25 Feb 2016
Írta admin 
0 Hozzászólás 
A múlt század közepén a bánsági magyar pedagógushiányt, az Erdélyből érkezett tanerők mellett, az ötvenes évek elején Temesváron és Lugoson létesült tanítóképzők végzőseivel is igyekeztek pótolni. Ezekben a tanintézetekben javarészt e tájegység fiataljai jutottak tanítói oklevélhez. Közöttük volt, az 1936-os szökőévben született, inkább sportolói, illetve sportújságírói tevékenységéről ismertté vált, idén, február 29-én 80. életévét betöltő, ma is aktív újságíró kollégánk, Dudás József.
Közvetlen felmenői abban a bánsági falucskában éltek, amelynek neve az osztrák koronatartományi térképen Dragschina néven szerepel. A Hunyadi család birtokához tartozó falu a török hódoltság idején, sok más településhez hasonlóan kiürült, majd a Temes felső folyásáról hat román család telepedett itt le, s valószínűleg ők nevezték el új telephelyüket, feltételezhetően a román “dragă” szóból eredeztetve Dragşinának. Csak később, a kiegyezés után emlegették a magyarok Temesfalvaként is a települést, így szerepel a falu neve az 1913/1914-es tanévi iskolakönyvben is. A mai rendezett falukép, szabályos utcáival a 19. század közepétől alakult ki, amikor a környező, Temesfalva és Óbázos közötti uradalmakról magyar lakosok érkeztek, s a település északi részén új házaik sorával létrehozták az úgynevezett Magyar utcát, de ugyanígy jöttek a Nagykövéres községhez tartozó Vukovárról (Vucova) magyar anyanyelvű katolikus vallású szlovákok is, akik a falu bejáratánál építkeztek. Ez lett a Tót utca. Őket ugyanis vallásuk miatt a vukovai evangélikusok nem fogadták be. A Dragsinától Nagykövéresig terjedő mezőgazdasági területen lévő Vallási és Tanügyi Alapítvány virágzó gazdasága jó munkalehetőséget biztosított a lakosság számára, de ebben az időben folyó Temes árrendezési munkálataiban való részvétel is hozzájárult a környező falvak lakóinak a megélhetéséhez.
A Dudás család megtelepedése Dragşinán – vagy Temesfalván – egy szerencsétlen bankkölcsön okozta csőd következménye volt. Egy vállalkozó szellemű rokon a Szeged melletti Dorozsmán tanyasi gazdasága fejlesztésére bankkölcsönhöz folyamodott, ám egy rendkívül gyenge termést hozó mezőgazdasági év miatt, képtelen volt a pénzt visszafizetni, így nemcsak a saját, hanem jótállói, a kezességet vállaló keresztkomái – közöttük Dudás Mihály, apai nagyapa – vagyonának is nagy részét a bank elárverezte. Az így nehéz helyzetbe került Dudás Mihály maradék vagyonát kénytelen volt eladni, és más vidéken új életet kezdeni. Ez volt az a bánsági falucska, ahova a nagyapa, a dorozsmai tanyasi gazda lovaskocsikon családjával, idősödő szüleivel és még néhány rokonnal együtt 1880-ban megérkezett.
Bőséges gyermekáldás
A Dudás nagyszüleim új otthonában hat gyermek született, de egyedül az 1903-ban napvilágot látott, Dudás János névre keresztelt édesapám maradt életben, ugyanis 1912-ben volt egy nagy himlőjárvány, amiben négy leányuk meghalt. Orvos nem volt a faluban, s így a himlő hatalmas pusztítást végezhetett a temesfalvi gyermekek sorában. Egyetlen bátyja, aki az első világháború alatt már idős nagyapám helyett vállalta a frontszolgálatot, valahol Szerbiában tüdőgyulladásban vesztette életét. Így maradt egyedüli gyermek az édesapám. Élete nagy szerencséje, hogy Buziáson egy német iparosmesternél kitanulta a asztalos szakmát. Már mesterkönyvvel a kezében 1928-ban feleségül vette a Vukovárról itt letelepedett, elmagyarosodott szlovák származású Krestyán János, Mária nevű leányát. Ő lett az édesanyám, akinek a család egyre virágzóbb iparos vállalkozásában a ”csapatkapitány” szerep jutott.
