A dal többszörösen illik SZABÓ FERENC tanító történetére, bár Ő, jó két évtizeddel ezelőtt, nem mezei virágból kötött bokrétát, hanem kis elemista nebulóival tánccsoportot alakított, amely mára: A BOKRÉTA, mint olyan fogalom, amely meghatározó része a bánsági néptánc mozgalomnak. A dal szövegére azért is találó az utalás, mivel – példaértékű pedagógusi pályája mellett – Szabó Ferenc egész tevékenysége a mezei virághoz hasonlítható, őseitől örökölt szenvedélye a sokszínű néprajz iránti alázat és hódolat.
A névadás történetével néhai Péter Dezső tanár emlékét őrzöm, ugyanis, amikor 1998-ban, az elsős tanítványaimmal tánccsoportot alakítottam, az idősebb kolléga megkérdezte: Szabókám, van már neve a tánccsoportodnak? Mivel nem volt, azt javasolta, hogy legyen a neve Bokréta, hiszen, mint mondta a folklór olyan sokszínű, mint a bokrétába kötött mezei virág.
Szabó Ferenc térben és időben is messziről hozta magával a zenei néphagyomány iránti szenvedélyét. A Békés megyei Vésztőről származó déd- nagyapja, a Körösök vidékén fiatal csikósként nemcsak az ottani dallamokat hozta magával, amikor az első telepesekkel Igazfalvára érkezett, ha- nem a csikósságot, a lótenyésztés szenvedélyét is.
Szabó Mihály, a vésztői csikós dédnagyapám, mint újdonsült nősember, nejével, a született Kiss Erzsébettel érkezett az 1892-1893-ban Facsád mellett telepített szülőfalumba. Első gyermekük, itt született kunyhóban, mivel a házakat a kincstár támogatásával akkor kezdték csak építeni. A felmenőim mind csikósok voltak, így a csikós dédnagyapám Igazfalván sem keresett más foglalkozást. Ő hozta létre az első igazfalvi ménest. Sajnos a folytatásban egy vihar okozta sérülése beleszólt a csikóskodásába. Nagyapám mesélte: “Idesapámat egy fekete felhő tölcsér alakú forgószele felkapta és úgy földhöz vágta, hogy súlyosan megsérült.”
Nagyapám, dédnagyszüleim öt lányuk között egyetlen fiúgyermeke, 1907-ben ötödikként született, akit tiszti isko- lába akartak küldeni Pozsonyba, de dédapám nem engedte, mert szükség volt rá a gazdálkodásban. Szép ember volt és nagy citerás. Emlékszem, amint felcsapta a konyhaasztal abroszát – mert “a citera a fán kell feküdjön, hogy jól rezonáljon” – és eljátszotta nekem: “Hallod-e te körösi lány meg az Erdő mellett nem jó lakni” dalokat. Ezek voltak az első citerás élményeim. A zenélés és, ahogy Igazfalván mondták a danolás hozzátartozott a családhoz. Nagyanyám mesélte, hogy egyik nagybácsi, a Laci bácsi szénagyűjtés közben ledobta a villát és – a közelgő viharral mit sem törődve – szaladt a citerájához hogy lejátssza a dallamot, amely a fejében motoszkált, hogy el ne felejtse. Édesapámnak is jó hangja volt, szeretett és tudott is „danolni”. Sokáig vőfélykedett, akárcsak a nála idősebb híres igazfalvi vőfély, Kovács Sanyi bácsi. Így hát nem csoda, hogy Béla öcsémmel – aki szintén tanító és akárcsak nekem Neki is van zenekara, nevezetesen az igazfalvi 96 – Angelis –, a zenélés bűvöletében élünk. Én, több fiatalabb fiúval még tanítóskodásom előtt, 18 évesen Igazfalván alakítottam az első zenekaromat, később újszentesi társakkal, a 4+2 Asszinkronnal folytattam a muzsikálást. Újabban a Szinkron zenekarban Tódor Béla, Manga Zoltán, és Ninacs János a társam. Bennem ma is nagyon elevenen élnek azok a családi események, például a névesték, disznótorok, amelyeken összejöttek a rokonok testvérek, unokatestvérek, komák és elbeszélgettek gondjaikról, örömeikről, és végén jött a nótázás, ahogy otthon mondták a danolás, a népdalok, de a doberdói vagy a Dón-kanyari szomorú nóták is. Aki ebbe a hangulatba beleszületett, nem tud tőle teljesen elszakadni. Onnan hoztam magammal a mai zenekarunk repertoárjában szereplő dalok jelentős részét. A járvány időszakában, unalomból összeírtam több mint 380 általam ismert dalt, amelyek éppen eszembe jutottak, mert ennél többet is tudok.
