• Főoldal
  • Közélet
  • Helyszín
  • Gazdaság
  • Helytörténet
  • Hitvilág
  • Művelődés
  • Oktatás – Ifjúság
  • Sport
  • Régió
    • Régió – Krassó-Szörény megye
    • Régió – Hunyad megye
    • Régió – Arad megye
  • Jelek és jelzések
  • Irodalmi helyőrség

Regionális közéleti hetilap

Fontos hírek

BORVÁSÁR A MAGYAR BOLTBAN

Évértékelő

Megjelent az Aradi Értéktár

Szépülő város

Ujj János – ARADI KRÓNIKA

TEMISZ hírek


Graur János – Húsz esztendeje a pályán


 20 Aug 2014   Írta admin  0 Hozzászólás


Pillantások a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, BALÁZS ATTILA, Jászai Mari-díjas színművész pálya­futásának állomásaira.

Gyökértelenül, mélyen gyökerezve

Ezt a paradoxont oldja fel Balázs Attila Jászai Mari-díjas szín­művész, a Temesvári Csiky Ger­gely Állami Magyar Színház igazgatója, amikor a saját maga által feltett, mit keresek én a színészi pályán? kérdésre vála­szol­va elmondja, hogy egyál­ta­lán nincsenek olyan családi gyöke­rei, amelyek a színházhoz kötnék. A székelyföldi Szentkeresztbányán született, s bár Szé­kely­ud­var­helyen nevel­kedett, a nyarakat a nagyszülőknél, a paraszti munkába bekapcsolódva töl­töt­te. Székely paraszt ősei­ről nagy szeretettel beszél, nem hivalkodva, de nem is restellkedve. Há­lával emlékszik arra, hogy a nagyszülőknél eltöltött vakációk idején kemény munkában ed­ződött, „mert a szénát be kellett gyűjteni, a kukoricát meg kellett kapálni, a pityókát ki kellett egyel­ni, fel kellett hantolni”. Ezekhez a nyaralásokhoz tartoztak a gondtalan játékok, fáramászások, a patakban fürdések, a szénában alvások, s a búzában járkáláskor a mindenféle rovarcsípések is. Akkor még semmi olyas­mi nem volt a környezetében, nem történt olyan esemény, ami felébresztette volna a világot jelentő deszkák iránti álmodozását, vágyódását, ami a színházra irányította volna a figyelmét. Érezte ugyan, hogy el tud mondani egy szöveget, szavaló­ver­se­nyeken is szerepelgetett, meg énekelgetett magában, de még az sem keltett benne színészi illúziót vagy vágyat, hogy édesapja hat éves korá­ban hegedűt adott a kezébe, sőt ennek inkább az lett az eredménye, hogy végképp elvette a kedvét a hangszertanulástól. Amit viszont nagyon meg­tanult, az a szorgalom, hogy semmi sincs magától, mindenért meg kell dolgozni. Az általános iskolában már tudat alatt érték olyan hatások, ame­lyek­nek köze lehetett a későbbi pálya­választásához. Szívesen verselt, színjátszókörözött, de a székely­udvarhelyi Tamási Áron – akkor Dr. Petru Groza nevet viselő – kiváló reál gimnázium inkább az egzakt szakmák felé irányította a diákjait. Mégis…

Isten áldása
volt számomra az, hogy ebbe az iskolába kerültem, mert ott olyan fajta gondolkodásmódot sajátí­tot­tam el, ami azóta is meg­hatá­rozza életszemléletemet. Ha a ma­gyar nyelvtanra, ha Sha­kes­pea­re megértésére, vagy ha az egészen más kategóriához tar­to­zó, menedzsmentre gon­dolok, a struk­turált gondolkodás, logikai szemléletnek a keresése, megta­lá­lása és betartása, mind ott ra­gadt rám. Kollégáim nagyrésze kiváló mérnök lett. Persze ma­gá­tól adódik a kérdés, hogy én ho­gyan, mikor „fertőződtem meg” a színművészettel?

