Kedves Falumbéli, aki ugyanott láttad meg a napvilágot, sajá­tí­tottad el édes anyanyelvünket, tanultál számolni, betűket írni, ol­vasni szép szót az elődeink által épí­tett iskolában, amelyben én, most, mikor könyv­be­muta­tómra hívlak, zavarban vagyok, annyi év után elég élményszál köt-e még össze minket, eltalálom-e ver­se­immel a szü­lőföld ízeit, színeit és hangulatát, vagy szertefoszlanak szavaim a levegőben.
Egy kötetnyi verssel térek vissza, a for­ráshoz egy marék vízzel a messzebbre ka­landozó patakból, hogy megosszam min­denkivel, akinek fülében visszacseng még az első szavak, mondatok kedves cso­bo­gása, akiben a lélek visszhangja meg­idéz­heti faluközös­sé­günk áldozatokkal teli múltját, elnyomó rendszereket túlélő, szí­vós életerejét, környezetet, jelent, jövőt ala­kító tehetségét. A vers­kötet címe, a Haza a magányban is arra utal, ami Tamási Áront is foglakoztatta: a hazában, a világban való otthonosság kérdésére. Szál­­ló­igévé vált mondatát mindenki ismeri: Azért vagyunk a vilá­gon, hogy valahol ott­hon legyünk benne. A címadó versemben ezt úgy fogalmazom meg, hogy minden em­ber szűkebb hazája, ott­ho­na az a világ, amelyet fizikai vagy szellemi alkotásával saját maga teremt meg. Minden foglal­ko­zásnak más az építő anyaga, a föld­művesé a föld, a kőművesé a kő, a szóművesé a szó. S az alkotó­kedvet, teremtő erőt Tria­non országot, hazát csonkító szelleme sem pusztíthatja el. Ahogy Végvár s az elcsatolt falvak, községek, városok sem vehetők el, csak államjogilag, amíg a vitalitásunk nem szűnik meg, amíg cselekedeteink által lehetünk jobbak és töb­bek. Ennek az érték­rendnek a szolgálata minden e kö­tetben sze­replő versem, amely emberi, nemzeti ja­vaink mellett teszi le vok­sát, mikor a páratlan szépségű, kifejező erejű anya­nyel­vünkre, fel­becsülhetetlen művészi, irodalmi kincseinkre, történelmi múltunk­ra vagy az emberiség jövőjét illető gon­dokra emlékeztet.
Falumbéliek és kedves vendégeik, ül­je­tek le mellém, hall­gas­sátok meg őket, be­szélgessünk el a vers, Végvár és a világ dol­gairól!
Eszteró István

Ég közelében

Lengő kendőjű kosárral vasárnap
nekifutottam a kerek határnak
ebéddel a fák közt hullámzó messze
szántóföldeken apámat keresve,

ijesztő mélyű, moccanatlan légen
rebbent madárkák merültek el kéken,
füleltem hangját, ha nem lelem másképp,
tudtam, a kisebbik traktorral szánt épp,

a távolban, hol a felhő mint szurdok
meredt az égre, füstölt a Lanz Bulldog
vele versenyt a meredek határban,
ahol mi voltunk csak, mindössze hárman.

Versvonat (szonettkoszorú)
(részlet)  

4.
(Nincs állomás, sem okos menetrendek)

Nincs állomás, sem okos menetrendek,
csak a hiányzó ablak üregébe
világít olykor röpke villám fénye,
ha állomásfőnök odafönt csenget;

még kisfiúként falához lapulva
lestem, hogy a mozdony eget verő
nehéz szuszogással mint tör elő,
s iramodik el üveghegyen túlra,
kicsit később más nyelvű iskolába
hurcolt a vágány, idegen világba
kijózanodni tán tízévesen

hiú mesékből végérvényesen,
sötét hajnalban máig reám vár a
volt váróterem, omladozó rámpa.

5.
(Volt váróterem, omladozó rámpa)

Volt váróterem, omladozó rámpa
még szórja falából a homokszemcsét,
hogy az utolsó járatot jelentsék,
hol gazba dőlt sorompó, jelzőlámpa,
a kút megroggyant káváján egy bögre
zörög a láncon, szemernyi zománca
emlékezik csak izgalmas románcra
titkot megőrzőn talán mindörökre.

Mikor a port a vonatablakon
lemossa zápor, amely rég vakon
körülzárt, nézz ki, tekints a világba,

hol ázott levél pajkosan riszálva
szikrázó cseppbe fűzi mosolyát
felé kóválygó ködhomályon át.

Végvári állomás

Dűl fala már, a vonat beidegződésre megáll még,
Itt nyugszik Végvár: lenne a sírfelirat,
Bárha kisiklott célt még sínre lehetne helyezni,
Míg a parázsba hunyó mentalitás eleven.

Széki vasárnap

Zsoltár hangjegyeként kanyarognak anyók feketében,
Búgva harang szava száll pántlika száza fölött,
Ünnepi díszbe derült falu népe patakzik időtlen
Zegzugos utca során körbe az Úr tenyerén.