07 Jun 2018
Írta admin 
0 Hozzászólás Az idei TESZT az őszinteséget és a bátorságot nevezte ki körüljárandó témaként. Amely, művészetről lévén szó, fából vaskarika lehet, merthogy milyen színpad volna az, amely – nem ilyen. A néző gyorsan leszavazná. A jó színház lényegéből fakadóan őszinte és bátor, eszközeiben is, csakúgy, mint témaválasztásában. És ehhez nem szükséges politikai vagy dokumentarista színházat csinálni.
Ám ebben az évben a szervezők valamiért úgy gondolták, nem tekintik magától értetődőnek mindezt. Lehet, hogy a nagy emberi társadalom egyre nagyobb és az ember benne – egyre kisebb? És lehet, hogy az ember körül, aki akár színpadra áll, akár egy munkagép mögé, egyre ritkább a levegő?
Átnéztem a programot, és mindenre, ami a Balkánról érkezik, jegyet váltottam, ami csak belefért az időmbe. Szeretem a harsány, minden tapintat és finom utalgatás mellett elgyalogoló, szókimondó, ugyanakkor érzelmes színházi nyelvüket. Legtöbb előadásban nem csalódtam, és a nyugat-európai produkciók is tartogattak kellemes meglepetéseket.
Első nap, 20-án, piros pünkösd napján, egy kisgyermekes családdal szabadtéri előadásokat néztünk, az elsőt a Jenő herceg téren, utána a Szent György térre vonult át a TESZT-elő közönség.
A szabadtéri előadások jellege lazább, a kívülről érkező hatások kiszámíthatatlanabbak, az alkotók a szöveg helyett mozgásra és vizualitásra alapozhatnak.
A Nato című előadás, amelyet két fiatal férfi táncolt és mozgott össze, egy labdajáték pályájához igazodik, eszköztelen, csupasz. A szabadság szép lassan elvész, múlékony. A pálya az első percekben még üres, a szabad mozgás és a kapcsolatok alakításának végtelennyi variációjával kecsegtet, a végeredmény mégis a kitaposott, milliószor lejátszott rajzolat és az ehhez kapcsolódó szabályrendszer. Pedig a két táncos testtel, finom, mégis férfias mozgással és egy piros vödörrel mindent megpróbált.
A szobor talapzatán ültünk, a hátam mögött ülő négyéves kisfiú ütemesen kacagott, a mozdulatok ritmusára. Mindenkinek bejött.
A konyha hisztis hercege a kicsiket és szüleiket elvarázsolta (a közönség háromnegyedét kisgyermekes családok tették ki), a Szent György teret beénekelte és befőzte. Improvizált, egy palacsintához szükséges hozzávalókkal játszadozott – és a végén egy lánynak átnyújtotta az óra kézzelfogható produktumát, egy palacsintát. Semmi töltelék, semmi extra.
És az előadás sem állította ezt magáról, nem állított egyáltalán semmit. Egy ‘50-es évekből érkezett bohóc úgy szórakoztatott, hogy ő is pompásan szórakozott.
Az Animát igazán szerettem volna megnézni, sajnálom, hogy 22.30-ra már elfogyott az erőm.
Hétfőn egy előadás elmaradt, éppen az, amelyet nagyon vártam, az előadás négy színésszel és néhány disznóval és néhány tehénnel és néhány lóval és egy miniszterelnökkel és egy Milka-tehénnel és néhány helyi és nemzetközi ellenőrző szervvel című. Színészeit nem engedték be az országba. Látjuk magunk előtt, amint a próbafolyamat egyik percében összerakják a poénos címet, sokan, mindannyian, a címet, amely esetlegesnek, komolytalannak, mi több, locsogónak tünteti fel az alkotást. Nem tudjuk, milyen lett volna, a beharangozó programszövegből ítélve kitiltásuk az előadás létrejöttének igazolása.
A Jami körzet, Kokan Mladenović rendezése, a hét egyik kedvence volt. Dokumentarista színházi előadás, hirdette a plakát, és akár igazuk is lehet. Merthogy egy déli szomszédainknál kirobbant problémás terület megszerzéséről és szerb/horvát/bosnyák olvasatáról ill. történelmi igazolásáról beszél. Úgy fikció, hogy évtizedekig valóban ezt a nyelvet/mozdulatokat/módszereket használták. Mindhárom ország lakossága önmagára ismer(het) a bohózatba, iróniába beöltöztetett pátoszban, miként a nagyrabecsült néző is, aki netán nem szerb-horvát-bosnyák közegből érkezett, de végigkövette/rettegte a háborús ‘90-es éveket, annak továbbélését minden egyes reflexben, viccben, magában a közéletben és közérzetben. És aki érzi, hogy karnyújtásnyi távolságra volt a háborútól, és nyakig benne abban a köldöknéző pátoszban, amely a múltból táplálkozik és kizárólagos. Mi, a nézőtér azon része, amely a 100 éves Romániát ünneplő országban élünk, elgondolkozunk, létrejöhetne egy ilyen jellegű előadás, mondjuk, egy román rendező munkája nyomán? Merthogy magyar öniróniát, demitizálást, no, azt láttunk eleget, unalomig ismétlődő színházi gesztusokkal, eszközökkel, témákkal. A román recepció még nem érkezett el ide.