Thália szele a Kisherceggel érkezett
Balazs Attila-kis herceg tarsulat
Tizenkét éves koromban el­játszottam a Kisherceget, mond­hatom, hogy soha jobbkor, éppen akkor, amikor kellett. Mellesleg a facebookon – hála az udvarhelyi Népszínház akkori világosító­já­nak – látható, hogy kikből állt az a társaság, amely a Kisherceget bemutatta. (A felvételen a Kisherceget alakító Balázs Attila jobboldalon az első.)
Tulajdonképpen akkor, ott tör­tént a „megfertőzésem”. Hárs Sándor tanárunk, aki jelenleg a szentegyházi Gyermekfil­harmó­nia vezetője, ma is úgy köszönt, hogy szervusz, Kisherceg. Sze­rin­tem van annak jelentősége, hogy ezzel a szereppel 12 évesen ta­lál­koztam, majd a valószínűleg 26 éves körüli Lorrenzaccióval 26 éve­sen, 32 évesen pedig, amikor a shakespearei hős alakítása megadatott számomra, éppen Hamlet-korú voltam, 40 és va­la­hány évesen találkoztam a Peer Gynttel, éppen, amikor – amint Dante mondja – a fiatal­ság és az öregség között az em­beri élet útjának pont a felénél voltam. Ilyen szempontból sze­ren­csés­nek mondhatom magam, ahogy egyébként nagyon sokan tartják: ehhez a pályához ki­lenc­ven szá­zalék szerencse és tíz százalék munka kell. Erről per­sze sok vita van, de hogy ezek a helyzetek ki­alakultak számomra, nagy sze­rencsének mondhatom. Az, hogy akkor 12 évesen talál­koztam a Kisherceggel, nagy­szerű volt. Per­sze középiskolás koromban mondtam verseket a Népszín­háznál, és kisebb sze­repeket is játszottam.

A színielőadások bűvkörében
A nyolcvanas évek közepén jöt­tek a színházak Székelyud­var­helyre, a temesvári is. Én diák­ként minden előadáson ott vol­tam még, ha a szüleim nem is en­gedhették meg maguknak mindig a jegyvásárlást. Tagja voltam a Népszínháznak, tudtam a jára­to­kat, még – úgymond – a kéményen is belógtam. Hírnevem volt, hogy be tudok vinni másokat is, a csa­jok előtt pedig fel lehetett vágni az­zal, hogy beviszem őket az elő­adásra. A temesvári társulat Mág­­nás Miska előadását, a Nap­lopó legendáját, az összes, ka­ba­ré­műsorukat láttam. Ismertem a szí­nészeket, de Temesváron nem jár­tam, noha élt itt egy nagy­né­ném.
Azután 18 évesen, amikor pá­lya­választás előtt álltam, dön­tenem kellett arról, hogy én színművészeti főiskolára megyek. Nehéz volt ezt nekem kimondani, tanáraimnak pedig elfogadni: „ez a jó gyerek el fog veszni” mondták, ugyanis 1988-ban va­ló­ban semmi esélyem nem volt, hogy bejussak a Maros­vásár­he­lyi Szentgyörgyi István Színmű­vé­­szeti Főiskolára, az egyetlen he­­lyére. És átmenetileg taná­ra­im­nak igazuk lett, el is vittek ka­tonának. Majd elérkezett a nagy eufóriás 1989, amikor az én for­radalmi megnyilvánulásom ab­ból állt, hogy egyik barátomnak kijelentettem: most már biztos színész leszek. A bakaság után voltam he­lyet­tesítő magyartanár, gyári munkás a Gábor Áron Válla­lat­ban, ahol mezőgaz­da­sá­gi gépe­ket gyártottak, nehéz mun­ka volt, az esztergapad mel­lett abban a hatalmas zajban én verseket mondtam, készültem a felvé­teli­re.
Az idősebb szakik nem értet­ték, hogy „mit motyogok”. Azt, hogy valaki fütyül, vagy dalo­lá­szik ott, ahol egymás szavát nem lehet érteni, az természetes volt, de hogy verseket mondjon, ilyes­mivel nem találkoztak.