Nemcsak a muzsikálás, a csikósság is átöröklődött Szabó Ferenc génjeibe.
Lóbolondságom is talán a csikós felmenőimhez vezethető vissza. Őseim az ezerhétszázas évekig mind pásztor emberek, csikósok voltak. Magam is lovagoltam, később már temesvári tanító- ként is tartottam lovat Igazfalván édesanyámnál, csak néhány évvel ezelőtt adtam el az utolsó lovamat. A zenélés viszont folyamatosan velem van, attól kezdve, hogy második osztályos koromban édesapám vett nekem egy hegedűt és Nagy János tanító bácsihoz jártam zeneórára. Ez, alapnak mindenképpen jó volt, ahhoz, hogy később más hangszerekkel is elboldoguljak. Következett a furulya. Nagyanyám kapált a kertben én pedig egy bokorban addig nyaggattam a furulyát, míg ki nem jött a megfelelő hang. A tárogatóval is így voltam, magamtól jöttem rá a titkaira. De a hegedű és a furulya után a trombita következett, amit 1982-ben nagyváradi tanítóképzős koromban kaptam. Édesapám meglátogatott és séta közben, amikor egy zenebolt kirakatában nézegettem a hangszereket látta, hogy fáj a szívem a trombitáért. Ha sikerül a fokozati vizsgád, megkapod a trombitát – mondta. Ez akkor édesapámnak egy havi fizetésébe került. Így jöttek sorban a hangszerek, szájmuzsika, harmonika, citera, villanyorgona. Ez utóbbiról – amin a vizsga koncert után később soha nem játszottam –, van egyedül zenei oklevelem. Máig maradt leginkább a trombita, a hegedű, a furulya és a citera, amiket leggyakrabban használok. Az iskolában 60 gyerekkel három furulya és három citera csoportom van. Öröm – bár már alig győzöm –, mindenki akar furulyázni, citerázni és hát táncolni.
Az 1998-ban útjára indított tánccsoport tagjainak ma már a gyermekei táncolnak a három korcsoportban, a Bokrétában, Kisbokrétában és Morzsában. A tanintézet dicsőségére írható, hogy ugyanitt még egy együttes tánccsoportjai működnek az Eszterlánc színeiben. Szabó Ferenc a mai Bartók Béla Elméleti Líceum tanítója és zenei oktatója mögött csaknem négy évtizedes pályafutás és nem kevés dicsőség áll. Pedig a Nagyváradra került falusi gyermek olyan mértékű honvággyal küszködött, hogy valamiféle katasztrófáért imádkozott, csakhogy hazakerüljön az imádott szülőfaluba. Végül apai biztatásra sikerült kitartani és 1984-ben megszerezni a tanítói oklevelet.
Nem örültem a temesvári kinevezésnek, jobban szerettem volna szülőfalumhoz közelebb, Lugosra kerülni, mert a mai napig sem tudtam teljesen elszakadni a falusi élettől. A katonaság után 1986-ban mégis Temesvárra, az akkori 2-es számú Matematika Fizika, kiváló tantói gárdával rendelkező iskolába kaptam katedrát. Turbók Hedviggel két, 33-33 tanulós párhuzamos első osztállyal induló tanévben. Nagy tisztelettel és alázattal léptem be abba a kiváló közösségbe, amelynek tagjaihoz Turbók Hédi, Kovács Rózsika, Higyed Ibolya, Gurzó Klára, Lázár István, Borsos Zoltán és Kovács István tapasztalt tanítók tartoztak. Sokat tanultam tőlük, hálával gondolok rájuk. Az akkori körülmények ellenére a tanórák mellett lelkes közösségi és kulturális élet folyt az iskolában. Zenélés és kórus működött, kirándulásokat szerveztünk, és büszkék vol- tunk arra, hogy Zoldon iskolatábort létesítettünk, amelyet főleg Borsos Zoli bácsi szenvedélyes munkájának köszönhetően, az adott körülményekhez képest használhatóvá varázsoltunk.
