29 Aug 2016
Írta admin 
0 Hozzászólás Mi vagy nekem, Végvár?
A végváriak szülőföldjükhöz való ragaszkodása, otthonuk és a bánsági táj iránti szeretete, a lakhatóvá, élhetővé varázsolt világ megbecsülése tartotta életben ezt a magyar ajkú községet a szorongató idegenség tengerében. Erről győződhet meg az is, aki egy huszonkét évvel ezelőtti, a Heti Új Szó által indított „Mi vagy nekem, Végvár” című pályázatra érkezett írásokat újraolvassa. A lap akkori és mai főszerkesztője Graur János végvári szülőfalujához való ragaszkodásának köszönhető kezdeményezés nyomán megjelent írások talán nem irodalmi remekművek, ki is támasztana ilyen igényt velük szemben, de érzelmi tisztaságuk, keresetlen őszinteségük, élményszerűségük által néha túl is tesznek a szakmabelieken.
Ezért gondoltam arra, hogy ezekből az általam értékesebbnek vélt, egymást kiegészítő részleteket összeállítva az Irodalmi Műhely méltó visszatekintést nyújthat s egyben aktuális szempontokat a Végvári Falunapokat ünneplők eljövendő hétköznapjaira is, hiszen valamennyi szívből jövő, őszinte vallomás a faluközösség hitének, reménységének, boldogulásának kérdéseit járja körül.
A szülőföld szeretetének példája
Könnyen tornyosulnak az emlékek, élmények, ömlenek a szavak azok szívéből, akik Végváron születtek, ott cseperedtek pici emberpalántából felnőtté… Sok embernek sokat jelent Végvár… De gondolt-e valaki arra, hogy mit jelenthet Végvár annak, aki még nem látta, aki földjére nem lépett, akinek szívében csak a vágy és az emlék létezik, és akinek a felhívás a pályázatra egy negyven év előtti sebből serkenti életre a fájó emlékeket? Mi volt nekem akkor Végvár? Egy falu, amelyről odavaló osztálytársaim szeretettel, boldogsággal, büszkeséggel meséltek. Sokszor irigyeltük őket ezen érzelmekért. Jómagam temesvári születésű vagyok, és a falu nekem Ótelek és Aurélháza volt, ahol a nyári vakációk emlékei születtek akkoriban. De Végvár most nagyobbnak, vonzóbbnak, különbnek tűnt, ott még a libák is fehérebbek voltak, a kakas taraja meg sokkal pirosabb. Hát igen, a végváriaknak köszönhettük, hogy számunkra Végvár egy „álomvár” lett. És telt az idő, iskolánk végvári kiszállásra készült: énekkar, táncegyüttes, stb. nagy volt az izgalom a készülődés. És az utolsó pillanatban szakadt rám az ég! „Micsoda? Az én lányom nem megy csavarogni! Maradsz!” (…) C. Anna Mária
Tessék csak elgondolni
Még az első világháborúnak nem volt vége. Már akkor Végváron volt egy pár kommunista, aki elhíresztelte, hogy jönnek a kádári románok, és mind leölik a magyarokat. Kádáron pedig azt a hírt terjesztették, hogy minden románt leölnek a magyarok, s ebből nagy lett az ijedelem, mert mindenütt csak öregek meg gyerekek voltunk. Ezért egész éjjel villával meg kapával őrködött a nép, és reggelre minden elmúlt, mert sem a magyarnak, sem a románnak még csak gondolatában sem volt ilyet tenni.(…) Csak akkor volt megint zavargás, amikor Románia elfoglalta a mi szeretett otthonunkat, Végvárt.(….) Csak két éve vagyok temesvári lakos. Mint tehetetlen öregasszony kerültem a Kedves Leányomhoz, két botra támaszkodva járok a lakásban, és így nem vehetek részt azon az ígérkező szép ünnepségen, de a Kedves Leányom, ha a Jóisten is úgy akarja, el fog menni, majd ő fog helyettem látni és hallani…(…) Vicze Erzsébet
Szülőfalum, nevelőm
(…) Külön kell szóljak Kádár Károly tanító úrról, mivel az ő egyénisége és emberi magatartása, a becsületes munkára való nevelése példaértékű volt, és marad mindannyiunk számára, kik tanítványai voltunk. (…) A tiszta református vallású lakosság soraiban szintén nagy szerepe volt az egyházi életnek. Zöld Mihály és fia, ifj. Zöld Mihály esperes szintén egymást követően szolgálták, tanították hitre, istenfélelemre, felebaráti szeretetre és főleg erkölcsös életre a falu lakóit.(…) K.E.