Ezután volt még egy mélyrepülése a pályára készülő színihallgatónak
Másodéven történt, hogy a ta­náraim el akartak tanácsolni, mondván, hogy jobb lesz nekem, ha mást csinálok, merthogy ezzel az alkattal nem sok babérrra számíthatok ezen a pályán. Hogy erre még emlékszem, tükrözi, elég mélyen érintett az eset. Akkor – egy hasonló helyzetben lévő társammal ellentétben, aki lemondott a színészetről és más területet választott – azt mond­tam, hogy én bizony ezt a fő­is­kolát mégis elvégzem, hiszen a ta­nulmányaim alapján nem volt indokolt más iskolát választa­nom. Azután negyedéven volt egy olyan találkozásom, amely meg­ha­tározta a pályámat. Victor Ioan Frunză – aki már rendezte nálunk a Tom Painet, amellyel egyébként később voltunk itt Te­mesváron is – a Satyricon elő­adásához keresett szereplőt, ak­kor megerősödött az, ami a Tom Paine-ban csak sejtetődött. Így nyáron már Szinaján a marosv­á­sárhelyi Nemzeti Színház román tagozatával próbáltuk a Hordó Színházat. Tehát alig „tanítottak meg” a főiskolán magyarul be­szélni, azonnal elkezdtem ro­má­nul játszani. Mostani tapaszta­latom szerint vallom, hogy a főiskolán ma nem tanítják meg eléggé jól beszélni a diákokat, igazuk volt a tanárainknak, ami­kor sulykolták belénk a helyes beszéd elsajátítását.

Kosárlabdás-kézilabdás alkat nélkül is útban a siker felé
Az önbizalmam szempontjá­ból sokat köszönhetek Tarr László tanárunknak. Nekem ő volt a példaképem, aki szintén nem volt egy tipikus színész-alkat. A színész mesterséget sem híres, például Stanislawsky, Grotowski, Arto vagy más mód­sze­rek alapján tanította, de arra soha nem törekedett, hogy kis Tarr Lacikat gyártson maga után. Laci bácsiban nem volt meg az a nagyszínészi hiúság, hogy csak az a jó, ahogy ő csi­nál­ja. Mindenkiből igyekezett ki­hozni, ami alkatából maximá­li­san lehetséges. Tőle megtanul­tam, hogy mindenkiben ott van a szikra. Ez színiigazgatói mun­kám­­ban sokat segít, meg kell eze­ket a lehetőségeket találni olyan körülmények között is, amikor nincs annyi idő, mint a fő­iskolán, a közönség pedig sok­kal kritikusabb és kevésbé bo­csájt meg. Az egyéni adottságok kifürkészésének módszereit Laci bácsitól tanultam meg. Erre volt jó nekem Tarr László.

Tavaszt csináló négy fecske
Szó se róla, nem azzal kez­dő­dött Temesváron a színház, hogy az 1994-es végzősök közül né­gyen – Bandi András, Mátyás Zsolt, Csiszér Lajos és jómagam – az akkori itteni direktor, Demeter András jóvoltából Te­mes­várra jöttünk. Az osztály má­sik felét Tompa Gábor vitte el. Vol­tak itt az elmúlt 60 év alatt fényes szín­házi korszakok. Elég Taub János­ra, Sinka Károlyra, Szabó Lajosra, Fábián Ferencre az akkori és későbbi társulat – Bereczki, Bíró, Nagy István – és számos más nagynevű tagjára gondolni. A mi anekdótába illő Temesvárra érkezésünket tavaly a színház 60 éves jubileumi ün­nepségén a kollégákkal felele­venítettük. Az történt ugyanis, hogy a számunkra ismeretlen Bega-parti város Északi Pálya­ud­va­rán villamosra szálltunk, Bandi András, a legtalpra­eset­tebb kollégánk kezelte mind­any­nyiunk jegyét, csakhogy a Mária tér előtti megállóban a kinyíló ajtó huzata kikapta kezéből, és valahova a székek közé sodorta a jegyeinket, pechünkre jöttek is az ellenőrök, akik – hiába mondtuk, hogy kik vagyunk, hova megyünk és, hogy jegyet is kezeltünk, hajt­hatatlanok maradtak, a Máriá­nál leszállítottak és megbírsá­gol­tak bennünket. Így kezdődött te­hát a temesvári pályafutásunk.

