Ki ne emlékezne: a ‘90-es évek elején, amikor kiszabadultunk fogságunkból és elindulhattunk megnézni rég nem látott barátot, rokont, az egyik komoly gondot az ajándék jelentette. Mi is évekig jártunk egy bajorországi szép városba, s nagy megnyugvást jelentett, hogy Zsóka kijelentette: semmit ne vigyünk, csak itthoni paradicsomot. De abból ládányit…
És vittük. A Széna téri piacon előre megbeszéltük a kiválasztott árussal, hogy frissen szedett, sok kilónyi termékét hogyan csomagolja, hi­szen az 1000 km akkor sem semmi, ha tükörsima az aszfalt. Vittük, amennyi a kocsiba belefért – és az öröm, a hála mindent megért. Minden reggel ünnep volt, amikor a két tizenéves legény lakmározott a paradicsomból. Beosztották, ma­rad­jon holnaputánra is. Mert ott olyan nincs.
A család a ‘80-as évek vége felé ment ki, az itthoni ízeket a paradicsom képvi­selte. Vittünk paprikát meg padlizsánt, aho­gyan mi mondjuk, vinettát is, de a paradicsom volt az egyértelmű sláger. A bajoroknál, miként láthattuk: bárhol a nyugati világban, a kereskedelem azt a „nejlon” paradicsomot kínálta, amely a szemnek csodálatos, íze semmi. A kifej­lesztői szállítható és több napon át köny­nyen eladható paradicsomot hoztak létre a mindent a szemnek mottó jegyében.
Erre mondtak nemet Bajorba átte­lepült barátaink.
És ez a paradicsom, jó nyugati szokás szerint meghódította Európa piacait, a mieinket is. Ugyanazon a Széna téri piacon keresem a régi jó paradicsomra em­lékeztető friss terméket. Ha van, akkor méregdrága. Mert a termelési költségek, mert a szállítási veszteség, mert a…
Gondoljuk végig: van valamink, ami kipróbáltan jó. Ősi érték. Jön a nyugati áru, amely minden szempontból rosz­szabb, csak a termelőnek jobb (olcsó, szál­lítható, meg: szép), a fogyasztó mo­rog. És győz a nyugati. Van termelő, aki visszaállna, de hol vannak az egykori magok, hol a versenyképesség, hol az anyagi siker…
Egyre többet gondolok a paradicsom­ra, mint a nyugati világ sikereinek a szim­bólumára. Most, amikor Nyugaton semmi nem érték, illetve minden olyan érték megkérdőjeleződik, amely életünk lé­nye­gét jelentette, milyen veszélyek leselkednek ránk? Nyugaton már azt sem tudhatja a fiatal, hogy fiú-e vagy lány. Nem vicc, komoly. Majd az élet eldönti…?
Mit dönthet el az élet (politika?) és mit a természet? Mikor ébredünk fel, hogy értékekkel kísérletezni minimum veszteség, de lehet, hogy katasztrofális felelőtlenség.
Meddig majmoljuk még a Nyugatot, mikor akarunk már önmagunk lenni?
Tessék figyelni az angolokra: elindultak azon a bizonyos visszaúton. Druk­kolok nekik.