(Részletek, II. rész)
Ahogy a klinikára értünk a feleségemmel, azt se tudtuk, kivel kezdjük a sok jajgató, vérző, haldokló sebesült közül. Szerencsére dr. Babusceac Victor ortopéd sebész már ott volt, és a felesége, aki anesztezista. Velük jött dr. Becski Ilu is…Volt olyan is, aki a saját lábán jött pl. Avram Ion, minőségi ellenőr az Optika gyárban. Őt egy rangjelzés nélküli kommandós lőtte le…
Többen is elmondták, hogy egy őrnagy szétvetett lábakkal a villamossíneken ráérősen célzott a pisztolyával: egy öreget megölt, és lelőtt egy kislányt. Úgy látták a sebesültek, hogy hatan maradtak a földön az első sortűz után….
Öt-hat izzadt ember kétségbeesett sietséggel jól fejlett, magas férfit cipel be, és leteszik az udvari bejárat kőpadlójára. Rögtön látom, hogy halott. Egy golyó a bal combartériát roncsolta szét a lágyékhajlatban, egy másik tangenciálisan szántott egy árkot a comb külső domborulatán. Tehát gépfegyver. Teljesen kivérzett.
Úristen! Én ezt az embert ismerem, döbbentem rá… Igen, ez Csizmarik László zenetanár, karnagy a temesvári szellemi élet kimagasló személyisége… az Opera téren két-három (most már tudjuk) szekus, betörte az Eminescu könyvesbolt kirakatát, kihordták a Ceauşescu-könyveket, leöntötték motorinával, és meggyújtották. Feltételezik, hogy a felszálló hatalmas füst lett volna a jel, és nem véletlen, hogy a Jenő herceg téren pont ekkor dördült el az első sortűz.) A főtéren betörik az illatszerbolt, játéküzlet, szőrmeüzlet és több más egység kirakatát… a felgyújtott üzleteket a tüntető temesváriak oltják… a Mária tér és a józsefvárosi Fröbl utca között egy fegyelmezett, rövidre nyírt, bőrdzsekis fiatalokból álló csoport egyforma bunkósbotokkal tört össze mindent, amire a parancsnokuk, egy csizmás micisapkás alak rámutatott….
Újabb sebesülteket hoznak, a 700-as piaci sortűzből sokan a mi utcánkba menekülnek (Gh. Dima utca), a piac és a körforgalom között. (Akkor ott még egy nagyon magas világossárgára meszelt fal állt, ez alatt kerestek menedéket. Rosszul tették.) Az utca túloldalán egy magas sárga daru van, annak a kezelőkabinjából kényelmesen lőtték az embereket, jó célpontok sötétben is, a világos fal előtt. Négy sebesültet hoztak be hozzánk, akiket ott lőttek meg. Mondják, hogy két milicista altiszt, (talán Crişan és Medrea) lett volna a darun. Belőttek az Újklinika udvarába is, egy golyó betörte a földszinti onkológia 5. sz. kórtermének az ablakát. Sokan követelték, hogy oltsuk el a villanyt az udvaron, hogy a daruról ne lássanak be. Nem engedtem meg. A sebesültek sötétben nem találják meg a kórház bejáratát, és ha azokra is lő a gyilkos, ám átkozott legyen. Hogy példát statuáljak, Csizmarik holttestét a kerekes targoncán én toltam a kivilágított udvaron át, a hullaházig. Persze hogy féltem, de nem lőttek rám.
Közben a menekülők berohantak a Katedrálisba, a központi Scudier-parkba, a Mária felé. Valóságos embervadászat kezdődött, a parkban mindenkire lőttek, aki megmozdult.
Nem messze innen, az Opera téren, nem lőttek, pedig több ezer ember tüntetett. Talán éppen ezért.
Éjjel a Műegyetem Rektorátusa és a Lacto-bar (ma McDonald’s) padlásairól pontosan céloztak a gyilkosok, mégse ürült ki a főtér.