Szerencsére nem így folytatódott
Az 1994 őszén Te­mesvárra ér­ke­zé­sünk­­nek a története 20 év után nyilván csak mu­latságos em­lék. Újra azt mon­dom, hogy sze­­ren­csém volt, sok szerep kö­vetkezett, az egész országot be­ját­szot­tam, még mind­járt az ele­jén. Alkal­mam volt román elő­adá­so­kon is játszani a Bu­ka­resti Nemzeti Szín­háznál, a Kolozs­vári Nem­zeti Szín­ház­nál, a Hor­dó Szín­ház­zal körbe­jártuk az or­szágot. A nagy át­törés a Lorren­­zacció­val történt, az­tán sor­ba jött a Lecke, Gyer­mek­­szemmel, Catallus, Tom Paine, Katonák, Sári bíró, Rómeó és Júlia, Tar­tuffe, Haza­térés, a Ci­gány­tábor az égbe megy, Ibusár, a Csá­bító naplója, a Revi­zor, az István, a királyban Koppány, a Titanic, a Rosen­crantz és Guildestern halott, Odisszeusz hazatérése, Ahogy tetszik és a többi és a többi, újabban a Pa­rasztopera és per­sze mindenek­előtt a Hamlet.

Aki a Hamletet eljátszotta, lehetnek még szerepálmai?
Balazs Attila-Hamlet1
Azelőtt sem voltak igazán, de valóban, aki a Hamletet el­játsz­hatta, annak nem lehetnek kü­lö­nösebb szerepálmai. De, amint mondtam, nagyon szerencsésen 33 éves koromban találkoztam ezzel a szereppel. Nagyon meg kellett vele küzdenem, de utána meggondolja az ember, hogy mit is, és miért is…, nincs már az a mohóság. Azok a mély élmények, amelyek az egész Hamletből áradnak lehiggasztják az ember becsvágyát. Az egész darab mö­gött ott lebeg Hamlet atyjának a szelleme, ezt kell megérteni, nem elég elmondani a szöveget, hogy melyik kolostor­ban… Ofélia… meg, hogy: lenni vagy nem lenni. Amikor találkozik az ember egy ilyen szereppel, először agyon­nyom­ja őt. Két-három hétig a há­tizsákomban ezzel a nagy fele­lősségtudattal mászkáltam. Ezen a terhen Frunză azzal segített átlendülnöm, amikor azt mondta, hogy ez egy detektívregény, ez a srác ki akarja deríteni apja ha­lá­lának körülményeit, hogy aztán ettől mibe sodródik bele, az egy másik dolog, de hát van egy fiú, hogy ez király: mellékes, el kell indulni és össze kell rakni a logikai szálakat. Ettől a pilla­nat­tól elszállt az a nagy felelős­ség­érzet, hogy jaj istenem, a Ham­le­tet kell eljátszanom. De beszél­het­nék a Lorrenzaccióról is: ret­te­netesen nehéz szerep, előadá­son­ként egy-két kilót fogytam, a fő­próbákon három-négy trikót cse­réltem, de szerettem, nagy kihí­vás volt, meg akartam találni azt, ami addig nem volt.
Balazs Attila-Peer Gynt
Nem kisebb kihívás volt a Peer Gynt, egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy belebukok és – hogy a kö­zeli előadásoknál ma­radjunk – a Parasztopera, ez egy nagy játék, tulajdonképpen egy örömtánc az egész. Alakítá­saimhoz mindig kiinduló­kat ke­resek. A Leckében a zseniális matektanárom volt a példakép, akit meg akartam je­le­níteni, a Parasztoperában apám volt a kiinduló, a Peer Gyntben pedig az összes korábbi szerep­hősöm.
Balazs Attila-Parasztopera