Szabó Ferencet, a tanítót nagy elismerés és tisztelet övezi, de a neve talán hangsúlyosabban a közösségi, s ezen belül is a zenei tevékenységével vált ismertebbé. Beszélgetésünket is ennek a munkának az elismeréséért kapott újabb, ezúttal az RMDSZ által évente odaítélt Ezüstfenyő-díj apropóján kezdeményeztük. Mellesleg Szabó Ferenc jelenleg is a Temes megyei RMDSZ kulturális alelnöke, 2003-2008 között pedig a líceum igazgatóhelyettese volt.
Tréfásan mondanám, hogy kezdem megszokni, de komolyra fordítva a szót örülök az elismerésnek, főleg a kitüntetés nyomán százával kapott gratulációknak. Ugyanis ez tükrözi annak a közösségnek az elismerését, amelyben élek, s amelynek megtartásáért dolgozom, ugyanakkor jó érzés, hogy kívülről is méltá- nyolják a munkánkat. Persze mindig elcsodálkozom, főleg az első alkalomkor lepődtem meg, amikor 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntettek ki, de 2019-ben is az EMKE által odaítélt Kallós Zoltán-díj átvételekor. Ugyanis bennem mindig az élt, hogy ekkora, ilyen súlyú kitüntetések egy életpályának az elismerése, holott én még az életpályám derekánál tartottam. A díjakról szólva nem felejteném ki azt a kevésbé rangos, de számomra nagyon sokat jelentő elismerést kifejező emlékérmét, amit a gátaljai magyar közösségtől 2016-ban kaptam. Bár semmi közöm Gátaljához, azon túl, hogy kijártunk zenélni és a tánccsoporttal szerepelni. Nagyon örültem neki.
Az elmúlt évtizedekben visszhangos bánsági néptáncmozgalom alappillérei a végvári tánccsoportok és a temesvári Bokréta illetve Eszterlánc együttesek. Valamennyit a szegedi illetve debreceni oktatók segítettek az úgynevezett tiszta forrásból fakadó néptánc meghonosításában.
Ugyanarról a szintről indultunk az útkeresésben, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. A kis tanítványaimmal először csak egy évvégi előadásra készültünk tánccsoporttal is. Hegedűm volt, táncosoknak pedig ott voltak a kisdiákjaim. A díszmagyaros ruhát a feleségemmel a szülők varrogatták, a tánc- oktatáshoz a székelyföldi egyetemisták Guzsalyas együtteséhez fordultam segítségért. A sikeres bemutatkozás után a szülők biztattak.
Szabó Ferenc tanítói főfoglalkozása mellett tehát zenélni, furulyázni, citerázni tanítja a temesvári tanintézetek élvonalában szereplő Bartók Béla Elméleti Líceum diákjait. Az irányításával tevékenykedő Bokréta zenei illetve táncegyüttesei határon átívelő sikerekkel büszkélkednek. Babérjaik között van a Bokréta tánccsoport szereplése a magyarországi Felszállott a páva folklór gálán, valamint a szegedi Százszorszép Néptáncfesztivál, ahonnan már több arany- és kiemelt arany minősítést is begyűjtött a csapat. Az RMDSZ Ezüstfenyő-díjjal kitüntetett Szabó Ferenc tanító sokrétű közösségi tevékenysége között jogos büszkeséggel említi a 2008-2012 között a temesvári önkormányzatban kifejtett képviselői munkáját, amikor közbenjárására, felkerült a négynyelvű Temesvár helységnévtábla a város minden bejáratánál.
És nem kevésbé lehet büszke arra, hogy a felmenői zenei hagyatékát ő is tovább örökítette a zenei pályán sikeresen tevékenykedő lányai által is. Nóra, a budapesti Táncművészeti Főiskola Néptánc tagozatának végzőse, annak a Bokréta tánccsoportnak is oktatója, amelyben óvodás korában kezdte igazítani lépéseit a népzene ritmusához és Dóra, aki immár a Szegedi Nemzeti Színház opera tagozatának énekeseként öregbíti a család és a temesvári iskolája hírnevét. Végül is Szabó Ferenc nem bánhatta meg, hogy pályaválasztásakor az etnográfia helyett a lámpás szerepét vállalva sok száz nebuló tanítóbácsijaként érvényt szerezhet a néprajz iránti szenvedélyének is.