A háború közbeszólt
A háború előtti harmincas években lendületes fejlődés színhelye volt az egész Bánság, a Temes környéki falvakban, de távolabb is sokan építkeztek, gyarapították vagyonukat. Az egyre jobb hírű Dudás János asztalos mester 7-8 segéddel, inasokkal is alig tudott eleget tenni a megrendeléseknek.
Édesapám a bútor- és épületasztalosságtól a bölcső- és koporsó készítésig mindenféle asztalos munkát elvállalt, volt úgy, hogy szombaton és vasárnap – mert hétköznapokon a mezőn dolgoztak az emberek – az áruért érkező kocsik egész sora várakozott az utcánkban. Jöttek Berényből, Ötvösdről, Törökszákosról, Nagykövéresről még Buziásról is a megrendelők. Édesanyám sokunknak főzött, s a mezőgazdasági munkát is irányítania kellett. Nagy család voltunk: a nagyszüleim és a szüleim mellett, négyen voltunk gyerekek, testvéreim között én voltam a harmadik, volt egy húgom és két bátyám. Emellett a szüleink, édesapám egy elhunyt német barátjának két árván maradt fiúgyermekét is kivették árvaházból, akik családtagként éltek velünk, s kitanulták az asztalos szakmát is. A háború alatt mindkettőjüket besorozták a német hadseregbe. A nagyobbikat, akit Klatnik Jánosnak hívtak, 1941-ben repülőgéppel vitték az orosz frontra, gépüket valahol Moldvában lelőtték. Miklós, a kisebbik, túlélte a háborút, és visszajött a családba, s dolgozott tovább, a műhelyben. Tőlünk házasodott ki, a falu molnárának a lányát vette feleségül, édesanyám rendezte a lakodalmát. Édesapámat azokkal a magyarokkal együtt, akik nem szöktek át Magyarországra, munkaszolgálatra vitték a Szeben-Brassó közötti vasútépítéshez. 1941-től a háború végéig, négy évig volt munkaszolgálaton. Édesanyám ezalatt négy gyermekkel maradt magára, de szerencsére a két nagyocska bátyám, akik gyakorlatilag az asztalos műhelyben nőttek fel, édesanyám irányításával bizonyos mértékben, szabadalom nélkül, folytatták az asztalos munkát.
A háború után újabb fellendülés következett. Újra sokan építkeztek, s a frontról hazatért édesapám gépesítette az asztalos műhelyt, de az államosítás megakasztotta a lendületét, megvonták az iparengedélyét, ezután csak feketén, állandó büntetések terhe mellett dolgozott.
Szél ellen nem lehet…
Valahogy így gondolkozott a könyveket is szívesen forgató Dudás János asztalosmester, amikor falujukat elérte a kolhozosítás. Műhelyével, gépeivel, szerszámaival együtt maga alakította meg a kollektív gazdaság asztalos műhelyét, ahol irányításával, az egykori inasaival, segédjeivel folyt tovább a munka.
Nem ment rosszul akkoriban sem a családunknak, hiszen a műhelymunkával sok úgynevezett normát lehetett összegyűjteni. Aztán valahogy el is hittük, hogy jó irányba mennek a dolgok: a mi házunkban alakult meg 1945 táján a MADOSZ nyomdokába lépett Magyar Népi Szövetség helyi szervezete, amelynek, amint a MADOSZ-nak is, az egész falu magyarsága tagja volt. Az MNSZ közel állt az emberekhez, a vezetőség szervezte az életüket, a fiatalok kulturális tevékenységét, szinte mindenki részvényes volt a fogyasztási szövetkezetben, s azt hitték, hogy a kollektív gazdaság is hasonló alapon fog működni.
A magyarok gyermekvállalása még a negyvenes években is kimagasló volt
A román családok a vagyonmegosztástól tartva, kevesebb gyermeket vállaltak, a magyar családokban viszont, még abban az időben sem volt ritka 6-8 gyermek.