A kukta forrjon, de ne robbanjon
Az igazgatás is szerep, ugyan­úgy bele kell ássa magát az ember, mint a Hamlet ala­kí­tásába, amelyhez elolvastam öt magyar fordítást, mert alá kellett ásni. Ilyen az igazgatás is, meg kell tanulni a szerepet. Én min­dig csak akkor éreztem jól ma­gam egy szerepben, ha eggyé tud­tam válni vele. Ez érvényes az igazgatói szerepre, s a társulattal való viszonyomra is. A kollé­gák­nak tréfásan azt szoktam mon­dani, hogy nyúlszívem van és bá­ránylelkem. Nekem a társulat mindenki, aki ebben a hatalmas apparátusban működik, amely­nek persze a csúcsa, tehát ami látszik, a színészek. De a direk­tori munka nagyon magányos mes­terség, mert a döntéseket leg­többször egyedül kell meg­hozni, immár szállóige ebben a közösségben, hogy én nem va­gyok senkinek az apukája, min­denki alakítsa ki a saját csapa­tát. A társulatba tehát mindenki beleszámít, akkor is, ha a színé­szi szakmához nem sok köze van az adminisztrációs munkának, de akkor is csapatban kell működni. Persze, a legnehezebb a színé­szek között a csapatszellemet kialakítani és fenntartani, hiszen nekik az a dolguk, hogy konflik­tusokat mutassanak be a színpa­don, mert az a színész, aki nem keresi a konfliktust, az nem jó szí­nész. Egy színtársulat igazga­tásában az a művészet, hogy a kukta ne robbanjon fel, de hagy­ni kell, hogy forrjon…, persze: csapatként. Az én szerepem az, hogy ezt a légkört megteremtsem úgy, hogy a csapattársaknak ne is jusson eszükbe, hogy ez is munka, erre is energiát kell fordítanom. Nem mindig sikerül, sokszor mire megvalósul a cél, én is elfáradok, s nem tudok annyira örülni még a sikernek sem. Talán az a baj, hogy én minden alkalomtól karácsonyt várok, merthogy nekünk nincs karácsonyunk, csak a munka van. A mi karácsonyaink a bemutatók, azok a mi igazi ünnepeink. Ez is az én dolgom, hogy a társulat minden tagja érezze: a bemutató az ünnep.

Tudat alatt formálódott az igazgatói szerep
Amikor Temesvárra kerül­tem, minden vezetői ambíció nél­kül elvégezten egy menedzsment szakot, inkább unalomból, mert nem voltam annyira megterhelve a színházban, hogy minden idő­met lekötötte volna az itteni mun­ka. Azután 2006-ban benyújtot­tam egy pályázatot, amelynek té­te­leihez a mai napig tudom tar­tani magam. Ebben megvannak az irányvonalak, mindazok a fő pontok, amiket szeretnék megva­lósítani. A világ egyre kisebb, tudjuk, hogy mi történik a szak­mában, interneten meg lehet néz­ni nagy szerzőktől, rende­zőktől kiváló előadásokat, tájékozód­ha­tunk arról, hogy merre halad je­lenleg a színház. Mindezekből, meg amit tanult az ember a fő­iskolán, szintézist kell létrehozni a repertoár kialakításához. Per­sze a rendező, megismerve a tár­sulat adottságait, jön a maga aján­latával, ugyanis eléggé ren­dező-centrikus a mai színház, ami jó is, meg nem is, de csakis markáns rendezői egyénisé­gek­kel tudunk megfelelő arculatot kialakítani társulatunk számára.

