Új író Temesvár hatósugarából

Negyvenötödik érettségi találkozóra jöttek össze a Bartók Béla Líceum öregdiákjai. Hűségesen s nagy létszámban je­lennek meg minden ötödik évben számot adni a hirtelen tovatűnt időről egymásnak, osztályfőnöküknek, Bartal Éva ny. francia­tanárnőnek, sőt, nekem is, aki csupán egy tanévben tanítottam nekik magyar irodalmat. Mindig mindenki beszámol az öt év történéseiről, mint egy nagy családban szokás, ha van még ilyen, huzamosabb távollétek után.
Korka Ilona, férje után Mersdorf Ilona is szerényen, de ugyanakkor némi büszkeséggel is a hangjában arról beszélt, hogy mérnökként keresve kenyerét, végre rátalált igazi hivatására, az írásra, dokumentumregénye jelenik meg a Kriterion gondozásában. Már elkészült román nyelvű fordítása is, a fordító pedig maga a temesvári írónő, Gabos Ildikó. Természetesen örömmel vettem tudomásul, hogy még egy bánsági kötődésű magyar íróval vagyunk többen, aki Magyarországon él ugyan végvári származású férjével, de Resicán nevelkedett, zárójelben: ott is tanítottam a 8. osztályban, hát rögtön kéziratot kértem tőle az Irodalmi Műhely számára.
Új szerzőnktől az egyik önjellemző írásával, a Kincsesláda cíművel kedveskedünk Olvasóinknak, de először olvassák el a rövidke bemutatkozását, melyet felkérésemre írt rovatunknak: Resicán születtem, a temesvári Bartók Béla Líceumban érettségiztem 1972-ben. Dolgoztam mérnökként és külkereskedőként, éltem a Bánságban, Székelyföldön és a Gödöllői Dombságban. Megfordultam sokfelé a világban, sok megírnivaló élményt gyűjtöttem, de a legszebbeket Nagymamám resicai kiskonyhájából hoztam magammal. Az a – ma már csak képzeletemben létező – hely, életem origója, amihez viszonyítom magamat.

Mersdorf Ilona

Kincsesláda (1. rész)

Ötvenedik születésnapomra kaptam egy ékszeres dobozt. Mélybarna színű, tetején fakóvörös, festett rózsákkal, amik belesimulnak a fa erezetébe. Alul egy fiók, cseppet sem titkos, benne a folyton egymásba gabalyodó nyakláncaim. Fe­lül a fülbevalók, négy apró rekeszben, és oldalt, egy sorban a gyűrűk, bársony pár­nába süppedve.
Felcsapom a doboz fedelét, nézegetem az ékszereket. Nem szeretem hordani őket. Nem érzem úgy, hogy hozzám adnának valamit, több lennék tőlük. Tárgyak, és én nem kötődöm tárgyakhoz. Nem merek ragaszkodni hozzájuk, ahogy máshoz sem, amit ennyire könnyen elveszíthetek. A tárgyak ahhoz tartoznak, aki megszerzi őket. Nem akarom, hogy általuk én is megszerezhető legyek.
Csak nézegetni szeretem a szép tárgyakat. Csodálni őket, hálásan, hogy megajándékoznak azzal, ami a szépségük lényege. Hogy rám ragyogtatja a tűzzománc a melegét, a hematit fekete hidegét, az ametiszt éteri áttetszőségét, az arany simulékony egyszerűségét. Ezekben már mind van valami, ami én vagyok.
Nem birtokolni akarom ezeket a dolgokat, csak örülni nekik. Nem feledve, hogy mennyire esetleges az, hogy most pont itt vannak, ebben a rózsás dobozban. Hogy mennyi más helyen megfordultak, mielőtt ide kerültek, és még mennyi más helyre sodorja majd őket az idő, ha én már nem leszek. A tárgyak élete hosszabb, mint az enyém. Tartósabb anyagból készültek.