Éjfél után telefonált a lányom Budapestről, a feleségem beszélt vele. Nem tudhatott semmiről semmit, az egészségünkről érdeklődött.
“- Mi van nálatok anyám, hogy vagytok?”
Feleségem gyorsan elmesélte a történteket, hogy lőttek és lőnek! Hogy kitört a forradalom. Beszélt a halottakról és sebesültekről, kérte, hogy azonnal közöljék a hírt a Kossuth rádióval stb. (Később tudtam meg, hogy ezekben a napokban a telefonközpont nem kapcsolt külföldöt, hazai városokat is nehezen. Viszont a CFR telefonközpontja működött, és amikor a lányom a Bárányi lakást kérte, a telefonos nő valószínűleg ismert, és a tiltás ellenére kapcsolta a számot. Köszönöm. így jutott ki az első hír a világba.) Mire a lányom és a vejem a budapesti Bródy utcai stúdióhoz ért, már reggeli 4 óra volt, csak egy álmos éjjeliőrt találtak. Erre minden pénzüket bedobták egy automata telefonba, és felhívták a BBC-t, Magyarországról már lehetett. London reggel 6-kor be is mondta a hírt. Addigra már a Kossuth rádió stúdiójában is voltak szolgálatos szerkesztők és, milyen szerencse, köztük volt Czegő Zoltán, Sepsiszentgyörgyről áttelepedett költő barátunk is.)
Hétfőre virradó éjszaka már ritkábban hoztak sebesülteket, pedig hallottuk, hogy mindenütt lőnek és páncélosok masíroznak az utcán. Ekkor a fő harcok a Buziási úton folytak, és onnan a Megyei kórházba vitték a sebesülteket. Komoly emberek állítják, hogy egészen enyhe sebesülést szenvedett embereket reggel fejlövéssel látták viszont a hullaházban. Állítólag a kórház liftjében lőtték agyon őket.
Egészen közel az Újklinikához, a Nyomdaipari vállalatnál gondolkodás nélkül mindenkire lőnek. Ezt mondja egy orvos kolléga, balneológus Buziáson, akit most hoztak be átlőtt lábbal. Még van egy helyem az Intenzívterápiás osztályon, oda fektetem a 4-es ágyba. Másnap gázgangrénát kap, de megmarad a lába.
Éjfél után hozzák Stoica Mircea 40 éves földmérőt (topométer), (Temesvár, Bucovina utca Bl.10. Ap.9.) akit a Republicii és Párizs utca sarkán – a régi bútorüzlet előtt egy magas főhadnagy a falhoz állított és meglőtte a jobb karját. A pisztolygolyót kivettük.) Ezután elszaladt, de legalább 20 katona utána lőtt, és meglőtték a jobb lábát is. Bátor emberek felszedik, és behozzák a kórházba. Mielőtt a műtéthez elaltatnám, hangosan szidja a rendszert.
Hajnal felé egy katonatiszt engem keres, nem tudom miért pont engem? Halálra rémült, az arca reszketett, talán sírt is. Rangjelzése nem volt, azt mondta, letépte és eldobta, (talán) azt is mondta, hogy kapitány.
“Nem bírom tovább! Annyi szörnyűséget láttam…. Segítsen!”
Nem ismertem, de megbíztam benne. Gondoltam, bekötözöm az ép karját, és itt tartom, de arra kért, adjak neki egy kórházi moltonköpenyt, mert fél egyenruhában maradni. Aztán már nem láttam. (Később visszahozta a köpenyt, és írt egy könyvet is, amiben megköszöni, hogy segítettem rajta.) Találkoztam egy régi ismerősömmel, Vasilescu Marin kapitánnyal, a Lippai úti határőr kaszárnyából. Mondja, hogy őt is beriadózták, erre bepakolta a kicsi bőröndjét, és bement a kaszárnyába.
“Tudod, mi volt a kofferemben? A civil ruhám. Ha látom, hogy szorul a helyzet, rögtön átlépek Jugoszláviába vagy Magyarországra. Én végigharcoltam a II. Világháborút, nem vagyok bolond megdögleni ezekért.”
