Magad uram…
Ma már valószínűtlennek tűnik, hogy azon a helyen, ahol beszélgetünk, Újszentes egyik, az Aradi út irányában kialakult új negyedében, két évtizeddel ezelőtt az újdonsült újszentesi gazdák szántóföldjei húzódtak. A kilencvenes évek legelején Némedi Imre és Kovács János, már tekintélyes létszámú állatállománnyal rendelkeztek, és a visszakapott egyik földterületen tágas istállót szándékoztak építeni, amit az akkori helyi hatóság nem engedélyezett azzal az indoklással, hogy a falu várható terjeszkedése érdekében családi házak felépítésére szánták a határ azon részét. A két fiatal mezőgazdasági vállalkozó értetlenül fogadta a hatóság döntését, hiszen a környéken még nyoma sem látszott egyetlen építkezésnek! Mára már lassan teljesen beépül Újszentes Aradi út felé eső határa. A két vállalkozó nem adta fel, de több mint húszéves együttműködésük más irányt vett.
– Mindkettőnk családja mindig foglalkozott állattartással, bármilyen idők jártak néhány fejőstehenet csak tartottunk, disznókat hízlaltunk, aprójószágnak se szeri, se száma. Ez természetes volt, hozzátartozott a mindennapjainkhoz – emlékezik vissza Némedi Imre. – A kilencvenes évek legelején, miután családjaink visszakapták a földjeiket, és amikor elkezdődött Újszentesen is a gazdák összefogása, a gazdakör működése, mi nagyon komolyan vettük dr. Albert Ferenc professzor tanácsait, aki a rendszeres szakmai tanácsadás mellett, mindig a földjeink megtartására buzdított, illetve a termőföldbe való befektetést javasolta azoknak, akik megtehették, hogy földet vegyenek. Közös fejőstehén-állományunk már a kilencvenes évek legelején meghaladta a negyven főt, szakszerű ellátásukhoz szükségünk volt a területre, ezért amikor csak lehetett, földet vásároltunk. Számunkra a községben és Bánság-szerte kibontakozó gazdaköri mozgalom nagyon hasznos volt, a képzéseket kiegészítve, a magyarországi kiállításokon, szakmai rendezvényeken máig alkalmazott tapasztalatokat sajátítottunk el, és több partnerrel is azóta tartjuk a kapcsolatot. Néhány év után, amikor jószerével megszűnt Újszentesen a mezőgazdasági termelés, az óriásira megnövekedett kereslet miatt a helybéliek értékesítették földjeiket, és felhagytak a gazdálkodással, és emiatt a gazdakörben már csak néhányan maradtunk tulajdonképpen gazdálkodók, mi úgy döntöttünk, hogy a magunk útját járjuk.
– Amikor legtöbben eladták földjeiket, Némedi Imre és Kovács János kitartott az állattenyésztés mellett, fejlesztették állományukat és igyekeztek kihasználni a lehetőségeket. Megérte?
– Az állattartás családjainkban hagyomány, ‘89 előtt megpróbálkoztunk a kecsketenyésztéssel, amikor nagyon felkapott volt nutriákat tartottunk, ami az akkori viszonyok mellett jövedelmező vállalkozásnak bizonyult. A forradalom után egy-két évvel, húsz-húsz tehenet fejtünk és értékesítettük a tejet helyben és a városban is. Elképzelhető, mekkora munkát jelentett ekkora állomány fenntartása és a tej értékesítése. Alapszabályként alkalmaztuk a hagyományos „receptet”, mely szerint egy fejőstehén eltartására egy hektár föld szükséges, ennek megfelelően az örökölt néhány hektár termőföld mellé először másoktól béreltünk földeket, majd fokozatosan vásároltunk termőföldet, eleinte ötszáz márkáért, majd hamarosan megduplázódott a föld ára.
– Mi eközben a földekkel kapcsolatos tapasztalatokkal gazdagodtunk – veszi át a szót Kovács János – ugyanis nagyon ki kellett „ismernünk” a földeket, ahhoz, hogy a lehető legtöbbet termelhessünk rajtuk. Néhány év elteltével szűknek bizonyultak az istállóink, és a mostani villanegyed kellős közepébe terveztünk egy korszerű istállót építeni. Nem értettük, miért nem kaptunk erre engedélyt, hiszen – szerintünk – a határ kellős közepén, esős időben csak lovaskocsival járható szántóföldeken, senki sem fog magának házat építeni! Ebben nagyot tévedtünk, ugyanis néhány év után valaki felparcellázott egy területet, és felépített két lakóházat. Amelyekre egy-két évig ugyan a kutya sem nézett, viszont hirtelen elkezdtek, szinte szó szerint, „kinőni” a földből a villák. Legelőször az erdő felőli részben, de az építkezési láz hamar átterjedt erre a területre is. Ekkor mi is gondoltunk egyet, és felparcelláztunk egy területet, azzal a gondolattal, hogy másutt építjük fel az istállónkat. Szerencsénk volt, mert a válság előtt rendkívül megnőtt a kereslet, és sikerült összegyűjtenünk a szükséges összeget az általunk megálmodott farm létesítésére. Közben Imre földvásárlás céljából bejárta a megyében azokat a településeket, ahol tudtuk, hogy a legjobb minőségű a termőföld, de sehol sem sikerült a megfelelő mennyiségű területet megvásárolnunk.