*

Négy karikagyűrű is van a dobozomban.
Egyik az enyém. Egy nap le kellett húznom, mert fuldokolni kezdtem tőle. Pánik tört rám, hogy annyira belenőtt már a húsomba, hogy nem tudom levenni. Hiába téptem, forgattam, nem eresztett. Reszketve támaszkodtam a konyhakredencnek, néztem a késeket, nem, nem, ezt azért mégse. Sikoltani akartam, de egyedül voltam otthon, senki nem hallotta volna meg. Kitámolyogtam a fürdőszobába, langyos vízben áztattam a kezemet, és öntöttem rá a folyékony szappant. A gyűrű elforgott, lazult a szorítása, de nem engedett. Színes buborékok nőttek ki a vízből, gömbformájúra tükröztek mindent: a csempéket, a falakat. Lecsúszott róluk az arcom. Rózsaszínűre festette a képeket a buborékokban örvénylő levegő, de mégiscsak az üresség volt mögöttük, ami bármikor szétpukkanhat.

*

Felhúzni jó volt azt a gyűrűt? Nem, nem örültem neki. Fehér ruhában álltam az oltár előtt, mint egy cukorfigura, még azt sem engedték, hogy én varrjam meg a menyasszonyi ruhámat. Nem hoz szerencsét, mondták. Nem tiltakoztam, ak­kor már mindegy volt, hagytam, hogy belevigyenek ebbe az egész képmutató színjátékba, ami a templom, meg a szűzies fehérség, meg a tökéletes karikagyűrű, amit az ujjamra kellett húzni ahhoz, hogy asszony legyek.
Én nem így akartam. Nekem a kötelék az a félelmetes izzás volt, ami szétrágott belülről, minden percemet sza­kadék fölött egyensúlyozó bizonytalansággá tette. Minél fontosabb valami, annál ijesztőbb elfogadni. Én belehaltam abba az érzésbe, ami erősebb volt ná­lam, nem kellett ennél erősebb kapocs. De ezt nem lehetett elmondani. Kel­lett az eskü, a gyűrű, meg a fehér ruha. Eljátszottam a családnak a menyasszonyt, legyenek ők is boldogok. A mi boldogságunk csak a kettőnké volt, és nem mertem felvállalni, hogy ennyire önző vagyok.

*

A menyasszonyi ruha megvan most is valahol a kisházban, egy kartondoboz mélyén, aminek minden oldalára ráírtam lemoshatatlan fekete filccel: EMLÉKEK. Nem merem felbontani. Lehet, hogy már penészes minden, ami benne van. Lehet, hogy a levegő hiánya konzerválta a dolgokat. Nem is tudom már pontosan, mit csomagoltam abba a dobozba, a legutolsó költözésnél. Biztosan benne van a lányom első kis pöttyös ruhája és a kakasos függöny a gyerekszobából. Meg a mikulásköntös, azt már én varrtam, kapucnijához erősített fehér vattaszakállal, hogy eltakarja az arcomat, amíg az ajándékokat osztogatom. A nagy piros mikulászsák is ott kell legyen, ami eredetileg óvodai jelmeznek készült. Retek volt benne a gyerek az egyik karácsonyi ünnepélyen, őt húzták jobbra-balra, míg ki nem fordult a földből. Túl nagyra nőtt a retek, és öregapó, aki ültette, nem tudta egyedül kihúzni.

*

A gyerek is jó nagyra nőtt aztán, de ő könnyebben mozdult, mint az a retek. Át lehetett ültetni, többször is. Nem tudom, mennyire sínylette meg.
A gyerekekkel is úgy vagyok, mint az ékszerekkel. Elfogadom, hogy nem lehet birtokolni őket, csak örülni annak a fénynek, amit az életemre vetnek.
Jó volna, ha azt a régi mikulásruhát elő kellene már megint venni, elváltoztatni a hangomat, és mulatni rajta, hogy milyen erős egy kisgyerek hite, tudja nem észrevenni, hogy a Mami a Mikulás.

