A múlt század közepén a bánsági ma­gyar pedagógushiányt, az Erdélyből ér­ke­zett tanerők mellett, az ötvenes évek elején Temesváron és Lugoson létesült tanítókép­zők végzőseivel is igyekeztek pótolni. Ezek­ben a tanintézetekben java­részt e tájegység fiataljai jutottak tanítói okle­vélhez. Közöt­tük volt, az 1936-os szökőévben született, in­kább sportolói, illetve sportújságírói te­vé­kenységéről is­mertté vált, idén, február 29-én 80. életévét betöltő, ma is aktív újság­író kollégánk, Dudás József.

Közvetlen felmenői abban a bánsági fa­lucs­kában éltek, amelynek neve az osztrák koronatartományi térképen Dragschina né­ven szerepel. A Hunyadi család birtokához tartozó falu a török hódoltság idején, sok más településhez hasonlóan kiürült, majd a Temes felső folyásáról hat román család telepedett itt le, s valószínűleg ők nevezték el új telep­he­lyüket, feltételezhetően a román “dragă” szó­ból eredeztetve Dragşinának. Csak ké­sőbb, a kiegyezés után emlegették a ma­gya­rok Temesfalvaként is a települést, így sze­repel a falu neve az 1913/1914-es tanévi is­kolakönyvben is. A mai rendezett falukép, szabályos utcáival a 19. század közepétől ala­kult ki, amikor a környező, Temesfalva és Óbázos közötti uradalmakról magyar lako­sok érkeztek, s a település északi részén új házaik sorával létrehozták az úgynevezett Ma­gyar utcát, de ugyanígy jöttek a Nagy­kö­véres községhez tartozó Vukovárról (Vu­co­va) magyar anyanyelvű katolikus vallású szlovákok is, akik a falu bejáratánál épít­kez­tek. Ez lett a Tót utca. Őket ugyanis vallásuk miatt a vukovai evangélikusok nem fogadták be. A Dragsinától Nagykövéresig terjedő me­ző­gazdasági területen lévő Vallási és Tanügyi Alapítvány virágzó gazdasága jó munka­lehe­tőséget biztosított a lakosság számára, de eb­ben az időben folyó Temes árrendezési mun­kálataiban való részvétel is hozzájárult a kör­nyező falvak lakóinak a megélhetéséhez.

A Dudás család megtelepedése Dragşinán – vagy Temesfalván – egy szerencsétlen bankkölcsön okozta csőd következménye volt. Egy vállalkozó szellemű rokon a Szeged melletti Dorozsmán tanyasi gaz­da­sága fejlesztésére bankkölcsönhöz fo­lyamo­dott, ám egy rendkívül gyenge termést hozó mezőgazdasági év miatt, képtelen volt a pénzt visszafizetni, így nemcsak a saját, ha­nem jótállói, a kezességet vállaló kereszt­ko­mái – közöttük Dudás Mihály, apai nagyapa – vagyonának is nagy részét a bank el­árverezte. Az így ne­héz helyzetbe került Dudás Mihály maradék vagyonát kénytelen volt el­adni, és más vidé­ken új életet kezdeni. Ez volt az a bánsági falucska, ahova a nagy­apa, a dorozsmai tanyasi gazda lovas­ko­csi­kon csa­ládjával, idősödő szüleivel és még né­­hány rokonnal együtt 1880-ban meg­érke­zett.

Bőséges gyermekáldás
A Dudás nagyszüleim új otthonában hat gyermek született, de egyedül az 1903-ban nap­világot látott, Dudás János névre keresz­telt édesapám maradt életben, ugyanis 1912-ben volt egy nagy himlőjárvány, amiben négy leányuk meghalt. Orvos nem volt a faluban, s így a himlő hatalmas pusztítást végezhetett a temesfalvi gyermekek sorában. Egyetlen báty­ja, aki az első világháború alatt már idős nagyapám helyett vállalta a frontszolgálatot, valahol Szerbiában tüdőgyulladásban vesz­tet­te életét. Így maradt egyedüli gyermek az édesapám. Élete nagy szerencséje, hogy Bu­ziá­son egy német iparosmesternél kitanulta a asztalos szakmát. Már mesterkönyvvel a ke­zében 1928-ban feleségül vette a Vukovárról itt letelepedett, elmagyarosodott szlovák szár­mazású Krestyán János, Mária nevű leá­nyát. Ő lett az édesanyám, akinek a család egyre virágzóbb iparos vállalkozásában a ”csapatkapitány” szerep jutott.