És a nagyérdemű szava, elvárása?
A felvetéssel: játsszunk klasz­szi­kusokat, naponta találkozom, hát a Peer Gynt nem klasszikus, vagy a Parasztopera hagyo­má­nyos? Egyáltalán nem az, mégis úgy könyvelik el. Magam is vívódom azon, hogy évek óta a Szent Péter esernyőjét kérik tőlünk számon, mert egyesek valamikor azt látták, talán olyan színésznővel, aki már nem is él. Ha a Szent Péter esernyőjét akar­juk eljátszani, akkor a mai fiatalokkal kellene eljátszani, ahogy ők ma gondolkodnak. Nem biztos, hogy tetszene. Nép­színművet is szeretnénk játszani, meg is van az is, hogy mikor, de akkor úgy szóljon az a darab, ahogy ma gondoljuk, hogy olyan előadások legyenek, mint ami­lye­nek mi vagyunk. Könnyű le­egyszerűsíteni az egészet arra, hogy hagyományos-modern. Per­­sze, hogy figyelünk a kö­zönség igényeire, rengeteg levél­re válaszolok is, de ne azt kérjék tőlünk számon, ami 30 évvel ez­előtt volt. Tudom, hogy azt vár­ják el tőlem, hogy arra válaszol­jak: lesz-e hagyományos előadás a temesvári magyar színházban? Erre azt kellene mondjam, hogy nem, vagy azt, hogy igen, s akkor jövőre kiderülne, hogy én egy hazug vagyok. Azt mondom ki tehát, hogy lesz népszínmű, és zenés előadás is, és még sok minden más, de ezeket olyan markáns rendezői egyéniségek fogják csinálni, akiknek saját világuk van. Olyan rendezői hírességeket említhetek a jövő évad repertoárja kapcsán, mint Silviu Purcărete, Radu Afrim, vagy Szerbiából Kokan Afrim, illetve Lengyelországból Katarzyna Raduszewska. Mel­lesleg az avantgárdot a TESZT-en bőven megmutatjuk. Ennek a színházi találkozónak a megszer­vezésére külön büszke vagyok, és úgy látom, tovább izmosodik. Nagyon érdekes dolgok történ­nek Szerbia, Újvidék, Monteneg­ro, Szlovénia térségében. A TESZT hozta el például Temes­várra a Sirály szenzációs sikerű előadást.

Amióta Balázs Attila „a Béga vizét issza”
Balázs Attila színművész-igazgató életpályájának felvil­lan­tását azzal kezdtük, hogy szé­kely ősei sorában hiába keres­nénk Thália szolgálatába szegő­dött felmenőket, mégis életének közelgő 45. évfordulójára, irigy­lésre méltó nagy szerepeket tud­hat maga mögött. A szakma, a Jászai Mari- és – erdélyi meg­felelője – a Kovács György-díj mellett, több rangos kitüntetéssel ismerte el rendkívül gazdag szí­nészi és színházvezetői tevé­keny­ségét.
Balazs Attila-Rosenkrantz
Érdeme, hogy nem­csak Ő, de a társulat egésze és számos tagja részesül kimagasló elisme­rés­ben, hiszen a hazai elődásokon kívül az országos és a magyar­országi színházi talál­kozókon, drá­mai fesztiválokon aratott si­kerek fémjelzik a te­mesvári di­rektor és társulata mun­kájának sikereit, amely sorában kima­gas­lik a Rosencrantz és Guildestern halott című darab, amely 2010-ben, mint az ország legjobb elő­adása, UNITER-díjat kapott.
Nem tehetünk pontot be­szél­getésünk végére anélkül, hogy ne említenénk meg: a 20 eszten­dővel ezelőtt a Béga-parti vá­rosba érkezett fiatal színész mára ismert és elismert bánsági sze­mélyiség. Balázs Attila, anélkül, hogy megtagadná székelységét, vállalja bánáti identitását, és bármerre jár, büszkén mondja, hogy temesvári. Balázs Gabriella aradi származású tanárnő felesé­gével pedig – a 8 éves Márk és a 4 éves Nimród fiaik nevelése mellett – Balázs Attila, a szent­keresztbányai, hajdani székely srá­cok egyike, ma aktív szerepet tölt be az egyetemes kultúra, s ezen belül a bánsági tájegység magyar színházművészeti ha­gyo­mányainak ápolásában.