– Néhány hétig figyeltem az egyik újságban egy hirdetést, melyben valaki egy nyolcvan hektáros területet kínált eladásra Facsádon – számolt be tapasztalatairól Némedi Imre. – Gondoltam megnézem azt is, mert a megye nyugati részében nem sikerült földet vásárolni. Rögtön megtetszett a facsádi földterület, bár fejőstehenek tartására nem igazán volt alkalmas. De amíg itthon négyzetméterenként öt euróért keltek el a házhelyek, ott hektárját négyszázötven euróért kínálták. Ezt az üzletet még akkor sem lehetett kihagyni, ha nem költöztetem át a fejőstehén-állományunkat! Mivel körülöttünk több juhász tevékenykedett, néhány évig, amíg kiismertük magunkat, amíg beilleszkedtünk és összeszoktunk a szomszédainkkal, akik meglehetős ellenségeskedéssel tekintettek a mi megtelepedésünkre, ugyanis az általuk senki földjének tekintett részben már nem legeltethettek szabadon, vagy négy esztendeig juhokkal foglalkoztunk mi is. Jani (Kovács János – szerk.) négy évvel ezelőtt, akkor kapcsolódott be a facsádi üzletbe, amikor eldöntöttük, hogy nem fejőstehenek, hanem húsmarhák tartásába fogunk. Eleinte a törzsállományunkat a Magyaroszágról megvásárolt negyvenöt darab Galloway és Angus fajtájú borjú képezte. Miközben a bikaborjúkat értékesítettük, az üszők növelték az állományunk létszámát. Ma száz állatról gondoskodunk.
– És Némedi Imre meg Kovács János egyszercsak már nem tejet, hanem négy-ötszáz kilósra felhízlalt bikákat kezdett el árusítani…
– Kezdett volna, mert nem olyan egyszerű a dolog – pontosít Kovács János. – Az ideális az lenne, ha sikerülne egyszerre felhízlalni annyi bikát, amennyi egy kamionban elfér, és a végső külföldi felhasználónak leszállítani és értékesíteni. De mi még nagyon meszsze állunk ettől, ugyanis egyelőre nem is tudunk egyszerre ennyi állatot biztosítani, emiatt egyetlen külföldi felhasználó számára sem gazdaságos kijönni Facsádra. A nagy külföldi cégek – annak ellenére, hogy külföldön nagy a kereslete a marhahúsból előállított termékeknek – nem is állnak szóba a magunkfajta kistermelőkkel. Próbáltunk mi szövetkezni más Angus-marhatenyésztőkkel, de eddig sikertelenül. Viszont Nagyszebenben két svájci vállalkozó, akik összesen két és félezer húsmarhát tenyésztenek, közvetítésével sikerül értékesítenünk az állatainkat. Az ő üzletpolitikájukhoz kellett alkalmazkodnunk, ami azt jelenti, hogy maximálisan kétszázötven kilogrammos súlyban adjuk le az állatokat – magyarán ez azt jelenti, hogy addig kell bajlódnunk velük, amíg felnőnek és elkezdenének gyarapodni -, ők hat hónapig tovább hízlalják és értékesítik a svájci, osztrák, francia vagy német piacokon. Árban kifejezve tőlünk a két és fél mázsás marhát kilónként valamivel több mint két euróért vásárolják fel, és hat hónap után élősúlyban, kilónként mintegy tizenhat eurós áron értékesítik. De még ezen az áron is kifizetődő húsmarhákkal foglalkoznunk. Az említett okok miatt, az teljesen kizárt, hogy esetleg levágva magunk, saját üzletünkben értékesítsük a marhahúst idehaza, külföldön meg szóba se állnak velünk, még a kisebb húsfeldolgozó üzemek sem.
– Tudomása szerint hány vállalkozó foglalkozik a környéken húsmarha tenyésztéssel?
