Kányádi Sándor köszöntése
A 85 éves Kányádi Sándort ünnepli ez év májusában mindenki, akinek valami köze van a magyar irodalomhoz. Valóban ő az egész Kárpát-medencei és azon kívüli magyarság egyik legismertebb és -elismertebb költője. Az a ritka alkotó, akinek művészetében a magyar közösségéhez, szülőföldhöz, otthonhoz való ragaszkodás erkölcsi mércét jelent. Az a költő, aki ha prózában szólal meg, versként hatnak szavai, s a versszövege pedig a köznapi nyelv elevenségével hat. Aki szerint „a vers az, amit mondani kell”, máshol másként pedig: „A vers a nyelv szobra”. Tegyük hozzá: a felelősségé, az emberségé, a tisztességé, a kiállásé minden nemes emberi érték mellett, hogy írásművészetének csupán néhány alapvonására utaljak. A költő előtt tisztelgő határtalan kórushoz csatlakozva köszöntjük innen, határtalanul…
Nagycsütörtökön
nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz
a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este
a megváltott és meg nem váltott világ
minden híradójában latrok százai ezrei
mentődnek föl naponta pilátusok légiói
mossák a kezüket nyilvánosan és közben
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a
kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli
1994
Ahogy
ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára
ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb
ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van
ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre
ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal
ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik őszül
ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója
ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek
1994
LEVÉLVÁLTÁS
Kedves T.I.E., bemutatkozó leveléből kiderül, hogy a középiskolai tanulmányait román nyelven végezte, és ezen a nyelven ír regényt, verset: “Van egy hosszabb versem is, ami 100 versszakos, négy évet dolgoztam rajta, a címe Könnyek hercege, de még nem küldöm be, mert románul írtam meg, és nem fordítottam le. Leginkább ezen a nyelven írtam, mert a középiskolában nem volt magyar oktatóm hogy rávezessen arra, hogy mit hibázok. Nagyon szeretem amit csinálok, és minél jobban szeretném tökéletesíteni magamat.”
Lehet, hogy eredetiben, azaz román nyelven írásai megfelelnek legalább az elemi nyelvi követelményeknek, de ezt a színvonalat, sajnos, az anyanyelvi változat nem éri el. Minthogy van fantázia a szövegében, csak a nyelvi megformálás hibádzik, mielőtt magyarra fordítaná a Könnyek hercege című száz versszakos poémáját és a még készülő regényét, egy alapos nyelvi önképzést javasolnék. Ez is eltarthat négy évig, sőt többig, de ha igazán szereti, amit csinál, megéri. Csak elő kell keresni az általános iskolai nyelvtankönyveket, hozzáolvasni a régi házi olvasmányokhoz többször annyit, persze, magyarul, lehetőleg magyar íróktól, költőktől. Kérdéseire szívesen válaszolok. Küldjön még. Addig a magyar ajkú olvasók be fogják érni talán egy idézettel is a készülő regényéből:
ANGYAL KERINGŐ: A RÓZSA ÁLMA
(…) Régi aranyozott lépcsők, tele lettek porszemekkel az évek során… Felöltözve egy hosszú fehér, szaténruhába most döbbentem rá, hogy tehert okozhat a rövid lábaimnak. Felemeltem a ruhát a finom, gyöngéd kezeimmel, és kezdtem felmenni a lépcsőkön. A szív kis híján abbahagyta a harcot, minden nap, minden másodpercben és akár minden egyes pillanatban emlékbe zártam a koromsötét szemeit a szívem mélyébe, sok erőfeszítés kellett ahhoz, hogy szembeszálljak az érzelmeimmel.
Mindegyik lépés egy igazi sínylődés volt, egyszerűen elviselhetetlenné váltak, a lépcsők mintha végtelenek lettek volna. Váratlanul és álomszerű szálak beleakadtak a szegbe. Ó, ne! Remélem nem fogja azt hinni, hogy szeretném megsérteni az érzéseit, amit irántam érez.