Jamanaért, az ősi szerb/horvát/bosnyák földterületért küzd a három fél, a maga ősi történelmi igazáért a szerb/ horvát/bosnyák titkosügynök, ősi kultúrájuk felsőbbrendűségét hirdetik, tiszta és tisztátalan eszközökkel. A cél mindhárom oldalon tiszta, igaz és magasztos, innentől kezdve nem tanácsos finnyásnak lenni, a cél mindhárom esetben és mindhárom oldalon szentesíti az eszközt. Az sem számít, hogy a három nép – genetikailag azonos, nyelvében szintúgy. És az sem, hogy közelről mindhárman tényleg emberek, és egy lépés árán megbizonyosodhatnának efelől. Az aktuális nyelvi/politikai diskurzus elvágja ennek a lépésnek a lehetőségét.
A színpadon három kivételes színész, parádés jelenetekkel, szédítő ritmusban sodor mindannyiunkat a végkifejlet felé: a nemzeti alapú küzdelem multinacionális idiotizmusba torkollik, nemzetközi jótékonykodással.
Egy témát százféleképpen mutatnak meg, a jelenetek tapicskolnak vérben, nemzeti szimbólumokban, késélen táncoló komikumban, mindvégig harsányan és lendületesen, szóval, hozzák megszo- kott formájukat. És mégsem sok, a mozgás és szöveg végig támogatja egymást, az előadás dramaturgiája kivételes, úgy beszél sokat, hogy semmit nem érzünk túlbeszéltnek.
A kedd furcsa nap volt, egy mozgásszínházi előadást, a tempus fugit címűt, és egy misztériumjátékot, a Tótferit néztem meg.
Az őszi hangulatot hozó koreográfia és színtér nem adott számomra egyetlen intenzív pillanatot sem, való igaz, a lelkembe sem gyalogolt bele. Erre mondják manapság: felejthető. Miközben a mozdulatok precizitását, persze, láttuk, azt is tudjuk, mennyi munka van egy percnyi látvány mögött, valami mégis hiányzott.
A Tótferi megosztóbb előadás, az Úr és Szent Péter zenélő koldusként lépett színre, és ketten mindent vittek, szerepük és alakításuk kevésbé volt zavarba ejtő, mint – például – a szegény asszonyé, aki, a befogadó személyiségétől függően, irritáló vagy éppen szerethető volt. És ők ketten hoztak is mindent, ágyat, dunyhát, párnát, házat, fazakat: életet. A rég meghalt férjet és az elmaradt gyermeket. Az emberi természetről, a szegénységről és annak érzékelhető okairól finom vázlatot/vélekedést kaptunk. Miközben a színpadi játék és szöveg álnaiv jellege olykor teljesen megakasztotta a befogadást, semmi nem volt természetes, és nem mindig éreztük: mennyi volt mindebből eltervezett, és mennyi az esetleges. Nem sikerült egy olyan koherens világot megalkotniuk, amelyben a transzcendens jól érzi magát.
A K-A-F-K-Á-ra félve mentem be, az Átváltozás, amelynek akadozó, tapogatódzó a szövege, amely olyan módon részletez, hogy semmit nem mond ki a lényegből, és egyáltalán, amely szövegként működik – miként fordítható le mozdulatokra? Nem a névvel való visszaélés lesz csupán? Ez az előadás jelentette számomra a hét legszebb meglepetését. Megfoghatóvá teszi az első pillanatot, amikor valami megváltozik, nem tudod a lépést, a mindennapi rutint. Miért változik meg minden vagy valami? vagy mi változunk meg? és a változás leépülés, egy olyan állapot, amely kevesebb a korábbinál? Milyen, amikor elveszítjük a testünket? vagy kevesebbek leszünk?
A koreográfus-táncos-rendezővel, Mehdi Farajpourral, egy zavarbaejtő, de szép, lelassított hanyatlásban vettünk részt. Csupasz testével, magányosan próbálgatta a mozgást, riadalmat éreztünk min- den porcikájában. A magunkéban is. A technikát jó arányérzékkel használta, olyan keveset és jól helyezett el az előadásban, hogy ütött. A kivetített, folyamatosan fogyatkozó négyzeteken lépdelt, elfogyott a levegőnk, amikor neki az útja.