Mentőöv
A háború véget ért. Mindenki jobbról álmodott. A reménység azonban kudarcba fulladt. Jött az 1946-os év és nagy szárazság. A patakok kiszáradtak, a kutakból iszapot hozott fel a veder. Az istállóban a jószág szomjasan, elgyengülten, tehetetlenül nyúlt el a padlózaton. Így néztek ki a székely falvak.(…) Elterjedt a hír: vonatszerelvényt állítanak össze, gyermekeket visznek a Bánságba. Aki akar, mehet velük.(…) a szerelvény Temesváron állt meg. A fáradt tömeget a Magyar Házba viszik.(…) A sarokban sírdogáló fiatalasszony szorongatja nyolchetes kislányát. Kinek van szüksége éjszakai nyugalmát zavaró, síró kisbabára?(…) Azóta a kislányból felnőtt lett már, de ha megkérdezed tőle: „Mi volt neked Végvár”, azt feleli: „Mentőöv a fuldoklónak”. Z.A.
Kedves emlék
Szüleink Temesvárra telepedtek, nagycsaládot alapítva. Szegények voltunk. Jött a háború. bizony nagy gond volt a mindennapi szelet fekete kenyeret, meg a többi élelmet nyolc éhes gyermeknek előállítani. Ezen igyekezett könnyíteni keresztmamám, Nagy Istvánné, ki továbbra is Végváron maradt. Ezért minden nyári vakációt mi, gyerekek, ott töltöttünk, és mindig megerősödtünk, hiszen keresztmamám minden jó falatot nekünk adott. Reggelire akácmézes-vajas, hófehér házi kenyér várt, frissen fejt, langyos-habos tehéntejjel. Az a finom zöldborsóleves galuskával, sült krumpli és rántott csirke, tejfölös uborkasalátával!(…) Na, meg a hajnali kiruccanás a határba, dinnyéért. Hogy elringatott a szekér, míg a dinnyeföldre értünk.(…) Mikor a libákat hajtottuk a legelőre, hogy ne legyen az út unalmas, keresztmamám kérte, hogy figyeljem meg, hogy beszélnek a libák, amíg a tarlóra érnek: „Ketten-hárman egy zsákba” szedik a búzaszemeket. De mikor a tarlóhoz érnek: „Ki-ki magának, ki-ki magának”, ezt mondogatják.(…) Iskolai ünnepséget rendeztek sokféle szórakoztató játékkal. Többek között volt egy kis medence, melyben két-három kacsa úszott. Öt lejért három fakarikát kaptunk, melyet egy bizonyos távolságból a kacsa nyakára kellett dobni. Aki eltalálta, azé volt a kacsa.(…) Bajusz Erzsébet
Emlékezések tárháza
Megragad a tavasz bájos, üde képe, mert valójában minden hely tavasszal – kikeletkor – a legszebb, így Végvár is. A zöld selyem pázsittal, széles, fásított utcáival, a központban a 100 éves templom, parókia, egész tizedet átkötő iskolával, óvoda, kultúrotthon, park, a piactér, ezek mind azt bizonyítják, hogy 200 évvel ezelőtt a falualapító építészek és a 144 betelepített család elképzelése és megvalósítása, szerintem, minden időknek megfelelő. Majd a fent említett főépületek mellett megtalálunk községünkben olyan fontos intézményeket, mint egészségügyi rendelő, malom, takarékpénztár, posta és telefon, vasútállomás, gabonabegyűjtő központ.(…) A végváriak áldoztak időt arra is, hogy a sok nehéz munka után kulturális tevékenységükön keresztül átmentsék hagyományaikat.(…) 1974-ben Végvár 180-dik évfordulóját ünnepelve megrendeztük az első nagysikerű Végvári Művelődési Napokat.(…) Évről évre nagyszámú lakosság kapcsolódott be a művelődési csoportokba. Színjátszók, tánccsoportok, kórus, citerások stb.(…) 1990. május 1-jén jött létre a testvérközségi kapcsolatunk a francia Cahuzac-sur-Vére helységgel. 1991. ápr. 30-án Végvár, megyénk legnagyobb református községe ünneplőben, méltó pompában fogadta a püspöki vizitáció keretében a Végvárra érkezett Tőkés László püspök urat és kíséretét.(…) Számomra Végvár az emlékezések tárháza, ahova erőt gyűjteni az elszármazottak is bármikor szívesen viszszatérhetnek. Ujj Mária