A háború közbeszólt
A háború előtti harmincas években len­dü­letes fejlődés színhelye volt az egész Bánság, a Temes környéki falvakban, de távolabb is sokan építkeztek, gyarapították vagyonukat. Az egyre jobb hírű Dudás János asztalos mes­­­ter 7-8 segéddel, inasokkal is alig tudott eleget tenni a megrendeléseknek.

Édesapám a bútor- és épületasztalos­ság­tól a bölcső- és koporsó készítésig min­den­féle asztalos munkát elvállalt, volt úgy, hogy szom­baton és vasárnap – mert hétköz­na­po­kon a mezőn dolgoztak az emberek – az áru­ért érkező kocsik egész sora várakozott az ut­cánkban. Jöttek Berényből, Ötvösdről, Tö­rök­­szákosról, Nagykövéresről még Buziásról is a megrendelők. Édesanyám sokunknak fő­zött, s a mezőgazdasági munkát is irányíta­nia kellett. Nagy család voltunk: a nagy­szü­leim és a szüleim mellett, négyen voltunk gye­rekek, testvéreim között én voltam a har­madik, volt egy húgom és két bátyám. Emellett a szüleink, édesapám egy elhunyt német barátjának két árván maradt fiú­gyer­mekét is kivették árvaházból, akik család­tagként éltek velünk, s kitanulták az asztalos szakmát is. A háború alatt mindkettőjüket be­sorozták a német hadseregbe. A nagyobbikat, akit Klatnik Jánosnak hívtak, 1941-ben repü­lő­géppel vitték az orosz frontra, gépüket va­lahol Moldvában lelőtték. Miklós, a kisebbik, túlélte a háborút, és visszajött a családba, s dolgozott tovább, a műhelyben. Tőlünk háza­sodott ki, a falu molnárának a lányát vette feleségül, édesanyám rendezte a lakodalmát. Édesapámat azokkal a magyarokkal együtt, akik nem szöktek át Magyarországra, mun­ka­szolgálatra vitték a Szeben-Brassó közötti vasút­építéshez. 1941-től a háború végéig, négy évig volt munkaszolgálaton. Édes­anyám ezalatt négy gyermekkel maradt ma­gára, de szerencsére a két nagyocska bá­tyám, akik gyakorlatilag az asztalos mű­helyben nőttek fel, édesanyám irányításával bizonyos mértékben, szabadalom nélkül, foly­tatták az asztalos munkát.
A háború után újabb fellendülés követ­kezett. Újra sokan építkeztek, s a frontról ha­za­tért édesapám gépesítette az asztalos mű­helyt, de az államosítás megakasztotta a len­dületét, megvonták az iparengedélyét, ezután csak feketén, állandó büntetések terhe mellett dolgozott.

Szél ellen nem lehet…
Valahogy így gondolkozott a könyveket is szívesen forgató Dudás János asztalos­mes­ter, amikor falujukat elérte a kolhozosítás. Mű­helyével, gépeivel, szerszámaival együtt maga alakította meg a kollektív gazdaság asz­­talos műhelyét, ahol irányításával, az egy­kori inasaival, segédjeivel folyt tovább a mun­ka.
Nem ment rosszul akkoriban sem a csa­ládunknak, hiszen a műhelymunkával sok úgy­nevezett normát lehetett összegyűjteni. Aztán valahogy el is hittük, hogy jó irányba mennek a dolgok: a mi házunkban alakult meg 1945 táján a MADOSZ nyomdokába lé­pett Magyar Népi Szövetség helyi szer­ve­zete, amelynek, amint a MADOSZ-nak is, az egész falu magyarsága tagja volt. Az MNSZ közel állt az emberekhez, a vezetőség szer­vez­te az életüket, a fiatalok kulturális tevé­keny­ségét, szinte mindenki részvényes volt a fogyasztási szövetkezetben, s azt hitték, hogy a kollektív gazdaság is hasonló alapon fog működni.