    Oszd meg


  • Recent Posts

    • (no title)
    • BORVÁSÁR A MAGYAR BOLTBAN
    • Évértékelő
    • Megjelent az Aradi Értéktár
    • Szépülő város
  • HIRDESSEN ITT!

    Hirdetését a HETI ÚJ SZÓ nyomtatott oldalain négy (Temes, Arad, Hunyad és Krassó-Szörény) megyében valamint online változatban olvassák.

    További információval a hetiujszo@yahoo.com illetve a 0723-567370 (Makkai Zoltán) vagy a 0723-567371 (Graur János) telefonszámokon szolgálunk.
  • Archives

    • January 2023
    • December 2022
    • November 2022
    • October 2022
    • September 2022
    • August 2022
    • July 2022
    • June 2022
    • May 2022
    • April 2022
    • March 2022
    • February 2022
    • January 2022
    • December 2021
    • November 2021
    • October 2021
    • September 2021
    • August 2021
    • July 2021
    • June 2021
    • May 2021
    • April 2021
    • March 2021
    • February 2021
    • January 2021
    • December 2020
    • November 2020
    • October 2020
    • September 2020
    • August 2020
    • July 2020
    • June 2020
    • May 2020
    • April 2020
    • March 2020
    • February 2020
    • January 2020
    • December 2019
    • November 2019
    • October 2019
    • September 2019
    • August 2019
    • July 2019
    • June 2019
    • May 2019
    • April 2019
    • March 2019
    • February 2019
    • January 2019
    • December 2018
    • November 2018
    • October 2018
    • September 2018
    • August 2018
    • July 2018
    • June 2018
    • May 2018
    • April 2018
    • March 2018
    • February 2018
    • January 2018
    • December 2017
    • November 2017
    • October 2017
    • September 2017
    • August 2017
    • July 2017
    • June 2017
    • May 2017
    • April 2017
    • March 2017
    • February 2017
    • January 2017
    • December 2016
    • November 2016
    • October 2016
    • September 2016
    • August 2016
    • July 2016
    • June 2016
    • May 2016
    • April 2016
    • March 2016
    • February 2016
    • January 2016
    • December 2015
    • November 2015
    • October 2015
    • September 2015
    • August 2015
    • July 2015
    • June 2015
    • May 2015
    • April 2015
    • March 2015
    • February 2015
    • January 2015
    • December 2014
    • November 2014
    • October 2014
    • September 2014
    • August 2014
    • July 2014
    • June 2014
    • May 2014
    • April 2014
    • March 2014
    • February 2014
    • January 2014
    • December 2013
    • November 2013
    • October 2013
    • September 2013
    • August 2013
  • Recent Comments

    • Find us on Facebook

    • Curs Valutar

      29 January 2023
      EUR
      4.8922 RON
      HUF
      1.2615 RON
      USD
      4.4928 RON
      XAU
      278.5647 RON
      Curs oferit de Banca Națională a României
    • Időjárás



    • Szerkesztőség: GRAUR JÁNOS, alapító főszerkesztő, MAKKAI ZOLTÁN, főszerkesztő, Bodó Barna, főmunkatárs, Lázár Ildikó és Nemes Gabriella tördelőszerkesztők.
      Munkatársak: Sipos Enikő (otthonunk), Farkas-Ráduly Melánia (sport) Szekernyés János (helytörténet), Eszteró István (irodalom), dr. Matekovits György (egészségügy), Kiss Károly (mezőgazdaság), Csatlós János (keresztrejtvény), Ujj János (Arad), dr. Hauer Erich (Hunyad megye), Kun László (Krassó-Szörény), Dudás József (örökös munkatárs).
      Kiadó: VÁRBÁSTYA EGYESÜLET
      Kiadó tanács: Gazda István, Kása Zsolt, Tamás Péter


    Szerzői jog 2013 - Heti Új Szó