Pedig szegény emberek voltak, pásztorkodással foglalkoztak, a nyájak, csordák, ménesek, disznócsürhék mellé kellettek a kis pásztorgyerekek. Ennek tulajdoníthatóan 1945-ben, a községi státusú Dragsinán még 70-80 gyermekkel hétosztályos önálló magyar iskola működött. Ma már alig emlékszik valaki arra, hogy valaha itt magyar iskola is létezett.
Ötödik osztályos voltam, amikor 1948-ban a Tanügyi törvény előírásai alapján Temesfalván megszüntették a hétosztályos iskolát. A Kovács házaspárt, akik addig az alsó és felső tagozaton tanítottak, áthelyezték a Temesrékason akkor megalakított magyar iskolába, de magukkal vittek engem és még két osztálytársamat is. Ott folytattam az úgynevezett algimnáziumban a VI. osztályt. A tanítói lakásban mi is kaptunk egy szobát, ahol öten, három temesfalvi és két sztancsófalvi diákkal laktunk. Kovács tanítónk, aki itt iskolaigazgató lett, édesanyja főzött nekünk is, családjának is, persze mi vittük otthonról a hozzávalók java részét.
A magyar tannyelvű oktatás temesvári fénykora
Az 1949/1950-es tanévben már Temesváron folytattam a gimnázium VII. osztályát. Egy ideig, amíg a fiúk és a lányok külön osztályban voltak, a Piposban, majd miután egyesítették a leány- és a fiúosztályt a Bárány utcai, Magyar Vegyes Líceumban tanultunk. Ferencz József és felesége, Vali néni választotta ki a temesvári, mintegy nyolc magyar iskola tanulói közül azokat a tanulókat, akiket a líceumba, illetve a tanítóképzőbe javasoltak. Behívták a szülőket, édesanyámnak azt mondták, hogy belőlem, mint falusi gyerek, jó tanító lesz. Így lettem tanítóképzős. Az 1953/1954-es tanévben, amikor én már utolsó éves tanítóképzős voltam, megalakult a Józsefvárosban a Misszió épületében működő hétosztályos magyar iskolában (ma a Bartók Béla Elméleti Líceum ) – az önálló Temesvári Magyar Vegyes Pedagógiai Líceum. Csomós Imre volt az igazgató és Vásárhelyi Károly az aligazgatónk. Új osztálytermeket kellett kialakítani. A mintegy 80 falusi gyereknek bentlakásra volt szüksége. Megkaptuk a Fröbl utcai zsinagóga kertjében lévő óvoda épületét, s a piszkos pincéket erre a célra magunk hoztuk rendbe. Engem, mint nagy diákot, megválasztottak diákjóléti felelősnek, az internátusban pedig egyfajta pedagógusként ügyeltem a rendre.
„Balesetek”
A zökkenésmentes tanulás, a pionírnyakkendős élmények, és a már Rékason elkezdődött, és Temesváron folytatódó futballkapusi sikerek különösebb megrázkódtatás nélküli iskolás éveket nyújtottak a tanítójelölt, Dudás József diáknak.