Várakozás előzte meg a második Mladenovic-rendezést, a Kosztolányi Dezső Színház Felhő a nadrágban c. előadását.
Hat szimpatikus fiatal, olyanok, akik fel szokták forgatni a világot, jobbá tenni, egy rövid időre, amíg bírja, amíg vissza nem vedlik vagy újabb, még erősebb torzulások nem jelennek meg.
Hát, ez az! Majakovszkij és futurista kartársai úgy általában világmegváltói hangulatban alkottak, ebben a köz- érzetben éltek, és a világ jórésze valóban felvarrásokra szorult. Az embernek ki kellett tennie magát. De mit tehet egy mai fiatal, aki megszokta, hogy ma már jó, sokkal jobb, ma már nincsenek forradalmak! És a szereplők Majakovszkij nyomán elindulnak a hazaszeretet útján, elindulnak a hazába, amely szinte tökéletes. Aki nem így gondolja – félreolvassa a hétköznapokat. Mondják. Vagy járjon utána.
És a hétköznapok következnek, néhány jelenetet/ötletet látunk, amelyek a jelenlegi Szerbia társadalmi problémáival foglalkoznak. Ehhez rózsaszínű szemüveget kapunk, nehogy elszóljuk magunkat, amikor korrupciót, nélkülözést, túlórázást látunk a színpadon. Társadalmi szatírába vált az előadás, sodróan, dinamikusan, olyan jele- netekkel, amelyek sajnos minden közép-kelet-európai polgár számára közérthetőek.
Néhány jelenet túlbeszélt, a gügye kenyeres és pelenkás versikékkel/szövegekkel és ezekhez kapcsolódó játékokkal jó lett volna korábban megállni, mondjuk, úgy, ahogy egy író jótékonyan megvágja a szövegét. Ezzel együtt egy jó előadást látott, aki eljött, hat kivételes színésszel, és úgy távozott, hogy komolyan elgondolkozott a saját felelősségén.
A rózsaszínű szemüvegeket pedig a kijáratnál kíméletlenül visszakérték.
A pénteki nap egy szépséges, érzelmes, lassú meséléssel kezdődött. A Near Gone (Two Destination Language) női szereplője többször nekifutott egy fájdalmas, személyes történet elmesélésének, de szavanként jutott előre, közben, virággal, sok virággal megtámogatva eltáncolta a mondandóját, mindig ugyanazt és majdnem ugyanúgy, és egy icipicit tovább jutott.
A történet, és a szöveg, amely egy óra alatt hangzott el a színpadon, körülbelül ennyi volt és így hangzott: Szófiában, a városnak egy olyan részén, ahol régen zöld volt minden, de most építkezések zajlanak, a mesélő egész családja otthon volt. A kis húga az udvaron játszott. Amikor szólították, nem válaszolt, mozdulatlan volt. Hívták a mentőket, nem válaszoltak. Nagyon későn érkeztek meg a kórházba. Az orvosok nem segítettek, cigarettáztak, beszélgettek. Azt közölték, hogy nem tudnak segíteni. A kislány öt napig kómában feküdt, utána felépült.
Az előadás a kórháznál akad meg, a legvégén derül ki, hogy nem egy gyász közepén vagyunk. Egy gyógyulást ünnepelnek a színpadon, és velük mi, fejünkben összeáll a tapsözön alatt, amikor a történetet elmesélő színésznő kihívja a szőke, hosszú hajú, gyönyörű kishúgát, hogy nem egy fiktív történetet énekeltek-táncoltak-beszéltek el nekünk.
Az előadás gyenge pontja az a pillanat volt, amikor a férfi szereplő prózában elmondta mindazt, ami egy óra alatt kibomlott előttünk. Mindazt, amit nagy műgonddal, igazi örömet okozva felépítettek –fél perc alatt lesmirglizték. Innentől a balkáni zene és tánc már nem hatott. És érzésünk szerint ez a betét nem volt tudatos, nem kívánta feloldani egy pillanat alatt a feszültséget, lerombolni az ünneplést. Csak így esett.
A Macho Men hiánypótló előadás, Szerbiában, a háború utáni nemzedék körében mindenképpen, de itteni fiatal és idősebb férfiak számára is jól jöhet egy tabudöntögető előadás. Minden elvárásnak meg kell felelni? A harciasságnak, ápolatlanságnak, durvaságnak?
Az anyának valóban az a feladata, hogy már a kisfiú kezéből kitépje a babát, az illatos babaruhát? És a férfinak, hogy kocsmázás közben ontsa a szőkenős vicceket?
Értettük az előadás mozgatórugóit, de sokkal több lehetőség volt a témában. Egy-egy jó ötlet a kibontakozás alatt ellaposodott, a szövegdaraboknak erősebbnek, egyszerűen: jobbnak kellett volna lenniük. Őszinte, egyszerű vallomás volt ez az egy óra húsz perc, és minden hiányosságával együtt: szerethető.