A magyarok gyermekvállalása még a negyvenes években is kimagasló volt
A román családok a vagyonmegosztástól tartva, kevesebb gyermeket vállaltak, a ma­gyar családokban viszont, még abban az idő­ben sem volt ritka 6-8 gyermek.
Pedig sze­gény emberek vol­tak, pász­tor­ko­dással fog­­lal­koztak, a nyájak, csordák, mé­ne­sek, disznó­csür­hék mellé kellettek a kis pásztor­gyerekek. Ennek tulajdoníthatóan 1945-ben, a községi státusú Dragsinán még 70-80 gyer­mekkel hétosztályos önálló ma­gyar iskola működött. Ma már alig emlékszik valaki arra, hogy valaha itt magyar iskola is létezett.

Ötödik osztályos voltam, amikor 1948-ban a Tanügyi törvény előírásai alapján Temesfalván megszüntették a hétosztályos iskolát. A Kovács házaspárt, akik addig az alsó és felső tagozaton tanítottak, áthelyezték a Temesrékason akkor megalakított magyar iskolába, de magukkal vittek engem és még két osztálytársamat is. Ott folytattam az úgy­nevezett algimnáziumban a VI. osztályt. A tanítói lakásban mi is kaptunk egy szobát, ahol öten, három temesfalvi és két sztan­csó­falvi diákkal laktunk. Kovács tanítónk, aki itt iskolaigazgató lett, édesanyja főzött nekünk is, családjának is, persze mi vittük ott­honról a hozzávalók java részét.

A magyar tannyelvű oktatás temesvári fénykora
Az 1949/1950-es tanévben már Temes­váron folytattam a gimnázium VII. osztályát. Egy ideig, amíg a fiúk és a lányok külön osz­tályban voltak, a Piposban, majd miután egyesítették a leány- és a fiúosztályt a Bá­rány utcai, Magyar Vegyes Líceumban ta­nultunk. Ferencz József és felesége, Vali néni válasz­totta ki a temesvári, mintegy nyolc ma­gyar iskola tanulói közül azokat a tanulókat, akiket a líceumba, illetve a tanítóképzőbe javasoltak. Behívták a szülőket, édesanyám­nak azt mond­ták, hogy belőlem, mint falusi gyerek, jó tanító lesz. Így lettem tanítóképzős. Az 1953/1954-es tanév­ben, amikor én már utol­só éves tanítóképzős voltam, megalakult a Józsefvárosban a Misszió épületében működő hétosztályos magyar iskolában (ma a Bartók Béla Elmé­leti Líceum ) – az önálló Temesvári Magyar Vegyes Pedagógiai Lí­ceum. Csomós Imre volt az igazgató és Vá­sárhelyi Károly az al­igazgatónk. Új osztály­termeket kellett ki­ala­kítani. A mintegy 80 falusi gyereknek bent­lakásra volt szüksége. Meg­kaptuk a Fröbl ut­cai zsinagóga kertjé­ben lévő óvoda épü­letét, s a piszkos pincéket erre a célra magunk hoz­tuk rendbe. Engem, mint nagy diákot, meg­választottak diákjóléti felelősnek, az inter­ná­tusban pedig egyfajta pedagógusként ügyel­tem a rendre.

„Balesetek”
A zökkenésmentes tanulás, a pionír­nyak­kendős élmények, és a már Rékason elkez­dő­dött, és Temesváron folytatódó futballkapusi sikerek különösebb megrázkódtatás nélküli iskolás éveket nyújtottak a tanítójelölt, Dudás József diáknak.
Jól éreztem magam abban a mozgalmas diákéletben, és derűlátással készültem a nagy­­betűs életre, a biztosnak ígérkező peda­gógus pályára. Ekkor két dolog történt, amely meg­ingatta az addigi optimizmusomat. 1954 má­jusában, két héttel a tanévzárás előtt, amikor én éppen vizsgára készültem, családunk egyik „jóakarója” feljelentést küldött Konstan­cá­ra, ahol egyik bátyám irodavezető volt a had­seregben, valamint Temesvárra a “szervekhez”, arra vonatko­zó­an, hogy a szüleink kizsák­má­nyoló iparos, kulákok voltak. Engem és a hú­gomat, aki két évvel alattam, szintén a kép­zőben tanult, egy­szerűen hazaküldtek. Édes­anyám ezt nem hagy­ta annyiba, felment a tartományi párt­bi­zottsághoz, és hivatkozott a házunkban meg­alakult MNSZ-re, amely ké­sőbb beolvadt a Román Munkáspártba, ame­lyek helyi szer­vezeteinek a szüleim is alapító tagjai voltak. Tíz nap múlva a tanfelügye­lő­ségtől kocsival jöttek értünk, és vittek vissza az internátusba. A második kellemetlen tör­ténetről, amely már a szó valós értelmében is baleset volt, sportnyelven szólva azt mond­hatom, hogy:

