A bánsági tájakon inneni és túli állat(i)történetecskénket – ahogy az ókori Ezopus, a későbbi La Fontaine vagy éppen Heltai Gáspár a meséiket, fabuláikat kezd­ték (Volt egyszer… réges-ré­gen… hegyen-völgyön túl… az Ópe­renciás tengeren is túl., stb.) – mi is így kezdjük tör­té­ne­tünket, amelyet szeret­nénk úgy el is mondani, hogy elhitessük: a modern világunkban is megtörténhet a jók diadalra jutása és a gonoszok megbüntetése.
A Ruszka-havasok legmagasabb Págyes-csúcsának egyik szikláján egy magányos hiúz, hím nagymacs­ka több hetes kétségbeesett vonyító-nyöszörgő hívására megjelent, és óvatos léptekkel közeledett hozzá áhított párja. A tájaink valamikori büszke lakói közül talán mindössze ők ketten maradtak meg azután a küzdelem után, amelynek sajnálatos történetét most itt felidézzük.
Amikor a büszke nagymacskák valahonnan Ázsiából vagy Afrikából erre a vidékre megérkeztek, rendkívüli vadász adottságukkal és szí­vósságukkal biztosították maguknak a szükséges táplálékot az erdőkben, mezőkön bőven létező vadállományból. A környékbeli ragadozókkal hosszú évszázadokon keresztül folytatták harcaikat az elfoglalt va­dászterületek megtartásáért és időn­kénti tovább bővítéséért. A faj ár­váiként fennmaradt hiúz pár a di­csőséges időszakokra emlékezve most egymásratalálásuk után azon töpreng, hogy törzsük vezetői mikor, és hol követték el a hibát, ami a kipusztulás szélére sodorta a hiúzok, jobb sorsra érdemes népes társa­dal­mát. A legnagyobb ragadozó nagyvadak dominanciára törekvő mes­terkedése nyomán kényszerültek tengerekig terjedő térségükről vissza­szorulni erre a töredéknyi területre, de még így is elegendő életterük maradt fajuk fenntartásához, megmaradásának biztosításához. A nagyvadakkal ugyan már nem vehették fel a harcot, de a Ruszka-havasok védelme, gazdag és kies tájai még mindig optimális lehetőséget biztosított a boldog és nyugodt élethez. Egészen addig, amíg a területet védő ösztönük nem csapott át a fajon belüli vetélkedésbe. Az újabb kori törzsfők a vegytiszta hiúz szokások és hatalmuk megtartására egymás ellen fordították a kisebb csoportokra oszlott populáció tagjait, akik területféltő ösztönüktől hajtva, nagyobb pusztítást végeztek saját soraikban, mint a környezetükbe telepedett idegen vadak és a prémvadász emberek. A megosztottság miatt bekövetkezett felmérhetetlen fajpusztulás két túl­élője visszaemlékezik azokra az idők­re, amikor törzstestvéreik, ahogy mondani szokás, nem látták a fától az erdőt s az erdőben rejlő közös ér­de­keiket, amelyet alárendeltek napi hitvány kiváltságoknak. Mert azok a hiúzok, akik a törzsi asztal körül ülők vonyítását szolga módon utánozták, ők, és csakis ők nyújthatták nagymacska mancsukat a legfinomabb falatokért az elejtett szarvas combjából. Akik nem ezt tették, ők lettek a megbélyegzett, rövidebb farkú és fakóbb színű, más ragadozókkal le­paktázó fajárulók. Ez a populáción belüli megkülönböztetés és az újabb és újabb erdőn innen és erdőn túli veszélyt jelentő kajla fülű elemekkel való riogatás ideig óráig kedvezett is a törzsi vezércsapat hatalma megtartásának, miközben a belső ellentétek nyomán kialakult marcan­golások egyaránt megtizedelték a csoportok jó és gonosz tagjait, szinte teljes egészében elpusztítva a Ruszka-havasok teljes hiúz populációját.
A mesénket itt be is fejezhetnénk, ám – mint minden mese végéről – innen sem hiányozhat a derűlátó, jobbító tanulság: a gonoszok bukása után a Págyes-csúcsi történelmi talál­kozójukon a jót megtestesítő hiúz pár, szerelmük gyümölcsében re­ménykedve, bölcsebb időket ígér újra benépesedő földjük hiúz nem­zedéke számára.