A Bega menti dombok festői környezetében 148 évvel ezelőtt „született” falu úgy tűnik örökké fog élni, mert egykori lakói és leszármazottaik génjeikben hordozzák őseik csaknem másfél évszázados ottlétének mélyen gyökeredző emlékeit. Bár utolsó lakói – akiket az új „haza” mostohagyermeki sorsra ítélt –, már több mint negyed évszázada elhagyták szü­lő­helyüket, azóta is évente legalább egyszer visszatérnek emlékeikben megszépült bunya­szek­szárdi napjaikat és őseik emlékét felidézni. Húsz éve minden augusztus közepén, a Tolna megyei származási helyről érkező testvérekkel együtt keresik fel az egyre több emléket feltáró immár zarándokhelyként létező falu helyét. Hála Kaczián János levéltári kuta­tásainak és Nagy Janka Teodóra néprajzkutató munkájának, akik nemcsak a telepítés- és a falu helytörténetét, hanem a megemlékezések húsz esztendejének a dokumentumait is megörökítették egy fényképekkel illusztrált EMLÉKKÖNYVBEN. 

Idén, augusztus 17-én – meg­szakítva a helyszíni megem­lé­kezés műsorát –, a Kossuth Rádióban is felidézték az 1866-ban telepített, 54 lélekszámú Bu­nya­szek­szárd tör­ténetét (címol­dalas felvételün­kön), amely után a magyarországi test­vérektől ajándékba kapott harang delet jelző szava hullámzott végig a Bega-völgye dombjai és lankái fö­lött, s vitte hírül az egész Kárpát-medencébe egy kis bán­sági falu nem mindennapi törté­netét.
Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének el­nöke, köszöntve a megem­léke­zés résztvevőit, gratulált a le­szár­mazottak és a magyarországi testvé­reik ki­tar­tásához az elő­dök emlékének meg­őrzésében, továbbá Bakk Miklósnak, a Kolozs­vári Babes-Bolyai Tudomány­e­gye­­tem ta­ná­rának és Kaczián Jánosnak, a 20 évvel ezelőtti első meg­em­lékezés kez­de­mé­nye­zői­nek, illet­ve a szerzőpárosnak a Bu­nya­szek­szárd történetét feltáró alko­tá­saik­hoz, ugyanakkor tájékoz­tatott arról, hogy Szekernyés János temesvári helytör­té­nész idén kiadott A magyar emlék­he­lyek a Bánság­ban című, magyar, ro­mán és an­gol nyelvű könyvében is szerepel a hajdani falu tör­ténete.

A krónikások vallomásai

Kaczián Jánossal az 1995-ben szerve­zett első megem­lé­kezésen találkoztunk itt elő­ször. Hogyan emlékezik Bu­nya­szek­szárddal kapcsolatos élményeire az, akit azóta e fa­lutörténet krónikásaként tar­tunk számon?Sokszor elmondtam annak a szerencsés vé­letlennek a törté­netét, amikor a Tolna me­gyei levéltárban véletlenül rábukkan­tam egy bunyaszekszárdi család­ról szóló iratra, akik vissza­köl­töztek abba a faluba, ahonnan el­indultak hajdanában. Ennek nyo­mán in­dul­tam el megkeresni a falut, amelyről kiderült, hogy már nem létezik. Az akkori ku­tatásunk eredményeként született meg 2000-ben Nagy Janka Teodórával közösen írott Volt egyszer egy Bunyaszekszárd cí­mű magyar és román nyelvű köny­vünk. Azóta pedig egy másik köny­vem is megjelent. Amit most hoztunk ma­gunkkal, az a két év­tized krónikájának al­buma.
Nagy Janka Teodóra nép­rajzkutató, a Pécsi Tudo­mány­egyetem Illyés Gyula ka­rának tanára:Amikor Kaczián János rá­bukkant arra a bizonyos levéltári iratra, érthető módon felkeltette az érdeklődésünket, hogy vajon a Szekszárd nevet is viselő tele­pü­lésen kik éltek, hogy kerültek oda? Kiderült, hogy Tolna me­gyei elszármazottakról van szó, akik 1866-ban kezdtek itt új éle­tet. Néprajzosként természetesen ennek a közösségnek a népi kul­túráját, a település ünnepeit és hétköz­nap­jait igyekeztem fel­kutatni, összegyűteni, hogy mi történt itt az emberekkel a böl­csőtől a koporsóig, hogyan teltek a mindennapjaik, mit jelentett Bu­nyaszekszárdon gyereknek, fiatalasszonynak, idős embernek lenni? De azt is, hogy milyen volt a viszonyuk a szom­szédos román falvak lakóival, illetve, hogy mi­ként élték meg azt, hogy le kellett bontani a házaikat, és máshol kezdeni új életet. Húsz évvel ez­előtt jobb helyzetben voltunk, többen éltek még a falu egykori lakói közül, és sokan emlékeztek a bunyai életükre. Ma már a Fa­csádra, Igazfalvára és máshová elköltözöt­tek­nek csak töredéke van jelen a megemlé­kezésen. Em­lékkönyvünkben a Lugos-Szek­szárd-Facsád Baráti Tár­saság tagjainak vissza­emlé­kezé­sei mellett a húsz év doku­men­tu­mai, fényképes emlékei szerepel­nek. Mind­ezekről formabontó mó­don egy képzelt leve­let is fel­olvasok a jelenlévők előtt, a Gergely Kató néninek címzett levelet, aki sajnos már nincs kö­zöttünk, de könyvünk szer­keszté­séhez adatközlésével még hozzá­járult.