Jól éreztem magam abban a mozgalmas diákéletben, és derűlátással készültem a nagybetűs életre, a biztosnak ígérkező pedagógus pályára. Ekkor két dolog történt, amely megingatta az addigi optimizmusomat. 1954 májusában, két héttel a tanévzárás előtt, amikor én éppen vizsgára készültem, családunk egyik „jóakarója” feljelentést küldött Konstancára, ahol egyik bátyám irodavezető volt a hadseregben, valamint Temesvárra a “szervekhez”, arra vonatkozóan, hogy a szüleink kizsákmányoló iparos, kulákok voltak. Engem és a húgomat, aki két évvel alattam, szintén a képzőben tanult, egyszerűen hazaküldtek. Édesanyám ezt nem hagyta annyiba, felment a tartományi pártbizottsághoz, és hivatkozott a házunkban megalakult MNSZ-re, amely később beolvadt a Román Munkáspártba, amelyek helyi szervezeteinek a szüleim is alapító tagjai voltak. Tíz nap múlva a tanfelügyelőségtől kocsival jöttek értünk, és vittek vissza az internátusba. A második kellemetlen történetről, amely már a szó valós értelmében is baleset volt, sportnyelven szólva azt mondhatom, hogy:
öngól egy nappal az érettségi vizsga előtt
A Román Labdarúgó Kupa rajoni döntőjében Nagykövéres-Billéd találkozóra került sor egy nappal az érettségi vizsgánk előtt. Nekem kapusként akkor már elég jó hírnevem volt, hisz játszottam nemcsak az iskolai csapatokban. Már Rékáson 1948-ban a Tartományi bajnokságban szereplő keretnek a törpe csapatában, és azután Dragsinán és más községi és városi csapatokban is védtem. Az iskolánknak nagypályás labdarúgó csapata volt, falukra jártunk mérkőzésekre, s a kapott pénzen felszerelést, cipőket vásároltunk. Nos ekkor történt, hogy bejött értem egy háromtagú küldöttség Nagykövéresről, hogy menjek védeni a Billéd elleni döntő mérkőzésen. Tehát a tanítóképzői érettségi vizsga előtti napon a nagykövéresi pályán hatalmas közönség előtt 3-1-re megnyertük a mérkőzést, ám én az első félidő közepétől súlyosan lesérülve játszottam, ugyanis egy kivédett labdával a kezemben akkora rúgást kaptam, hogy három ujjam gyakorlatilag darabokra törve lógott a levegőben. Úgy, bekötözött kézzel végigjátszottam a bajnoki találkozót. Ezután borzalmas fájdalommal álmatlanul telt az éjszakám, s reggel már hat órakor ott voltam a Püspök úti ortopédián és könyörögtem, hogy tegyenek gipszbe, mert nekem vizsgára kell mennem. A gipszből csak a jobb kezem hüvelykujja maradt kint. Vali néni, Ferencz Valéria osztályfőnököm elszörnyedve látta, hogy nem tudok tollat fogni a kezembe. Az iskola vezetőségével megtanácskozták az esetemet, és azt mondták, hogy a gipszes kezemmel és a hüvelykujjammal fogjam valahogy a tollat, írjam fel a nevem és két-három sort, hogy megkaphassam az ötös osztályzatból legalább az egyest, s a szóbelin elért osztályzattal átmehessek a vizsgán. Ennek az emberséges tanári magatartásnak is köszönhetően sikerült megszereznem 1954-ben a tanítói oklevelet.
A pozitív diszkrimináció példája
A romániai magyarság rövid ideig tartó kegyelmi időszakában vagyunk, amelyre nem a nemzetiségi iskolák megszüntetése volt a jellemző, hanem ott is magyar iskolákat létesítettek, ahol csupán néhány iskolaköteles gyermek volt.
Az első katedrám
Iskolalétesítéssel kezdődött a pedagógusi pályám. Mivel a temesfalvi szülőfaluban foglalt volt a tanítói katedra – oda az egy évvel előttem végzett Lukács Dezső tanítót nevezték ki – a Szentiványi báró egykori birtokát képező, mintegy 30 házból és két utcából álló, Detta rajoni Klopódia községhez tartozó Ferendre (Ferendia) kaptam kinevezést. Itt addig nem volt magyar iskola, de az akkori rendelkezések szerint már hat tanulóval engedélyeztek iskolát. Én kilenc tanulóval lettem ott tanító-igazgató, miután egy Bărăganba deportált család lerobbant kocsma épületét a rendelkezésemre bocsájtották, hogy azt rendezzem be iskolának. Úgy szedtem össze a faluban régi szekrényt, padokat és egyéb kellékeket. Másfél évig, 1955 októberéig, a katonai szolgálatom kezdetéig tanítottam ott.