öngól egy nappal az érettségi vizsga előtt
A Román Labdarúgó Kupa rajoni dön­tő­jében Nagykövéres-Billéd találkozóra került sor egy nappal az érettségi vizsgánk előtt. Nekem kapusként akkor már elég jó hírnevem volt, hisz játszottam nemcsak az iskolai csa­pa­tokban. Már Rékáson 1948-ban a Tarto­mányi bajnokságban szereplő keretnek a tör­pe csapatában, és azután Dragsinán és más községi és városi csapatokban is védtem. Az iskolánknak nagypályás labdarúgó csapata volt, falukra jártunk mérkőzésekre, s a kapott pénzen felszerelést, cipőket vásároltunk. Nos ekkor történt, hogy bejött értem egy há­romtagú küldöttség Nagykövéresről, hogy men­jek védeni a Billéd elleni döntő mér­kő­zésen. Tehát a tanítóképzői érettségi vizsga előtti napon a nagykövéresi pályán hatalmas közönség előtt 3-1-re megnyertük a mérkő­zést, ám én az első félidő közepétől súlyosan lesérülve játszottam, ugyanis egy kivédett lab­dával a kezemben akkora rúgást kaptam, hogy három ujjam gyakorlatilag darabokra törve lógott a levegőben. Úgy, bekötözött kézzel végigjátszottam a bajnoki találkozót. Ezután borzalmas fájdalommal álmatlanul telt az éjszakám, s reggel már hat órakor ott voltam a Püspök úti ortopédián és könyö­rög­tem, hogy tegyenek gipszbe, mert nekem vizs­gára kell mennem. A gipszből csak a jobb ke­zem hüvelykujja maradt kint. Vali néni, Ferencz Valéria osztályfőnököm elszörnyed­ve látta, hogy nem tudok tollat fogni a ke­zem­be. Az iskola vezetőségével megtanácskozták az esetemet, és azt mondták, hogy a gipszes kezemmel és a hüvelykujjammal fogjam va­lahogy a tollat, írjam fel a nevem és két-há­rom sort, hogy megkaphassam az ötös osz­tályzatból legalább az egyest, s a szóbelin elért osztályzattal átmehessek a vizsgán. En­nek az emberséges tanári magatartásnak is kö­szönhetően sikerült megszereznem 1954-ben a tanítói oklevelet.

A pozitív diszkrimináció példája
A romániai magyarság rövid ideig tartó ke­gyelmi időszakában vagyunk, amelyre nem a nemzetiségi iskolák megszüntetése volt a jellemző, hanem ott is magyar isko­lákat létesítettek, ahol csupán néhány isko­laköteles gyermek volt.

Az első katedrám
Iskolalétesítéssel kezdődött a pedagógusi pályám. Mivel a temesfalvi szülőfaluban fog­lalt volt a tanítói katedra – oda az egy évvel előttem végzett Lukács Dezső tanítót ne­vezték ki – a Szentiványi báró egykori birtokát képező, mintegy 30 házból és két utcából álló, Detta rajoni Klopódia község­hez tartozó Ferendre (Ferendia) kaptam ki­nevezést. Itt addig nem volt magyar iskola, de az akkori rendelkezések szerint már hat tanu­lóval engedélyeztek iskolát. Én kilenc ta­nulóval lettem ott tanító-igazgató, miután egy Bărăganba deportált család lerobbant kocs­ma épületét a rendelkezésemre bocsáj­tották, hogy azt rendezzem be iskolának. Úgy szedtem össze a faluban régi szekrényt, pa­dokat és egyéb kellékeket. Másfél évig, 1955 októberéig, a katonai szolgálatom kezdetéig tanítottam ott.
1957-ben, leszerelésem évében Temesfal­ván Marika húgom volt a tanító, aki akkor házasodott meg, és Temesvárra költözhetett. A városhoz közeli Románszentmihályra a két tanerős magyar tannyelvű, négyosztályos is­kolába kapott kinevezést. Temesfalván külön-külön két-két tanerős, magyar illetve román iskola volt, engem a húgom helyére, mindkét intézet igazgatójának neveztek ki. Minden ellenállásom dacára az 1961/1962-es tan­évben, végleges utasítással egyesíteni kellett a két iskolát. A román szülők tiltakoztak leg­jobban, ugyanis a magyar iskola tanítói szo­bájában, ahol addig én laktam, alakítottuk ki a román tanulók számára az osztálytermet, ott délelőtt és délután tanultak a román gyer­me­kek. A magyar osztályban, ahol én taní­tottam 35-40 gyermek volt egy nagy te­rem­ben. Ké­sőbb az egykori román iskolát ala­kí­tottuk át úgy, hogy két rendes tan­te­rem­ben mű­köd­hetett a román és magyar tagozatos iskola.

