A dal többszörösen illik SZABÓ FERENC tanító történetére, bár Ő, jó két évtizeddel ezelőtt, nem mezei virágból kötött bokrétát, hanem kis elemista nebulóival tánccsoportot alakított, amely mára: A BOKRÉTA, mint olyan fogalom, amely meghatározó része a bánsági néptánc mozgalomnak. A dal szövegére azért is találó az utalás, mivel – példaértékű pedagógusi pályája mellett – Szabó Ferenc egész tevékenysége a mezei virághoz hasonlítható, őseitől örökölt szenvedélye a sokszínű néprajz iránti alázat és hódolat.

A névadás történetével néhai Péter Dezső tanár emlékét őrzöm, ugyanis, ami­kor 1998-ban, az elsős tanítványaimmal tánccsoportot alakítottam, az idő­sebb kolléga megkérdezte: Szabókám, van már neve a tánccsoportodnak? Mivel nem volt, azt javasolta, hogy legyen a neve Bokréta, hiszen, mint mondta a folklór olyan sokszínű, mint a bokrétába kötött mezei virág.

Szabó Ferenc térben és időben is messziről hozta magával a zenei nép­hagyomány iránti szenvedélyét. A Bé­kés megyei Vésztőről származó déd­- na­gy­apja, a Körösök vidékén fiatal csikósként nemcsak az ottani dallamo­kat hozta ma­gával, amikor az első te­le­­pesekkel Igazfalvára érkezett, ha­- nem a csikósságot, a lótenyésztés szenvedélyét is.
Szabó Mihály, a vésztői csikós dédnagyapám, mint újdonsült nősember, nejével, a született Kiss Erzsébettel érkezett az 1892-1893-ban Facsád mellett tele­pí­tett szülőfalumba. Első gyermekük, itt született kunyhóban, mivel a házakat a kincstár támogatásával akkor kezdték csak építeni. A felmenőim mind csikósok voltak, így a csikós dédnagyapám Igazfalván sem keresett más foglalkozást. Ő hozta létre az első igazfalvi ménest. Saj­nos a folytatásban egy vihar okozta sé­rü­lése beleszólt a csikóskodásába. Nagy­­apám mesélte: “Idesapámat egy fe­kete felhő tölcsér alakú forgószele fel­kap­ta és úgy földhöz vágta, hogy sú­lyosan megsérült.”
Nagyapám, dédnagyszüleim öt lá­nyuk között egyetlen fiúgyermeke, 1907-ben ötödikként született, akit tiszti isk­o- lába akartak küldeni Pozsonyba, de déd­apám nem engedte, mert szükség volt rá a gazdálkodásban. Szép ember volt és nagy citerás. Emlékszem, amint felcsapta a konyhaasztal abroszát – mert “a citera a fán kell feküdjön, hogy jól rezonáljon” – és eljátszotta nekem: “Hallod-e te kö­rösi lány meg az Erdő mellett nem jó lakni” dalokat. Ezek voltak az első cite­rás élményeim. A zenélés és, ahogy Igazfalván mondták a danolás hozzátartozott a családhoz. Nagyanyám mesélte, hogy egyik nagybácsi, a Laci bácsi széna­gyűjtés közben ledobta a villát és – a közelgő viharral mit sem törődve – sza­ladt a citerájához hogy lejátssza a dallamot, amely a fejében motoszkált, hogy el ne felejtse. Édesapámnak is jó hangja volt, szeretett és tudott is „danolni”. Sokáig vőfélykedett, akárcsak a nála idősebb híres igazfalvi vőfély, Kovács Sanyi bácsi. Így hát nem csoda, hogy Béla öcsémmel – aki szintén tanító és akárcsak nekem Neki is van zenekara, nevezetesen az igazfalvi 96 – Angelis –, a zenélés bűvöletében élünk. Én, több fia­talabb fiúval még tanítóskodásom előtt, 18 évesen Igazfalván alakítottam az első zenekaromat, később újszentesi tár­sak­kal, a 4+2 Asszinkronnal folytattam a muzsikálást. Újabban a Szinkron zene­karban Tódor Béla, Manga Zoltán, és Ninacs János a társam. Bennem ma is nagyon elevenen élnek azok a családi ese­mények, például a névesték, disznótorok, amelyeken összejöttek a rokonok testvérek, unokatestvérek, komák és el­beszélgettek gondjaikról, örömeikről, és végén jött a nótázás, ahogy otthon mondták a danolás, a népdalok, de a doberdói vagy a Dón-kanyari szomorú nóták is. Aki ebbe a hangulatba beleszületett, nem tud tőle teljesen elszakadni. Onnan hoztam magammal a mai zenekarunk repertoárjában szereplő da­lok jelentős részét. A járvány idősza­kában, unalomból összeírtam több mint 380 általam ismert dalt, amelyek éppen eszembe jutottak, mert ennél többet is tudok.