– Nem sokan. Herkulesfürdő környékén és a Krassó-Szörény megyei hegyvidéken néhány farmról tudunk, ahol az Angus fajtával foglalkoznak. Környékünkön a helyi fajták erősítése, magasabb teljesítménye érdekében, Angus bikákkal keresztezik a helyi törzsállományt, de nagyobb vállalkozásokról nem tudunk. Arad megyében a Belga Kék fajtával próbálkoznak. Más fajtákkal összehasonlítva az Angusok húsa márványozott, amit különösen értékelnek a külföldi fogyasztók.
– Hogyan folyik a tulajdonképpeni munka?
– Úgy állítottuk be a törzsállományt, hogy az anyaállatok a lehető legrövidebb időn belül elljenek meg, de nem téli időszakban. Januártól márciusig nincs ellés, viszont áprilisban világra jönnek a kisborjúk. Tavaly viszont az elsőellős huszonkét fiatal üszőnk decemberben ellett meg, ami nekünk jobban megfelel a tavaszi elléseknél, mert amikor tavasszal az anyaállatok kikerültek a legelőre, a borjúk együtt legelhettek velük. Mindjárt kevesebb volt a gond velük. Igaz, hogy az idei tél is meglehetősen enyhe volt, ezzel szemben két évvel ezelőtt megtörtént, hogy amikor a szabadban ellett a tehén, megfagyott a borjú. De nem a hideg miatt, hanem a hófúvás volt az oka, mert ezek az állatok, nagy hideg vagy más veszedelem idején, egyszerűen körülállják a borjúkat és saját testükkel tartják melegen, illetve védik meg ezeket a ragadozó állatok elől. Az állataink állandóan szabadon és a szabadban élnek, soha sem kötjük meg őket és az istállóba is, csak nagy hófúvás esetén hajtjuk be. Olyan borjúink is voltak, amelyek egyszerűen féltek bemenni az istállóba, megálltak előtte és „néztek, mint a borjú az új kapura…”. Érdekes módon a hideget jobban elviselik, mint a nyári meleget. Én egy franciaországi tapasztalatcsere alkalmával láttam, hogyan kell télen-nyáron szabadban tartani az állatokat. Amikor legelőször itthon is kipróbáltam a teljes rokonság, meg évtizedes állattenyésztői múlttal rendelkező gazdálkodók egyöntetűen állatkínzónak neveztek, amíg be nem bizonyosodott, hogy az égvilágon semmi bajuk nem esett az állatoknak, és az istállókra jellemző ammóniás közeg megszüntével, még egészségesebbek voltak a mi állataink. Ennek egyik „titka” az, hogy nem szabad csalni a takarmányozásban, az előírt mennyiségű és minőségű takarmányt kötelező módon bizosítani kell. Visszatérve a kérdéshez, a tavaly tavaszi szaporulatot három hete szállítottuk le Nagyszebenbe, terveink szerint a decemberi szaporulatot már októberben fogjuk leadni. Jelenleg mintegy kétszás kilót nyomnak, két hónap alatt bizonyosan elérik a szükséges súlyt.
– A takarmányozáshoz szükséges alapanyagot maguk állítják elő?
– Istennek legyen hála, az idei esztendőben kitűnő körülmények között takarítottuk be a szükséges szénát. Pillanatnyilag mintegy százhatvan hektáros területen gazdálkodunk, és további negyven hektár átvételéről tárgyalunk a tulajdonosokkal. E terület nyilván nem csak legelő, hanem művelésre alkalmas földjeink is vannak, de viszonylag nagy területet tartunk fenn kaszálónak és a téli takarmányozáshoz szükséges siló előállítására is bőségesen vetettünk kukoricát, tritikálét és zabot, bár az esős időjárás miatt eléggé esett a minőség. Kicsit betartott az esős idő, a szénacsinálást is két-három hektáros, apró területeken végeztük el. De sikerült bőséges és jó minőségű szénát elraktároznunk. Igyekszünk a lehető legtöbb időt kint lenni, és irányítani a két állandó alkalmazottunk munkáját.
– A juhtenyésztéssel teljesen felhagytak?
– Nem, mert érdemes foglalkozni a juhokkal is. Mi a racka fajtát kedveljük, az tűnik a legalkalmasabbnak arra a vidékre. Tavasszal mintegy százötven anyaállatot adtunk el a bárányokkal együtt egy magyarországi ügyfelünknek, akinek rendkívül tetszettek a mi állataink, és szaporítani akarja ezeket. Jelenleg mintegy négyszázas a juhállományunk.
– Miért választották a racka fajtát?