Az örök bunyaszekszárdiak legendája

Ihász János kettős minőségében kö­szönt­hette a Szekszárdról, Vésztőről, Nagy­dorogról, Elekről érkezett vendé­ge­ket, üdvözölve a református és ortodox egy­ház lelkészeit, valamint a házigazda Marcel Avramot, Facsád polgármesterét és Kovaci Dorel parlamenti képviselőt, Bu­nya (Bunea Mare) polgárait, akik egész esztendőben felügyelik Bunyaszekszárd terephelyét. Igazfalva polgármeste­re­ként, tehát annak a településnek a mai ve­ze­tő embereként, ahol Bunyaszekszárd la­kói közül sokan új otthonra találtak, illet­ve mint közvetlen leszármazottja a telepes elődöknek. Érthető elérzékenyültséggel idézte a szülőfalujukat utolsókként elha­gyó nagyszüleinek emlékét és azokat az él­ményeket, amelyek kitörülhetetlenül élnek benne, a nagyszüleihez ide, hazajáró gyer­mekben. Megemlékezett azokról a honfi­tár­saikról, akik már nem lehettek jelen a megható emlékezésen.
Kerek 30 éve ment el az utolsó szekér innen, Bunyaszekszárdról, 1984-ben Ihász Teréz és Ihász János nagyszüleim hagyták el ezt a falu utolsókként, akik Igazfalvára köl­töztek, de azután is úgy ők, mint gyermekeik és mi az unokák is visszajártunk ide meg­dolgozni az itteni jó minőségű földeket, haza­jártunk ide a zamatos gyümölcsökért, cirok­seprűhöz cirkot termelni, kukoricát kapálni, sokszor a hátunkon vittük a kerékpárt a nagy sár miatt. Az évek során mindannyian le­mond­tunk a földekről. Kezdtük elfelejteni a bunyai gyümölcsök zamatát, a pálinka ízét. El kellett teljen tíz év, hogy újra együtt el­jöjjünk ide emlékezni.
Az emlékezések sorában Dobozi Katalin elszármazott saját, rímekbe fog­lalt verseit olvasta fel.

Gergely János, a Bunya­szek­szárdi Egyesület elnöke, akinek dédnagyapja azok kö­zött volt, akik 1866-ban idet­e­lepedtek. Gergely János 1940-ben született itt, és tizenegy éves koráig élt Bunyaszek­szár­don, IV. osztályos koráig a kis falu iskolájában tanult, itt is­merte meg a betűvetést a Végvárról ide helyezett Zöld Mihály tanítójuknak köszön­he­tően.
A kvótavilág és a kollek­tivi­zálás előtt nem volt itt rossz élet. Miután a kiirtott erdők fáit fel­használva felépítették házaikat, a kiváló minőségű termő­föl­dekből jól megéltek elődeink, s ha nem következett volna be a parasztembereket meg­nyo­mo­rító rend­szer, még ma is vi­rá­goz­hatna a falunk, ahonnan 1949-1950-től kezd­tek el­szál­lingózni az embe­rek. De ide mindig vissza­vágy­tak azok, akik itt születtek, s amikor Kaczián János felfedezett ben­nün­ket, hogy mi, kisbu­nyaiak az­az bunyaszekszárdiak a ma­gyar­országi Szekszárdról szár­ma­zunk, Molnár Jolánnal, Ihász Jánossal, Vargyas Mihály nagy­bátyámmal és más volt Bu­nya­szekszárdról elszármazott sors­társammal elhatároztuk, hogy minden év augusztusának má­sodik hétvégéjén összejö­vünk itt, egykori szülőfalunk he­lyén em­lékeinket felidézni. Ak­kor még 260-an voltunk, akik kö­zül mára alig 63-an marad­tunk, a fia­ta­lok szétszóródtak a világban, az én családom is Kanadában él. Örülök, hogy Ihász János igaz­falvi polgármesterünk, akinek az édesapja is itt született, átvette a találkozó megszervezésének fela­datát, és becsülettel folytatja azt, amit mi 20 évvel ezelőtt elkezd­tünk.