Nemcsak a muzsikálás, a csikósság is átöröklődött Szabó Ferenc génjeibe.
Lóbolondságom is talán a csikós felmenőimhez vezethető vissza. Őseim az ezerhétszázas évekig mind pásztor emberek, csikósok voltak. Magam is lovagoltam, később már temesvári taní­tó­- ként is tartottam lovat Igazfalván édes­anyámnál, csak néhány évvel ezelőtt adtam el az utolsó lovamat. A zenélés vi­szont folyamatosan velem van, attól kezdve, hogy második osztályos koromban édesapám vett nekem egy hegedűt és Nagy János tanító bácsihoz jártam zene­órára. Ez, alapnak mindenképpen jó volt, ahhoz, hogy később más hang­szerekkel is elboldoguljak. Következett a furulya. Nagyanyám kapált a kertben én pedig egy bokorban addig nyaggattam a furulyát, míg ki nem jött a megfelelő hang. A tárogatóval is így voltam, ma­gamtól jöttem rá a titkaira. De a hegedű és a furulya után a trombita következett, amit 1982-ben nagyváradi tanítóképzős koromban kaptam. Édesapám meglátogatott és séta közben, amikor egy zenebolt kirakatában nézegettem a hangszereket látta, hogy fáj a szívem a trombitáért. Ha sikerül a fokozati vizsgád, megkapod a trombitát – mondta. Ez akkor édesapámnak egy havi fizetésébe került. Így jöttek sorban a hangszerek, szájmuzsika, harmonika, citera, villanyorgona. Ez utóbbiról – amin a vizsga koncert után később soha nem játszottam –, van egyedül zenei oklevelem. Máig maradt leginkább a trombita, a hegedű, a furulya és a citera, amiket leggyakrabban hasz­nálok. Az iskolában 60 gyerekkel három furulya és három citera csoportom van. Öröm – bár már alig győzöm –, mindenki akar furulyázni, citerázni és hát táncolni.

Az 1998-ban útjára indított tánc­csoport tagjainak ma már a gyermekei táncolnak a három korcsoportban, a Bokrétában, Kisbokrétában és Mor­zsában. A tanintézet dicsőségére ír­ható, hogy ugyanitt még egy együttes tánccsoportjai működnek az Eszterlánc színeiben. Szabó Ferenc a mai Bartók Béla Elméleti Líceum tanítója és zenei oktatója mögött csaknem négy évtizedes pályafutás és nem kevés di­csőség áll. Pedig a Nagyváradra került falusi gyermek olyan mértékű hon­vággyal küszködött, hogy valamiféle katasztrófáért imádkozott, csakhogy hazakerüljön az imádott szülőfaluba. Végül apai biztatásra si­ke­rült kitartani és 1984-ben megsze­rezni a tanítói oklevelet.
Nem örültem a temesvári kinevezésnek, jobban szerettem volna szülő­falum­hoz közelebb, Lugosra kerülni, mert a mai napig sem tudtam teljesen elszakadni a falusi élettől. A katonaság után 1986-ban mégis Temesvárra, az akkori 2-es számú Matematika Fizika, kiváló tantói gárdával rendelkező iskolába kaptam katedrát. Turbók Hedviggel két, 33-33 tanulós párhuzamos első osztállyal induló tanévben. Nagy tisztelettel és alázattal léptem be abba a kiváló kö­zösségbe, amelynek tagjaihoz Turbók Hédi, Kovács Rózsika, Higyed Ibolya, Gurzó Klára, Lázár István, Borsos Zoltán és Kovács István tapasztalt tanítók tartoztak. Sokat tanultam tőlük, hálával gondolok rájuk. Az akkori körül­mények ellenére a tanórák mellett lelkes közösségi és kulturális élet folyt az isko­lában. Zenélés és kórus működött, kirándulásokat szerveztünk, és büszkék vol­- tunk arra, hogy Zoldon iskolatábort létesítettünk, amelyet főleg Borsos Zoli bácsi szenvedélyes munkájának köszön­hetően, az adott körülményekhez képest használhatóvá varázsoltunk.