– Az az igazság, hogy mi a rackát kevertük egy osztrák merinó húsfajtával, ezzel a racka ellenállóképességét a nagyobb tömeggel kívántuk párosítani. A látszat ellenére, nagyon oda kell figyelni a juhokra is, mert idén például vélhetően a sok eső miatt, gyakrabban került sor az állatok patájánk a megbetegedésére. Ezek kezelése külön gondot jelent. Mivel a juhok esetében is a hústermelésre rendezkedtünk be, nem fejjük az állatokat, a bárányok az augusztusi értékesítésükig az anyjukkal maradnak, ők addig anyatejen is élnek, majd leválásukat követően, tőgyük begyulladásának elkerülésére a lehető legrövidebb ideig, néhány napig minimálisan fejjük az állatokat. Sajnos az elmúlt négy év alatt élősúlyban a bárányok felvásárlási ára majdnem a felére csökkent, kilónkénti tizenegy lejről, tavaly 7,5 lejért értékesítettük, idén előreláthatólag ez az érték még tovább csökken… Nekünk egyáltalán nem előnyös húsvét tájban, meglehetősen jó áron eladni a bárányokat, mert nem fejjük az állatokat. Elmondhatom, hogy ma már érdemes a juhászoknak a tejtermelésre berendezkedni, mert amióta megjelentek a nagy tejfelvásárlók, biztos a piac, és viszonylag elfogadható az ár is. De a tejtermelés sok-sok macerával jár, elképzelhető mit jelent egy ötszázas állományt egy nap kétszer megfejni… Ezt nem lehet másra bízni, a gazdának ott kell lennie minden fejésnél felügyelni. Nekünk nincs erre kapacitásunk.
– Az állattartók rémálma, egy-egy betegség megjelenése. A facsádi farmot elkerülték a betegségek?
– Időben és pontosan elvégzünk minden, a megelőzést szolgáló kezelést. Amikor valamilyen betegség felüti fejét, rögtön intézkedünk. Előfordultak véletlen balesetek, mint egy-egy menyétharapás, vagy farkastámadás, de nagyobb vész, hála Istennek, elkerült bennünket. Mivel a környezetünkben több juhosgazda tevékenykedik, a betegségek állandóan körülöttünk vannak, ezért nem kell sajnálni a megelőzésre fordított – elég magas! – összeget.
– A tejtermeléssel teljesen felhagytak?
– Magam nem tudtam teljesen lemondani a fejőstehénről – mondja Kovács János. – Inkább apósom, Mike Márton szenvedélyesen foglalkozik hagyományos módon a tehenekkel, tavaly vásároltunk neki egy fejőgépet. Legjobb tudomásom szerint Újszentesen alig ketten-hárman tartanak még tehenet. Huszonegynéhány évvel ezelőtt viszont faluszinten több mint nyolcszáz volt a tehenek száma… De nagyban már nem foglalkozunk tejtermeléssel. Most már bizonyosan elmondhatjuk, hogy sokkal kevesebb a vesződség a húsmarhák tenyésztése során, csak ha nagyon-nagyon jól megfizetnék, akkor vágnánk bele ismét a tejtermelésbe.
– Mit terveznek a következő évekre?
– További területeket, mintegy ötven hektárt szándékozunk megvásárolni vagy bérelni jövőre az állomány növelése mellett. Lecseréljük a szecskázógépünket egy nagyobb kapacitású, korszerűbb gépre. Ez nagyon fontos, mert lényegesen hozzájárul az állomány téli takarmányozásához, és az állatok erőnlétének a megőrzéséhez tavaszig. A silókészítés elég kényes művelet, nagyon oda kell figyelnünk, mert időben és pontos szabályok szerint kell elvégezni. Amikor szépeket álmodunk, akkor a farmunkon legalább ötszáz húsmarhát látunk, ennek teljesülésére még néhány évet várnunk kell, de bízunk abban, hogy álmunk belátható időn belül megvalósul. Az ötszázas létszám már biztosítaná az üzemszerű termelést, megfelelő gépesítést is lehetővé tehet. A legnagyobb gondot a megbízható emberek alkalmazása jelenti. Mivel viszonylag hosszú ideig felügyelet nélkül kell dolgozzanak, sokféle kísértésnek kell ellenálljanak az alkalmazottaink. Van akinek sikerül, van akinek nem. Másik gondunkat a nagyteljesítményű traktor vásárlása érdekében felvett kölcsön törlesztése jelenti, amit bízunk abban, hogy hamarosan megtérítünk. Az biztos, hogy a továbbiakban nem fogunk semmilyen banki hitelhez folyamodni! Alaposan melléfogtunk az autópálya-építéssel is: egyik területünkön halad át a műút megosztva azt, úgy, hogy jószerével egy jó darabot nem használhatunk, ráadásul a kártérítés összegét is alaposan lecsökkentették, jelenleg kevesebb mint fél lejt fizetnek egy négyzetméterért. Sajnos, nemigen van mit kezdenünk ezzel a helyzettel.
Makkai Zoltán