Tudósítóként az apám nyomdokán
A Szabad Szónak 1944-es megjelenésétől megszakítás nélkül előfizetői voltunk, az apám pedig önkéntes tudósítója volt a lap­nak. Ezt a feladatot ruházta rám, amikor ott­hon tanítóskodtam. Rendszeresen küldtem a tudósításokat a temesfalvai rendkívül szerte­ágazó művelődési életről, színjátszásról, bá­lokról, énekkarok, tánccsoportok előadásai­ról, sporteseményekről (magam is oszlopos tag­ja voltam a helyi labdarúgó csapatnak), de persze Kátai Bálint a levelező osztály ve­ze­­tője kérte a mezőgazdasági témájú cikkeket is, a kollektív gazdaság „fényes sikereiről”. Így kerültem “képbe”, figyeltek fel rám az új­ság­írókat toborzó akkori tartományi napilap szerkesztőségében. Gere Vilmos újságíró, a lap káderfelelőse felkeresett, rövid idő alatt el­intézték, hogy tagja legyek a RKP-nek, u­gyan­­­is a pártlap újságíróit a párt aktivis­tái­nak is tekintették. Én nem fogadtam osztatlan ö­röm­mel a szakmaváltást. Nagyon jól érez­tem magam otthon, a katedra mellett, a jó fel­té­teleket biztosító tanítói lakásban, ahol ak­kor már házasságban éltem a magyar­med­ve­si Kotroczó Katalinnal, s ott született a fiunk is.
1962-ben a hagyományos tanítók-na­pi ünnepségen a pénzjutalommal járó leg­ma­gasabb kitüntetésben részesültem, holott ak­kor én már a lap munkatársa voltam, de erről, talán az én mulasztásom miatt is, a Tartományi Tanfelügyelőség nem szerzett tudomást, s az áthelyezésem elfogadására vé­gül a Dereneczki Hermina főszerkesztő köz­­benjárására és a tartományi párt­bizott­ság utasítására volt szükség. A valóságban, néhány hónapig a szabadidőmben az isko­laigazgatói feladatokat is elláttam, és ezalatt két munkahelyről kaptam fizetést. Ősztől vi­szont már a Szabad Szó munkatársaként, mint az Albert Ferenc által vezetett Kultu­rális-Tanügyi rovat újságírója jártam a fal­vakat, kötelező módon hetente két alka­lommal. Nagy szerencsém volt, hogy Albert Ferenc mellé kerültem, aki tudásával, em­berközeli viszonyulásával megkönnyítette a beilleszkedésemet az új munkakörbe. Nagyon sokat köszönhetek dr. Albert Ferencnek mindazért, amit ezen a pályán elértem.

Grósz bácsi kalapja
Grósz Sándor, Temesvár legrégebbi sport­­újságírója, a Sportrovat vezetője kéré­sére eljártam a sporteseményekre és segí­tet­tem e rovat szerkesztésében is. 1965 ápri­lisában együtt mentünk ki a Május 1. sta­dion­ba, az akkori Temesvári Ştiinţa nevet viselő Poli és a Pilzeni Spartak csapatok nem­zet­közi labdarúgó találkozójára. Alig kezdődött el a mérkőzés, amikor arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő Grósz bácsi csúszik lefelé a székről. Szívinfarktussal vitték be a Béga Szanatóriumba, de az életét már nem tudták megmenteni.

