdemlő 20. alkalommal megszervezett ünnepség felemelő érzelmeket keltett a résztvevőkben, mintegy sugallva, hogy – a továbbra is mostoha viszonyok ellenére – létezik erő és kitartás egy barátságos környezetben megmaradó a magyar élet megtartásához. Sajnos ezen a jobbra érdemes gyönyörű természeti vidékre a regnáló hatalom a mai napig sem képes odafigyelni és olyan feltételeket biztosítani, ahonnan az embereknek ne kelljen elmenekülniük és ahol, megfelelő út és közművesítési viszonyok megteremtésével, európai uniós országhoz méltóan élhető, turisztikai szempontból is vonzó hely lehessen.
Nagy György József, makói vállalkozó, kipróbált bográcsosfőzője az itteni ünnepségeknek. Ezúttal a képen látható bográcsba mintegy 100 kiló sertéshúsból makói hagymával, paprikával fűszerezett ebédet készített a vendégseregnek.