1957-ben, leszerelésem évében Temesfalván Marika húgom volt a tanító, aki akkor házasodott meg, és Temesvárra költözhetett. A városhoz közeli Románszentmihályra a két tanerős magyar tannyelvű, négyosztályos iskolába kapott kinevezést. Temesfalván külön-külön két-két tanerős, magyar illetve román iskola volt, engem a húgom helyére, mindkét intézet igazgatójának neveztek ki. Minden ellenállásom dacára az 1961/1962-es tanévben, végleges utasítással egyesíteni kellett a két iskolát. A román szülők tiltakoztak legjobban, ugyanis a magyar iskola tanítói szobájában, ahol addig én laktam, alakítottuk ki a román tanulók számára az osztálytermet, ott délelőtt és délután tanultak a román gyermekek. A magyar osztályban, ahol én tanítottam 35-40 gyermek volt egy nagy teremben. Később az egykori román iskolát alakítottuk át úgy, hogy két rendes tanteremben működhetett a román és magyar tagozatos iskola.
Tudósítóként az apám nyomdokán
A Szabad Szónak 1944-es megjelenésétől megszakítás nélkül előfizetői voltunk, az apám pedig önkéntes tudósítója volt a lapnak. Ezt a feladatot ruházta rám, amikor otthon tanítóskodtam. Rendszeresen küldtem a tudósításokat a temesfalvai rendkívül szerteágazó művelődési életről, színjátszásról, bálokról, énekkarok, tánccsoportok előadásairól, sporteseményekről (magam is oszlopos tagja voltam a helyi labdarúgó csapatnak), de persze Kátai Bálint a levelező osztály vezetője kérte a mezőgazdasági témájú cikkeket is, a kollektív gazdaság „fényes sikereiről”. Így kerültem “képbe”, figyeltek fel rám az újságírókat toborzó akkori tartományi napilap szerkesztőségében. Gere Vilmos újságíró, a lap káderfelelőse felkeresett, rövid idő alatt elintézték, hogy tagja legyek a RKP-nek, ugyanis a pártlap újságíróit a párt aktivistáinak is tekintették. Én nem fogadtam osztatlan örömmel a szakmaváltást. Nagyon jól éreztem magam otthon, a katedra mellett, a jó feltételeket biztosító tanítói lakásban, ahol akkor már házasságban éltem a magyarmedvesi Kotroczó Katalinnal, s ott született a fiunk is.
1962-ben a hagyományos tanítók-napi ünnepségen a pénzjutalommal járó legmagasabb kitüntetésben részesültem, holott akkor én már a lap munkatársa voltam, de erről, talán az én mulasztásom miatt is, a Tartományi Tanfelügyelőség nem szerzett tudomást, s az áthelyezésem elfogadására végül a Dereneczki Hermina főszerkesztő közbenjárására és a tartományi pártbizottság utasítására volt szükség. A valóságban, néhány hónapig a szabadidőmben az iskolaigazgatói feladatokat is elláttam, és ezalatt két munkahelyről kaptam fizetést. Ősztől viszont már a Szabad Szó munkatársaként, mint az Albert Ferenc által vezetett Kulturális-Tanügyi rovat újságírója jártam a falvakat, kötelező módon hetente két alkalommal. Nagy szerencsém volt, hogy Albert Ferenc mellé kerültem, aki tudásával, emberközeli viszonyulásával megkönnyítette a beilleszkedésemet az új munkakörbe. Nagyon sokat köszönhetek dr. Albert Ferencnek mindazért, amit ezen a pályán elértem.
Grósz bácsi kalapja
Grósz Sándor, Temesvár legrégebbi sportújságírója, a Sportrovat vezetője kérésére eljártam a sporteseményekre és segítettem e rovat szerkesztésében is. 1965 áprilisában együtt mentünk ki a Május 1. stadionba, az akkori Temesvári Ştiinţa nevet viselő Poli és a Pilzeni Spartak csapatok nemzetközi labdarúgó találkozójára. Alig kezdődött el a mérkőzés, amikor arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő Grósz bácsi csúszik lefelé a székről. Szívinfarktussal vitték be a Béga Szanatóriumba, de az életét már nem tudták megmenteni.