A Csámbré elment…
Kedves munkatársam kalapjával a ke­zem­ben adtam hírül a családjának a döb­benetes esetet. A felesége látva a férje ka­lap­ját és a kisírt szemeimet, tudta, hogy a Csámbré – így becézték –, akinek többször volt már szívrohama, elment. Alig múlt 60 éves.
Ezután rohantam a szerkesztőségbe, ahol Grósz bácsi beszámolójára vártak a lapzá­rással… Ettől kezdve, tehát 1965-től vagyok a Szabad Szó, majd a Temesvári ÚJ SZÓ, a HETI ÚJ SZÓ, egy ideig az AGENDA heti­lapnak és a Temesvári Rádió Magyar Adásának is a Sportrovat szerkesztője.

Banális baleset súlyos következménye
Dudás József, a szerkesztői munka mellett aktív sportolói tevékenységet folytat az újságírói csapat kapusaként mindaddig, amíg egy banális balesetben olyan súlyos sérülést szenved, hogy le kell mondjon az egész életének részét képező aktív labda­rúgásról. A kényszerpihenést viszont sport­történeti szakkönyv szerkesztésére és tanul­má­nyainak folytatására használta ki, meg­szerezve a történelemtanári oklevelet. Így az új­ságírói munka mellett, egy időben tanár­ként is tevékenykedett a temesvári Bănăţean Líceum esti tagozatán.
A Temesvári vasutas csapat, a CFR első mérkőzését játszotta, miután 1968-ban beke­rült a C-osztályból a B-osztályba. November vége volt, amikor a CFR sportklubtól villa­mossal utaztam a szerkesztőség felé, leszál­láskor a Lahováry téren hátulról úgy meg­lök­tek, hogy a földre zuhanva, súlyos láb­szár-tö­rést szenvedtem. A temesvári Poli Metzinger nevű híres sportorvosa úgy ítélte meg, hogy a törés nincs elmozdulva. Gipszbe tettek tetőtől talpig, de kiderült, hogy az összeforrás után is sérüléssel maradtam. Ezzel a kapuskodá­som­nak vége szakadt, de a sport iránti érdek­lő­désem, s a sportújságírói tevé­keny­ségem a mai napig folytatódik, amiben rengeteg az örömet je­lentő élmény, annak árán, hogy nincs szabadidőm, állandóan “raj­­ta kell len­nem” az ese­ményeken, hogy ne ma­radjak le semmiről. Akkor sem ültem tét­lenül, amikor a balese­tem miatt, egy ideig rész­­ben mozgás­kép­telen lettem: nekiálltam ledoku­men­tálni mindazt, amit csak el lehetett érni Temesvár labdarú­gás történetét illetően. Így jelentet­het­tem meg 1971 januárjában a ro­má­niai sport­iradalom­ban egyedülálló ki­ad­vány­ként a Temesvár a romániai labda­rú­gás bölcsője című, román nyelvű köny­ve­met, amely átfogja a romániai labdarúgás törté­netét a kezdetektől. Ebből a könyvből tudták meg sokan, hogy Románia jelenlegi területén mikor fociztak – írásos dokumentumokkal igazolva – először. Ezt a dátumot jelöli a korabeli Délmagyarországi Közlöny, amely beszámol arról, hogy 1899. június 25-én, a temesvári Velocitas-pályán (a mai CFR-pá­lya, azaz a volt Kinizsi-pálya) a Piarista gim­ná­zium csapata a Főreál Iskola csapatával bemutató mérkőzést játszott, amit Müller Károly testnevelő tanár szervezett meg az an­gol labdarúgás szabályai szerint. A köny­vem­ben megemlítettem, hogy az iskolák­ban, bár tiltották, korábban is futballoztak a diákok.