A vendégek tisztelete

Kővári László, Szekszárd város önkormányzati kép­vi­selője jelen volt a bunyaszek­szárdi emlékjelek, az emlék­mű, harangláb, harangok illet­ve kopjafák avatásánál is.
Valahányszor itt vagyok, meg­elevendik előttem az a falu és azok az emberek, akik itt min­dennapjaikat élték. Nagyon fon­tosnak tartom, hogy a még élet­ben lévő leszármazottakkal együtt elmondhassuk a fiata­loknak, hogy szüleik, nagyszüleik nagyon nehéz feltételek között vállalták az itteni életet. Szá­munkra is meglepetés volt, ami­kor a kilencvenes években Kaczián Jánostól megtudtuk, hogy itt létezik vagy létezett egy település, amelynek lakói a mi Tolna megyei, szekszárdi, nagy­dorogi, sárszentlőrinci őseink­nek a leszármazottai. Nagyon ör­ven­dünk ennek a felfedezésnek és hogy azóta olyan szoros kap­cso­latunk alakult ki az itte­ni­ekkel, amely önmagában is sokat jelent a magyar közösségek meg­tartása szempontjából. Ezért is jövünk szívesen minden eszten­dőben meg­látogatni itteni ba­rá­tainkat és együtt emlékezni közös őseinkre.

Pluhár László Elek város polgármestere, tízegynéhány éve tiszteli meg jelenlétével a testvérvárosukhoz, Facsádhoz tartozó Bunyszekszárd emlék­ünnepségét.
Idén Facsád várossá nyilvá­ní­tásának 20 évfordulójára és az eseménnyel egybeeső rugára, il­letve a bunyaszekszárdi meg­em­lékezésre jöttünk. Kapcso­latunk Facsáddal főleg kulturális téren mélyült el, táncegyütteseink fesz­tiválokon rendszeresen talál­koz­nak. Sokan látogatnak magán­em­berként is Békés megyébe, ahol részt vesznek a megye gaz­dag kulturális rendezvényein és hasonlóképpen jövünk mi is ide, ahol nagyon színes a népi ha­gyományőrzés. Annál is inkább fontosnak tartom ezt a kapcso­latot, mivel Eleken négy nem­zetiség él, s nem kevés közöttük a román, akik őrzik hagyo­mányai­kat. Új kezdeményezésként sze­retnénk anyanyelvi környezetben történő nyaralást biztosítani azoknak a fiataloknak akik, pél­dául vegyes házasságban szület­tek. Az eleki fiatalok évek óta járnak Zsupánfalvára (Jupâ­neşti) tánc­tá­borba, s most Elekre várjuk, a magyar nyelv jobb el­sajátítása céljából az itteni gyermekeket.

Hit, hűség és honvágy, e három szó köt minket mindig ide – mondta Nt. Czapp Itván, az igazfalvi református gyülekezet lelkipásztora. Ezt követően a szekszárdi vendégeket elkísérő Dr. Kaszó Gyula a szekszárdi református gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét: Ti vagytok a föld sója, idézte Jézus Krisztus szavait, aki szintén egy hegyoldalban szólt így a tanítványok seregéhez.

A megemlékezés folytatásá­ban a magyarországi küldött­ségek és a helyi szervezetek képviselői megkoszorúzták a Pokker László lugosi szobrász­művész által készített emlék­művet, majd a falu temetőjében Nt. Gál Zoltán lugosi lelki­pász­tor áhítatával emlékeztek meg Bunyaszekszárd egykori lakói­ról.

A szervezőknek köszönhe­tő­en csodálatot és elismerést ér­demlő 20. alkalommal megszer­vezett ünnepség felemelő érzel­meket keltett a résztvevőkben, mintegy sugallva, hogy – a to­vábbra is mostoha viszonyok ellenére – létezik erő és kitartás egy barátságos környezetben meg­maradó a magyar élet meg­tartásához. Sajnos ezen a jobbra érdemes gyönyörű természeti vidékre a regnáló hatalom a mai napig sem képes odafigyelni és olyan feltételeket biztosítani, ahonnan az embereknek ne kell­jen elmenekülniük és ahol, meg­felelő út és közművesítési vi­szo­nyok megteremtésével, európai uniós országhoz méltóan élhető, turisztikai szempontból is vonzó hely lehessen.

Nagy György József, makói vállalkozó, kipróbált bográcsosfőzője az itteni ünnepségeknek. Ezúttal a képen látható bográcsba mintegy 100 kiló sertéshúsból makói hagymával, paprikával fűszerezett ebédet készített a vendégseregnek.