*

Talán pont a mulandóság az, ami a dolgok értékét megadja. Nem akarom sem megtartani, sem továbbadni azt, ami állandó, nem is hiszek az állandóságban. De ezt a kétkedést sem akarom továbbadni.
Én nem hittem az esküvőben, a szertartásban. A lányom nagy esküvőt akart. Itt van, ebben a rózsás dobozban, az a nyaklánc is, ami a „valami kölcsön” volt a menyasszonyon. Gyöngyházfényű igazgyöngyök, amiket messzi óceánok egyenletesen meleg vize érlelt ilyen tökéletesre. Mint megkövesedett könnycseppek, tagadnak minden mulan­dósá- got, és magukba zárnak minden ősi bánatot.
A tökéletességben sem hiszek. Én so­se tettem fel azt a gyöngysort. Felpróbáltam ehhez-ahhoz, kivágott nyári ru­hához, estélyihez, kosztümhöz. Egyikhez sem volt az igazi. Önmaga szépségébe veszve lerombolt mindent maga körül. Uralkodásra teremtődött, nem szolgálatra. Hadd pihenjen itt bársony trónján, legyen a legszebb, de ne akarjon engem is leigázni.
Filigrán ezüstláncok, bohókás bizsuk, sokkal több eséllyel indulnak azért az esélyért, hogy egy-egy estére a nyakamba vegyem őket. Könnyen levethető hám, nem rabiga. Egy fagyöngyökből fűzött nyaklánc a fő kedvencem. Zárócsat sincs rajta, csak áthúzom a fejemen, elég bő hozzá. Lazán lelóg, csomóra lehet kötni, vagy akár dupla sorosra tekerni. Mély dekoltázsban, magas nyakú garbón is jól mutat. Ha csak egyetlen ékszert tarthatnék meg, őt vinném magammal.

*

Az igazi jegygyűrűm, amit én választottam magamnak, nincs már meg. Fá­ból készült az is, réz foglalatba fogva. Egy művészbolt kirakatában láttam meg, miközben andalogtunk, és rámutattam: ezt vedd meg nekem! Te már dolgoztál, én diák voltam, nem volt saját pén­zem. Ehhez képest az a gyűrű is drá­ga volt. Otthon nevetve mutattam meg a családnak a vacsoránál: nézzétek, eljegyeztük egymást! Nem arattam vele sikert. Így került sor aztán mégis az arany karikagyűrűre. Ami megvan most is, itt, a dobozban. Talán mégsem nekem volt iga­zam. Az a rézgyűrű megzöldült, a fá­ja kiszáradt, fénytelen lett, kihullt a foglalatból. A gyerekek szerettek vele ját­- szani. Talán megvan valamelyiküknél, egy ereklyés dobozban, mégis. Sosem kerestem. Én ott látom úgyis, abban a kirakatban, aminek a tükrében húsz éves vagyok.

*

Rám maradtak más gyűrűk is. Itt, eb­ben az elvásott, leheletvékony jegygyűrűben Nagymamám lakik. Az ő kezén kopott ilyen vékonyra, a megszámlálhatatlan sok mosogatás közben. Ő soha nem húzta le az ujjáról. Csak mielőtt meg­halt, akkor mondta, hogy legyen az enyém. Majd adjam el, ha kell a pénz. Az aranyat könnyű magaddal vinni, ha útra kelsz. Így csinálták ezt mindig. Egy gyűrűnyi arany elég volt ahhoz, hogy meg­vacsorázz belőle, mielőtt másnap reggel munkába állsz. Ők is eladták Tata jegygyűrűjét, amikor kellett. Nem is hord­hatta volna, amíg gépen dolgozott. Mindig tervezték, hogy vesznek majd másikat. De nem került rá sor. Tata úgy gondolta, egy férfi gyűrű nélkül is férfi, de egy asszonynak legyen gyűrű az ujján. Nem mondta ki, de azért lehetett érteni.
(Folytatás következik)