A Bartók Diákszínpad új elő­adással rukkolt elő, melynek be­mutatójára március 25-én, a Te­hetségnapon került sor az iskola dísztermében. Mondhatni, az ő előadásuk volt a hab a tortán, mellyel az ünnepélyes délutánt sikerült megkoronázniuk.
Amikor a teremből kijöttem, Esterházy Péter egyik perfor­man­sza jutott eszembe, ame­lyikben a Bűn és bűnhődés tar­talmát ismerteti néhány percben. Természetesen, nem akárhogy: tel­jesen aktuális közegbe ülteti az eredeti sztorit, tovább­gondol­ja, átformálja úgy, hogy üzenete, jelentése ne csorbuljon. Ha Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde filozofikus mesedrámája feldolgozásának is ez volt a cél­ja, akkor sikeresnek mondható az előadás. Művészi archaizálás helyett most aktualizálást kap­tunk: a szereplők 21. századi me­tamorf állapotban jelentek meg a színpadon, egy-egy kul­turális hovatartozást és érték­rendet képviselve: így kerültek deszkára a szubkultúra elemei is. De kezdjük az elejével!
Elfoglaltuk helyünket a te­rem­ben, és egy magyarórán ta­láltuk magunkat. Nem nehéz ki­találni „mai óránk témáját”, a­me­lyen „tanárnőnk” Câmpeanu Csenge röviden ismertette a dráma tartalmát, annak egy ér­telmezési lehetőségét, amelyre mintegy alternatívaként kíná­l­kozott az órát követő előadás. Kivonult a tanárnőnk, és mi a hagyományhoz hűtlenül, csend­ben maradtunk… ezt a csendet sza­kította meg az ismerős hang­sor, a Macskák musical Éjfél című dala, amely tökéletes ki­egé­szítője volt Éj királynője (Stan Krisztina) monológjának. Máris a dráma közepén találtuk magunkat (tehát nem ártott az ismétlés), viszont ez nem za­var­ta meg a történetalakítást. He­lyén­való volt a karakter kieme­lése, és az eredeti szöveg hasz­nálata ebben az esetben, hiszen ezekben a sorokban kiemelten érzékelhető a mese misztikuma, a dráma mélysége, és a filozófiai kérdések fontossága. Végül is ezek szinkretizmusa követhető nyomon Vörösmarty soraiban, de ez még mindig csak három székláb.
A negyediket bravúrosan tol­dotta hozzá Tasnády-Sáhy Péter, a szöveg írója, közösen Molnos András Csaba színművésszel, a darab rendezőjével. Negyedik széklábként, az aktualizálás ve­le­járójaként emelem ki az iró­niát, mely nélkülözhetetlen ele­me a rájátszásnak. Ha az Éj ki­rály­nőjének monológja méltó bevezető, az azt követő törés, az utazótáskával ballagó Csongor (Almássy Csongor) alakja hű ré­sze a mű koncepciójának. Az ere­deti Balgát (Forray Attila) tes­tesíti meg társa, a bőrdzsekis, napszemüveges „csávó”, akivel közösen indulnak tündérhon ke­re­sésére. Balga minden buliban benne van, könnyű elcsábítani, akinek ellentéte a céltudatos Csongor, aki végig az eszményit keresi: „Minden országot bejár­tam, Minden messze tartományt, S aki álmaimban él, A dicsőt, az égi szépet. Semmi földön nem találtam.” Tünde (Szabó Anita) az a mai lány, aki egyéniségével, stílusával és szépségével hódít. Aki még álmodozó és lányos, mégis mozdulataiban ott rejtőzik a nőiesség, üdeség. Szolgáló­já­val, Ilmával (Oláh Júlia) barát­nőknek tűntek, akik megosz­tot­ták egymással „pasi-ügyeiket”, teret engedtek a másiknak, vic­ce­lődtek. Ilma viszont racioná­lisabb, energikusabb természet, amint a drámából is tudjuk, Balga párja. A kalmár (Horváth Petra) egy multimilliomos vál­lal­kozó szerepében jelent meg, aki egy társkereső portál által gazdagodott meg, a fejedelem (Franka Noémi) a demagóg po­li­tikus bőrébe bújt, aki önmagát bál­ványozta, míg a tudós (Câmpeanu Csenge) az őrület­hez állt közel. A három ördög (Indrei Ábel, Kozma András és Oszlonyai Zsolt), három, mai ér­telemben vett rosszfiút alakított: keménykedtek, beszóltak, szí­vat­tak, csáztak és elhúztak. Nem lett volna teljes a társadalom­kritika a három pláza-cica nél­kül, akik amolyan „pesti tájszó­lásban” kellették magukat Cson­gor­nak. Ők voltak a Lédik (Bányai Elíz, Câmpeanu Csenge, Vicze Júlia), ledér nők, akik képesek voltak megállapí­tani, hogy tök király az, hogy Cson­gor király. Mirígy (Fodor Zsófia) pedig hátulról irányította a cselekményeket, folyamatos akadályokat állított Csongor elé, majd elfogta, hiszen lányának szánta.
Mitől lett volna még me­sé­sebb a darab, ha nem a hepiend­től? Igen, a Bartók Diákszínpad előadásában is végül találkozott Csongor és Tünde, a pillanat szép­ségét pedig úgymond „meg­szentelte” Stan Krisztina hangja, aki az Éj királynőjeként eléne­kelte az Éjfél dalát. Tökéletes éjfél volt ez, és nem volt szük­séges a beszédben történő meg­nyilatkozás, elárulta őket tekin­tetük, érintésük: szerelmesek.
Kijátszás, rájátszás, megját­szás? Talán játék volt. De érez­hető volt, hogy ezek a növendé­kek szeretik a színházat, mi pedig játszókedvüket és teljesít­ményüket.
Makkai T. Csilla