Hála a korszerű technikának
Dudás József kollégánk, kora ellenére, messze­menően uralja és kihasználja a szá­mí­tógép, az internet nyújtotta információhoz ju­tás lehetőségét. Ha mégis elakadna a modern technika útvesztőiben, mindig kéznél van a segítőkész fia, ifj. Dudás József mérnök, vagy valamelyik unokája, a szintén egye­temet végzett Zsolt, illetve Péter.
Szerencsére a családom, a feleségemmel az élen végtelen megértéssel van a munkám iránt, elnézik, hogy a hétvégeket ma is gyak­ran a stadionok lelátóin töltöm, és hogy éjjel-nappal a tévé, rádió, újságok sporthíreit bú­jom, jegyzetelek, hogy összeállíthassam a HETI ÚJ SZÓ számára a heti kétoldalas sportrovat anyagát. Mindig tudnom kell, hogy mi történik. Most már megelégszem ennyi­vel. Régebben mindig szerveztem vala­milyen tömegsportot, versenyt az újság égi­sze alatt: atlétikai versenyt, mezei futó­ver­senyt, sakktornákat, rejtvényfejtő versenyt, tenisztornát, nemzetközi röplabda tornát, igyekezve a közönséget közelebb hozni a magyar újsághoz.

Az ÚJ SZÓ KUPA – mint a labdarúgó torna márkaneve
Divatos szóval a Szabad Szó KUPA majd ÚJ SZÓ Kupa valóságos brandja lett az 1982-ben elindított, és 30 éven keresztül meg­szervezett Szabad Szó, illetve ÚJ SZÓ Kupa nevű labdarúgó tornánknak. Sajnos azok a magyar falvak, amelyeknek – az Ötvösdön a néhai Vinitzky Mihály lelkes he­lyi sportbarát támogatásával útjára indított torna idején jelentős magyar fiatalsága és futballcsapataiknak népes szurkolótábora volt – mára, mint potenciális magyar lap­olvasó nagy mértékben átalakult, s így a tor­na eredeti célja is anakronizálódott. Vissza­gondolva a tanügyi éveimre, a sporttevé­keny­ségemre és az újságírói éveimre, azt mond­hatom, hogy mindig komolyan, felelős­séggel végeztem a munkámat. Sok elégté­telben és szeretetben volt részem, hallgattak rám akkor is, amikor különböző találkozókat kellett le­ve­zényeljek, és úgy éreztem, hogy tanítóként is szerettek. Már Ferendről, az első tanítói állásom színhelyéről úgy távoz­tam, hogy az ottani kis magyar közösség tag­jai könnyezve búcsúztattak a tiszteletemre szervezett össze­jövetelen.

Dudás Jóska, a szeretni való, örök fiatal kolléga,
aki soha senkire nem haragszik, senkit meg nem bántana, türelemmel, jovialitással viszo­nyul a fiatalabb kollégákhoz és az Olva­sók­hoz. Úgy árad belőle a korát meghazudtoló lelkesedés, mintha a minden negyedik évben ünnepelhető születésnapjának az évei, azaz a 20 év, és nem a 20×4 lenne az igazi életkora. Ma is úgy tud örvendeni a sikereknek, mint akit először ér elismerés az életében. Pedig mind a pedagógusi pályán, mind a fél év­szá­zados sajtós tevékenységében bőven része­sült kitüntetésben a város szintjén és nem­zetközi kapcsolatok terén kifejtett munkája elismeréseként. Csupán a Temesvári Polgár­mesteri Hivatal három alkalommal tüntette ki Kiválósági Oklevéllel. Társadalmi elhivatott­ságából következően, állandó kapcsolatban volt és van még ma is a temesvári sport­egye­sületekkel, -klubokkal. Közreműködött nem­csak a hazai, hanem a magyarországi, újvi­dé­ki edzőtáborok megszervezésében. Sok eset­ben kérték ki a véleményét a sport­szerve­ze­tek stratégiai kérdések megoldá­sához. És ér­de­kes módon – amint beszél­ge­tésünk során hangsúlyozta – a számos ma­gyar közösség körében szervezett műsorok ellenére soha nem került összeütközésbe a minden hasonló megmozdulást gyanakvással követő “szer­vekkel”. Egykori ötvösdi kato­na­társa ugyan egyszer figyelmeztette. „Jóska vigyázzatok, hogy mit beszéltek, mert itt van­nak a besú­gók.” Újmosnicán pedig, szintén egyszer az ÚJ SZÓ Kupa alkalmával a torna végén még az ólálkodó megf­igye­lőket és a rendre ügyelő rendőröket is asztalhoz ültette, a “harmadik félidőnek” titulált ünnepi vacso­rán, így azok jelen­téstételükben, esetleg a me­nü tartalmá­ról szá­molhattak be felette­seik­nek.