(A véres vasárnap, a forradalom legtemesváribb napja után 600 halottról beszéltek, később mindent összevetve “csak” 204-ről tudunk, de ez se biztos. Hozzám 4-et hoztak és 34 sebesültet.) Nagy hirtelen, még akkor éjjel lejegyeztem a sebesültek nevét és címét, még szerencse, mert hétfőn reggel a szekusok elvitték a regisztert.
Volt két halottam, akikről nem tudok semmit. Egy 16 éves leányka, meghalt mielőtt a műtőasztalra került volna, és egy kb. 18 éves fiú, többszörös mellkasi lövésekkel, aki a műtőben halt meg. Ismeretlen, fiatal, hősi halottak.
December 18., hétfő
Kellemesen meleg az idő, szinte tavaszias nap, bár hajnalban egy kevés hó pilinkélt. Nyomasztó, döbbenetes halotti csönd uralja a várost, pedig az utcákon hullámzik a tömeg, de hangtalanul. Csak suttogva beszélgetnek az emberek egymás között, egyesek sírnak, de a legtöbben komor, elszánt arckifejezéssel róják az utcákat. Ismeretlen emberek kérdezik egymástól, hogy nem látta-e ezt vagy azt, több mint 500 halottról és 1500 letartóztatottról suttognak, de érdekes, már nem félnek egymástól az emberek.
Van, aki égre emelt karokkal átkozódik, mások fogcsikorgatva rázzák az öklüket, de mindezt csendben, mert fegyveres katonák és felfegyverzett mindenfélék sűrün járják az egész várost. Csak a járőrök közelében csendesednek el az emberek, de ahogy elhaladtak hujjogni kezd a tömeg. “Gyilkosok!” “Adjátok ki a halottainkat!” A megyei kórház előtt nagy tömeg gyűlt össze, és egyre hangosabban követelik a halottakat. Elöl rendőrkordon pajzsokkal, mögöttük egy sor katona, hátul élesre töltött fegyverekkel a szekuritáté, mert már nem bíznak a hadseregben. A járőrök is ilyenek, elöl az ijedt kiskatonák, mögöttük a hivatásos gyilkos szekusok. A nagyposta bezárt, a telefonösszeköttetés szünetel, Temesvár minden kijáratát ellenőrzik.
Úgy hallatszik, Tőkés Lászlót és a családját letartóztatták, a konyhából a magas kerítésen át, a Mária-szobor felé vitték el őket, nem merték az elszánt református őrzők között a Batthyány utcán keresztül.
(A vérfürdő után látszólag győzött a diktatúra, de ez piruszi győzelem volt, mert minden becsületes temesváriban – ha valaha még bízott is a szocializmusban – december 17-e az átkozott kommunizmus végleges bukását jelentette. Temesváron már nem volt párturalom, már nem volt kommunizmus, már nem volt kormány, csak végtelenül elkeseredett és halálraszánt, bátor emberek.)
Ma a „párt” gyűlésekre hívta az embereket, ahol rendbontó huligánoknak, deklasszált elemeknek, nemzetellenes árulóknak nevezték a forradalmárokat. (A román nacionalizmus mindig “bedobta” az ősi ellenséget, a magyarokat. A pártos elvtársak habzó szájjal vicsorogták, hogy a Magyarországról beszivárgott irredenta elemek robbantották ki a lázadást. Ez persze szemenszedett hazugság, de tény az, hogy a magyarországi vértelen rendszerváltás, demokratizálódás és a jugoszláv “szocialista paradicsom” szomszédsága, gyakori rokoni látogatások nagymértékben aktivizálták Temesvárt, az ország nem csak földrajzilag legnyugatibb nagyvárosát.)
A Párizs utcai tervezőintézetben néma csendben várakoztak hétfőn reggel a beterelt alkalmazottak. Egy aktivista felszólította az “elvtársakat”, hogy ítéljék el a bűnös, hazaáruló népellenes lázadókat. Senki se mozdult, majd felállt Claudiu Iordache, magas műszaki rajzoló és íróember, s ezt mondta:
“Emberek! Egy percnyi néma felállással adózzunk megölt hőseink emlékének!”