Szabó Ferencet, a tanítót nagy elismerés és tisztelet övezi, de a neve talán hangsúlyosabban a közösségi, s ezen belül is a zenei tevékenységével vált ismertebbé. Beszélgetésünket is ennek a munkának az elismeréséért kapott újabb, ezúttal az RMDSZ által évente odaítélt Ezüstfenyő-díj apropóján kez­deményeztük. Mellesleg Szabó Ferenc jelenleg is a Temes megyei RMDSZ kulturális alelnöke, 2003-2008 között pedig a líceum igazgatóhelyettese volt.
Tréfásan mondanám, hogy kezdem megszokni, de komolyra fordítva a szót örülök az elismerésnek, főleg a kitüntetés nyomán százával kapott gratulációknak. Ugyanis ez tükrözi annak a közösségnek az elismerését, amelyben élek, s amely­nek megtartásáért dolgozom, ugyan­akkor jó érzés, hogy kívülről is méltá­- nyolják a munkánkat. Persze mindig el­csodálkozom, főleg az első alkalomkor lepődtem meg, amikor 2014-ben a Ma­gyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntettek ki, de 2019-ben is az EMKE által odaítélt Kallós Zoltán-díj átvételekor. Ugyanis bennem mindig az élt, hogy ekkora, ilyen súlyú kitüntetések egy életpályának az elismerése, holott én még az életpályám derekánál tartottam. A díjakról szólva nem felejteném ki azt a kevésbé rangos, de számomra nagyon sokat jelentő elismerést kifejező emlékérmét, amit a gátaljai magyar közösségtől 2016-ban kaptam. Bár semmi közöm Gátaljához, azon túl, hogy kijártunk zenélni és a tánccsoporttal szerepelni. Nagyon örültem neki.

Az elmúlt évtizedekben visszhangos bánsági néptáncmozgalom alappillérei a végvári tánccsoportok és a temesvári Bokréta illetve Eszterlánc együttesek. Valamennyit a szegedi illetve debreceni oktatók segítettek az úgynevezett tiszta forrásból fakadó néptánc meghonosításában.
Ugyanarról a szintről indultunk az útkeresésben, anélkül, hogy tudtunk vol­na egymásról. A kis tanítványaimmal először csak egy évvégi előadásra ké­szültünk tánccsoporttal is. Hegedűm volt, táncosoknak pedig ott voltak a kisdiákjaim. A díszmagyaros ruhát a feleségemmel a szülők varrogatták, a tánc­- okta­táshoz a székelyföldi egyetemisták Guzsalyas együtteséhez fordultam segítségért. A sikeres bemutatkozás után a szülők biztattak.

Szabó Ferenc tanítói főfoglal­kozása mellett tehát zenélni, furulyázni, citerázni tanítja a temesvári tanintézetek élvonalában szereplő Bartók Béla Elméleti Líceum diákjait. Az irányításával tevékenykedő Bokréta zenei illetve táncegyüttesei határon átívelő sikerekkel büszkélkednek. Babérjaik között van a Bokréta tánccsoport szereplése a ma­gyar­országi Felszállott a páva folklór gálán, valamint a szegedi Százszorszép Néptáncfesztivál, ahonnan már több arany- és kiemelt arany minősítést is begyűjtött a csapat. Az RMDSZ Ezüstfenyő-díjjal kitüntetett Szabó Ferenc tanító sokrétű közösségi tevé­kenysége között jogos büszkeséggel említi a 2008-2012 között a temesvári önkormányzatban kifejtett képviselői munkáját, amikor közbenjárására, felkerült a négynyelvű Temesvár hely­ségnévtábla a város minden bejára­tánál.
És nem kevésbé lehet büszke arra, hogy a felmenői zenei hagyatékát ő is tovább örökítette a zenei pályán sike­resen tevékenykedő lányai által is. Nóra, a budapesti Táncművészeti Főiskola Néptánc tagozatának végző­se, annak a Bokréta tánccsoportnak is oktatója, amelyben óvodás korában kezdte igazítani lépéseit a népzene ritmusához és Dóra, aki immár a Szegedi Nemzeti Színház opera tagozatának énekeseként öregbíti a család és a temesvári iskolája hírnevét. Végül is Szabó Ferenc nem bánhatta meg, hogy pályaválasztásakor az etnográfia he­lyett a lámpás szerepét vállalva sok száz nebuló tanítóbácsijaként érvényt szerezhet a néprajz iránti szenvedélyének is.