A Csámbré elment…
Kedves munkatársam kalapjával a kezemben adtam hírül a családjának a döbbenetes esetet. A felesége látva a férje kalapját és a kisírt szemeimet, tudta, hogy a Csámbré – így becézték –, akinek többször volt már szívrohama, elment. Alig múlt 60 éves.
Ezután rohantam a szerkesztőségbe, ahol Grósz bácsi beszámolójára vártak a lapzárással… Ettől kezdve, tehát 1965-től vagyok a Szabad Szó, majd a Temesvári ÚJ SZÓ, a HETI ÚJ SZÓ, egy ideig az AGENDA hetilapnak és a Temesvári Rádió Magyar Adásának is a Sportrovat szerkesztője.
Banális baleset súlyos következménye
Dudás József, a szerkesztői munka mellett aktív sportolói tevékenységet folytat az újságírói csapat kapusaként mindaddig, amíg egy banális balesetben olyan súlyos sérülést szenved, hogy le kell mondjon az egész életének részét képező aktív labdarúgásról. A kényszerpihenést viszont sporttörténeti szakkönyv szerkesztésére és tanulmányainak folytatására használta ki, megszerezve a történelemtanári oklevelet. Így az újságírói munka mellett, egy időben tanárként is tevékenykedett a temesvári Bănăţean Líceum esti tagozatán.
A Temesvári vasutas csapat, a CFR első mérkőzését játszotta, miután 1968-ban bekerült a C-osztályból a B-osztályba. November vége volt, amikor a CFR sportklubtól villamossal utaztam a szerkesztőség felé, leszálláskor a Lahováry téren hátulról úgy meglöktek, hogy a földre zuhanva, súlyos lábszár-törést szenvedtem. A temesvári Poli Metzinger nevű híres sportorvosa úgy ítélte meg, hogy a törés nincs elmozdulva. Gipszbe tettek tetőtől talpig, de kiderült, hogy az összeforrás után is sérüléssel maradtam. Ezzel a kapuskodásomnak vége szakadt, de a sport iránti érdeklődésem, s a sportújságírói tevékenységem a mai napig folytatódik, amiben rengeteg az örömet jelentő élmény, annak árán, hogy nincs szabadidőm, állandóan “rajta kell lennem” az eseményeken, hogy ne maradjak le semmiről. Akkor sem ültem tétlenül, amikor a balesetem miatt, egy ideig részben mozgásképtelen lettem: nekiálltam ledokumentálni mindazt, amit csak el lehetett érni Temesvár labdarúgás történetét illetően. Így jelentethettem meg 1971 januárjában a romániai sportiradalomban egyedülálló kiadványként a Temesvár a romániai labdarúgás bölcsője című, román nyelvű könyvemet, amely átfogja a romániai labdarúgás történetét a kezdetektől. Ebből a könyvből tudták meg sokan, hogy Románia jelenlegi területén mikor fociztak – írásos dokumentumokkal igazolva – először. Ezt a dátumot jelöli a korabeli Délmagyarországi Közlöny, amely beszámol arról, hogy 1899. június 25-én, a temesvári Velocitas-pályán (a mai CFR-pálya, azaz a volt Kinizsi-pálya) a Piarista gimnázium csapata a Főreál Iskola csapatával bemutató mérkőzést játszott, amit Müller Károly testnevelő tanár szervezett meg az angol labdarúgás szabályai szerint. A könyvemben megemlítettem, hogy az iskolákban, bár tiltották, korábban is futballoztak a diákok.
Hála a korszerű technikának
Dudás József kollégánk, kora ellenére, messzemenően uralja és kihasználja a számítógép, az internet nyújtotta információhoz jutás lehetőségét. Ha mégis elakadna a modern technika útvesztőiben, mindig kéznél van a segítőkész fia, ifj. Dudás József mérnök, vagy valamelyik unokája, a szintén egyetemet végzett Zsolt, illetve Péter.