A végén eszünkbe jutott: milyen jó, hogy a mi férfiaink pincéjében, annak egy-egy titkos zugában nincsenek az apától, esetleg a nagyapától hátrahagyott fegyverek. Milyen jó, hogy a mieink – legalább nem partizánkodtak.
A szombat számomra olyan semmilyen volt. Két előadást, az olasz Előadás a narancsról címűt és a Coming Out. Homage to P. P. Pasolini-t láttam, mindkettő komoly ráhangolódást, lazaságot kért a nézőtől, a második világszemléleti beágyazottságot. Nekem egyik sem volt kéznél. A narancsos előadást megálmodtam, a narancslében-tejben fürdő szereplőivel, a hanyatvágódó nézőkket, akik az előadás alakításában mozgo- lódtak.
A Pasolininál olyan empátiát követeltek, amelynek híján voltam, bár azt gondolom, az égvilágon mindenkivel empatikus vagyok, aki elesett vagy csak azt gondolja magáról. Itt nem éreztem okát. Egy homoszexuális férfi vívódását néztük végig, azt a folyamatot, amely a rejtőzködéstől elvezet a homoszexualitás felvállalásáig.
Én egy előadásra ültem be, és mint mindig, csak annyit vártam, hogy működjön, hasson. De ne legyen agresszív, ne lépje át a hatáskörét. Hogy mit és mennyit kell megmutatni – ízlés dolga. Abban egyetérthetünk, hogy kár Pasolini személyiségének egyetlen szegmensét kiragadni az egészből, az sem biztos, hogy tisztességes. Lehetne a filmrendező neve nélkül is beszélni a témáról, ha kizárólagosan ennyi érdekel belőle. Szép vizuális elemeket láttunk, olykor jó ötleteket, de mindez nem állt össze előadássá. Állásfoglalás maradt.
Nehezen beszélek a vasárnapi Nehéz-ről. Olyan témát dolgoz fel, amelytől elszorul a torkunk. Mindannyian összerezzentünk már földön fekvő emberek láttán, és életünkben legalább egyszer gondoltunk arra, hogy talán megfoghatatlan a lecsúszás első pillanata. Talán velünk is megeshet.
Színészek, akiket szeretünk, ismerünk, egy kortárs szerző, Háy János, akit én költőként is nagyon szeretek, kiemelkedő színészi játék – kellhet ennél több? el lehet ezt rontani?
És én mégis hiányérzettel jöttem ki.
A darab többszereplősen indul, jó beszélgetésekkel, egyszerű díszlettel, mindenki a helyén van. Azazhogy, senki nincs a helyén, a néző egy borász doktor lecsúszását nézi végig, akinek két gyermeke és felesége van, állása az egyetemen, egy jó barátja, egy régi barátja és egy kedves kocsmája. Ahol késő estig, az utolsó busz indulásáig az életről beszélgetnek, ezért lemaradnak róla. Az élet mindig ugyanolyan. Unalmas. Vagy mindig más. Félelmetes.
Miután elveszíti állását és feleségét, hazamegy szülőfalujába, az édesanyjához.
És itt megtörik az előadás. Egy monológgá válik, a doktorátussal rendelkező borász perlekedik az élettel, az anyával, önmagával. Önsorsrontását nézzük végig. A második szereplő, az anya, az utolsó jelenetig néma marad a színtéren. A főszereplő egyre lejjebb zuhan, a jelenetek legalább fele a földön játszódik, a mondatok kényszeresen ismétlődnek.
A darab kibillen műfaji egyensúlyából, két részre szakad, egy párbeszédekre épülő fél óra után következik egy aránytalanul hosszú, elnyújtott vívódás.
Mondjuk el, hogy Mucsi Zoltán lenyűgöző volt, mintegy 50 percet egyedül vitt a hátán. Egyébként minden szereplőt nagyon szerettem, mégis, kiemelném Kelemen Lászlót és Lázár Katit. Csakhogy a jó színészi teljesítmény kevés egy jó előadáshoz.
Tavaly a TESZT végén ezt írtam a határidőnaplómba: három. Idén is: három. Ennyi előadás hatott olyan intenzíven, hogy úgy érzem, érdemes évről évre végignézni még tizenakárhány előadást. Ha belegondolok, ez nem rossz arány. Szövegélmény terén sem sokkal jobb a mérleg, pedig, egy szöveg olvasása előtt valamelyest tájékozódom.
És ha még abba is belegondolok, hogy egy mindösszesen tizenötezres magyar közösség él Temesváron, úgy érzem, ajándék, hogy magyar színházba járhatok, és évről évre várhatom a magyar színház által szervezett, mindig határokon billegő, kíváncsiskodó fesztivál programját.