Egy talpalatnyi föld
Szülőfalum tágas, egyenes, szép utcáit őseink mintha vonalzóval húzták volna meg. (…) Mária Terézia idején német telepeseket hoztak ide. De nem tudtak megmaradni e helyen, ilyen mostoha körülmények között. Nem tudtak megmaradni azért sem, mivel nem értették meg magukat a közelben lévő sipeti románokkal. Ekkor Rittberg volt a neve a falunak. Mikor magyar telepeseket hoztak ide, szinte őserővel irtották az erdőt, és létesítették a szántó-területeket. A falu alatt, a Kalicsák nagy lapos területe tele volt tormával, állítólag erről kapta a tormás, illetve a Tormák nevet. Később a letelepedett magyarok a Tisza vidékéről, Debrecen környékéről kérték a hatóságot, hogy a falu neve Végvár legyen. Ne gondoljon senki arra, hogy itt várromokat találtak volna. De mégis „végvár” volt, mert körülötte a szélrózsa minden irányában románok laktak és laknak ma is.(…) Férjemmel együtt több mint három évtizeden át oktattuk-neveltük a végvári gyermekeket, sok „nagy ember” került ki ebből az iskolából: orvos, mérnök, tanár, tanító, pap, szobrász, író, költő.(…) Jelenleg sajnos, csak 75 tanulója van az I-VIII. osztálynak. Mint kezdő tanítónő 1955 őszén 29 gyermeket kaptam a III. osztályban. A most első osztályba lépő Ágnes unokámnak azt kívánom, hogy minden ivadéka anyanyelvén tanuljon. Mert, ahogy elődeink mondták: “Nyelvében él a nemzet, s rongy ember az, aki hitét és nemzetségét megtagadja.”(…) Szarvas Mária ny. tanítónő
Erőt adó, állandó forrás
Csend van, s meleg. Egy ideig arra vártam, hogy talán megindul a szélfúvás, amely megsúgja majd nekem, hogy tizenhat évesen mit is jelent számomra Végvár? Itt születtem, itt nőttem fel. Tízéves koromig Végvár volt mindenem, ez a falu jelentette számomra az Életet.(…) Első kirándulóhelyünkre, a négy kilométerre fekvő livádába minden évben kimegyünk. A sok nótázás, fürdés, finom bográcsos, mind feledhetetlen számomra.(…) Augusztus végén a végvári műkedvelő csoport egy franciaországi kiránduláson vesz részt. Az ott sorra kerülő előadásokkal bemutatunk a testvér-falu lakosainak Bánság folklórjából egy csokrot.(…) Czudar Tünde
Végvár
Bujdosó Julcsa mama emlékére
Táplálék, melyet te adtál,
Szó, melyre te tanítottál,
Ének, melyet te dúdoltál
Örökké enyém maradsz!
Elindítottál,
elengedtél,
Óvodába te vezettél,
S betűre te tanítottál,
Játszottál és dédelgettél,
A kedvemért minden voltál.
Te elmentél.
Én visszatértem
Emlékeim gyűjtögetni:
„Julcsa, ha kimegyen a piacra,
Kiskosarát a karjára felakasztja,
Lesz is benne hanna-manna csokoládé”…
ma is hallom énekét szállani.
Pici gyerek kapta vitte.
Magáévá tette. Ette.
Felnőtt lettem, hordom bennem,
Amit Julcsa, értem tettél.
Szót adtál a számba,
Tollamnak betűt,
Most itt ülök, írok,
Köszönetet mondok:
„Te vagy nekem Végvár!”
Bíró Elza