Szerencsére a családom, a feleségemmel az élen végtelen megértéssel van a munkám iránt, elnézik, hogy a hétvégeket ma is gyakran a stadionok lelátóin töltöm, és hogy éjjel-nappal a tévé, rádió, újságok sporthíreit bújom, jegyzetelek, hogy összeállíthassam a HETI ÚJ SZÓ számára a heti kétoldalas sportrovat anyagát. Mindig tudnom kell, hogy mi történik. Most már megelégszem ennyivel. Régebben mindig szerveztem valamilyen tömegsportot, versenyt az újság égisze alatt: atlétikai versenyt, mezei futóversenyt, sakktornákat, rejtvényfejtő versenyt, tenisztornát, nemzetközi röplabda tornát, igyekezve a közönséget közelebb hozni a magyar újsághoz.
Az ÚJ SZÓ KUPA – mint a labdarúgó torna márkaneve
Divatos szóval a Szabad Szó KUPA majd ÚJ SZÓ Kupa valóságos brandja lett az 1982-ben elindított, és 30 éven keresztül megszervezett Szabad Szó, illetve ÚJ SZÓ Kupa nevű labdarúgó tornánknak. Sajnos azok a magyar falvak, amelyeknek – az Ötvösdön a néhai Vinitzky Mihály lelkes helyi sportbarát támogatásával útjára indított torna idején jelentős magyar fiatalsága és futballcsapataiknak népes szurkolótábora volt – mára, mint potenciális magyar lapolvasó nagy mértékben átalakult, s így a torna eredeti célja is anakronizálódott. Visszagondolva a tanügyi éveimre, a sporttevékenységemre és az újságírói éveimre, azt mondhatom, hogy mindig komolyan, felelősséggel végeztem a munkámat. Sok elégtételben és szeretetben volt részem, hallgattak rám akkor is, amikor különböző találkozókat kellett levezényeljek, és úgy éreztem, hogy tanítóként is szerettek. Már Ferendről, az első tanítói állásom színhelyéről úgy távoztam, hogy az ottani kis magyar közösség tagjai könnyezve búcsúztattak a tiszteletemre szervezett összejövetelen.
Dudás Jóska, a szeretni való, örök fiatal kolléga,
aki soha senkire nem haragszik, senkit meg nem bántana, türelemmel, jovialitással viszonyul a fiatalabb kollégákhoz és az Olvasókhoz. Úgy árad belőle a korát meghazudtoló lelkesedés, mintha a minden negyedik évben ünnepelhető születésnapjának az évei, azaz a 20 év, és nem a 20×4 lenne az igazi életkora. Ma is úgy tud örvendeni a sikereknek, mint akit először ér elismerés az életében. Pedig mind a pedagógusi pályán, mind a fél évszázados sajtós tevékenységében bőven részesült kitüntetésben a város szintjén és nemzetközi kapcsolatok terén kifejtett munkája elismeréseként. Csupán a Temesvári Polgármesteri Hivatal három alkalommal tüntette ki Kiválósági Oklevéllel. Társadalmi elhivatottságából következően, állandó kapcsolatban volt és van még ma is a temesvári sportegyesületekkel, -klubokkal. Közreműködött nemcsak a hazai, hanem a magyarországi, újvidéki edzőtáborok megszervezésében. Sok esetben kérték ki a véleményét a sportszervezetek stratégiai kérdések megoldásához. És érdekes módon – amint beszélgetésünk során hangsúlyozta – a számos magyar közösség körében szervezett műsorok ellenére soha nem került összeütközésbe a minden hasonló megmozdulást gyanakvással követő “szervekkel”. Egykori ötvösdi katonatársa ugyan egyszer figyelmeztette. „Jóska vigyázzatok, hogy mit beszéltek, mert itt vannak a besúgók.” Újmosnicán pedig, szintén egyszer az ÚJ SZÓ Kupa alkalmával a torna végén még az ólálkodó megfigyelőket és a rendre ügyelő rendőröket is asztalhoz ültette, a “harmadik félidőnek” titulált ünnepi vacsorán, így azok jelentéstételükben, esetleg a menü tartalmáról számolhattak be feletteseiknek.