Azt mondják, csendben mindenki felállt, az elvtárs hisztériásan kirohant. Claudiu elbújdosott. (Másnap az Opera erkélyén láttam. Ekkor már a legtöbb temesvári gyár sztrájkba lépett. Az UMT-ben Marcu villanyszerelő vezette a munkásokat, az Elecromotorban Gabi Marinescu mérnök, az Electrotimişben pedig maga a párttitkár, Ocskó Illés.)
A kórházban, ahonnan vasárnap délután óta ki se mozdultam, hétfőn reggel egy szekus őrnagy hívta a sebészetet, senki se mert beszélni vele, én vettem föl a kagylót. “Doktore! Hány sebesült van, és hány dög!” (így, hogy dög.) Megmondtam. Nem mutatkozott be.
Kilenc óra tájban két ünneplőbe öltözött, sötétnyakkendős fiatal szekus jött hozzám. Ezek bemutatkoztak és mondták, hogy beszélni akarnak a sebesültekkel. Mondtam, hogy ennek semmi akadálya, de a Reanimációs osztályra csak fehér köpennyel szabad belépni, várjanak, mert rögtön küldök. Berohantam a kórtermekbe, és hangosan kioktattam a sebesülteket: “Itt van a szekuritáté, mindenki mondja azt, hogy csak véletlenül sétált az utcán, nem is tudta mi történik ott, csak egyszerre meglőtték, de fogalma sincs, kik voltak.” Csak egy 12 éves fiúcska nem értette meg. Maxim Irimelnek hívták.
“- De én tüntetni voltam a nyomda előtt, ott lőtték meg a lábam.
– Mondd azt, hogy a nagyanyádnál voltál a tömbházban.
– De az nem lakik ott!
– Nem baj, de te lementél cigarettát venni.
– Én nem dohányzok.
– Akkor cukorkát…..
– De doktor bácsi, cukorka nincs is.”
Már benn voltak a szekusok, amikor egy keménykötésű szerb férfi, akit hasba lőttek, hangosan elkezdte szidni a gyilkosokat, hogy majd ő megmutatja nekik, csak gyógyuljon meg. Szerencsére szerbül mondta, és milyen szerencse, hogy szerbül is tudogatok, így aztán a saját anyanyelvén próbáltam elhallgattatni a dühös, de különben súlyos sebesültet, de ő tovább fenyegetődzött. És a harmadik szerencse, hogy Monika doktornő, a szekundárom, már jött is egy fiola Diazepammal, amit gyorsan befecskendezett a vénába bekötött cseppinfúzióba. Mire a szekusok az ő ágyához értek hangosan horkolt, fel se lehetett volna ébreszteni. A két fiatal szekus nagyon udvariasan és tartózkodóan viselkedett, az volt az érzésem, hogy egy kicsit félnek.
Késő délután tucatnyi fiatal, fiúk és lányok lélekszakadva, a hátukon hozzák a társukat. Ünneplő zakóba öltözött, nyakkendős, szép magas fiú, alig 18 éves. Az ortodox Katedrális lépcsőjén állt, égő gyertyával a kezében, több társával és kisebb gyerekekkel együtt. Egy elhaladó páncélautóból sortüzet lőttek rájuk. Ennek a szép gyermeknek pont a szívét lőtték keresztül. Ott feküdt a bejárat cementjén nyugodt fehér arccal. Lihegő társai összeölelkezve sírtak. Mi is.
A rádióban, mintha mi sem történt volna, vidám népzene és Ceauşescu-magasztalás, aki pont ma reggel december 18-án 8,30-kor repült Teheránba, ez alkalommal ezüstrókabundás neje nélkül. (Azt beszélték, hogy kiadta a parancsot “nimiciţ-îi” (pusztítsátok el őket!) Egész Temesvárt el kell pusztítatni, mondta volna a nőstény diktátor.)
(folytatás következik)