A Temesváron született, 1987 óta Magyarországon élő Tóth Tibor a Budapesti CSER Kiadó gondozásában megjelent legújabb, ELVITTÉK, VISSZA NEM ADTÁK című örményszékely tör­ténetnek nevezett könyve felkeltette kí­váncsiságomat. Többek között a Te­­mes­váron, nemcsak szakmai téren, köz­életi személyként is különös tiszteletnek és elismerésnek örvendő néhai Bárányi Ildikó orvosnőnek – aki a szerző anyósa – örmény-székely felme­női­nek éle­té­vel kapcsolatos történetek miatt, de talán azért is, mert a közel­múlt­ban a lapban köz­zé­tett egyik írá­som alanya örmény felmenői­nek e kötetben szereplő Szebeni család őseivel a­zo­nos időben Apafi Mihály (1632-1690) fejedelem adott sza­bad lete­le­pe­dési en­ge­délyt Er­délyben. Min­den­nek persze a könyv tartalma szem­pontjából nincs jelentősége, mint a­hogy annak sem, hogy vala­mikor, zöldfülű új­ság­íróként meg­fordultam Tóth András ag­rármér­nöknek, a szerző édes­ap­já­nak vég­vári lakásán.

Tóth Tibor (fotó: Németh András Péter)
Arra, hogy miről szól Tóth Tibor (Tiboru) köny­ve és, hogy milyen műfaj­ba illeszthető az alkotás, nehéz lenne megfelelő kifejezést találni. Maga a szer­ző is in­kább az olvasóra bízza, hogy szociográfia, honismeret vagy életrajzi kategóriába sorolja be a művet. Kissé erőltetve, talán családi tabuláriumnak is nevezhetnénk ezt a gyűjtő szenvedélyről árulkodó, és rendkívül türelmes bú­vár­kodás eredményeként szü­letett, grafi­kai­lag is kitűnő kivite­le­zé­sű, szép és tar­talmas kiadványt. Családfa építésre, vagy családi ar­chí­vu­mok gyűj­teményére való leszűkítés vi­szont azért nem igaz, mivel betekintést kapunk az örmény nép döbbenetesen tragikus tör­ténelmébe is, következésképpen az im­már több év­szá­zados erdélyi ör­mény-székely nép­cso­port hányattatott sorsába. Ugyanakkor egy családra fó­ku­szálva, a Szebeni család történetén átível a múlt század Kárpát-medencei törté­nelmünk. A könyv főhősének tekinthető Szebeni Piroska, azaz Pityu néni hivatalos és mindenféle írásos dokumentumhoz való állhatatos ragaszkodásának köszönheti a szerző (és immár az olvasó is) azt a döbbenetes mennyiségű – pazar kép­szer­kesztéssel kivi­telezett – “nyers­anya­got”, a mintegy 150 írásos emléket, amelyet Tóth Tibor sokrétű isme­re­tek birto­ká­ban, a do­kumen­tu­mok tényére, és a történelmi szitu­á­ciókra ala­poz­va kommentál úgy, hogy nem­csak gazdag tárgyi ismere­­tek­hez juttatja az ol­vasót, ha­nem sziporkázó nyel­vi fordulatokkal élve­zetes olvasmányt is biz­tosít azoknak, akikben fel­eleve­ned­nek a kor törté­nései és talán azoknak is, akik számára mind­ez, szerencsé­jük­re már csu­pán egy – hol volt, hol nem volt – tör­té­nelmi múlt. De hogy mennyire igaza van a szer­ző­nek, amikor ar­ra int, egyrészt, hogy ne bánjunk könnyel­műen a jelentéktelennek tűnő okmá­nyok­kal és ne dobjunk mindent a kukába, merthogy esetleg a digitális rögzítés he­lyet­tesíti a papírtáro­lást. Gondolni is rossz arra, hogy mi történhet akkor, ha valamilyen be­lát­ha­tatlan ese­mény miatt összeomlik az egész világ elektronikus rendszere, másrészt pedig messzemenően osztozom abban is a szer­zővel, hogy beszéljünk, kérdezzünk minél többet az idősebbektől – amíg lehet –, ugyanis ők minden fikcióval dúsított alkotásnál hitelesebb információkat oszthatnak meg velünk az általuk megélt kor történéseiről. Ezek oral historyként, az előbbi pedig mondjuk egysze­rű nyugta, bizonyítvány vagy más írott okmány formájában meg­kér­dőjelez­he­tetlen tanúi egy mögöttünk ha­gyott világnak. A mai nemzedék el­­csodálkozhat az igazolványoknak, ha­tósági iratoknak, számláknak, leveleknek a tartalmán: a beszolgáltatási kötele­zett­ségről, kolhozi toborzásról, államosításról, a javakról való – cinikusan ön­kéntesnek nevezett – lemondásáról, kuláklistákról, börtönviszonyokról, kínzások­ról, hadikölcsönről, adózásról, ha­tó­sági büntetésekről, iskolai értesítőkről, a so­rozatos impériumváltások miatti állampolgársági igazol­ványról, illetve hű­­­ségesküről, a román nyelvet nem is­merőket hátrányos hely­zetbe hozó Tria­non utáni nyelvvizsgáról, politikai tisztogatásról, a betelepítések nyomán meg­változtatott lakossági össze­tételről, a Magyar Auto­nóm Tartomány műkö­dé­séről. És ál­mél­kodhat a mai ártatlanabb nemzedék a zsi­dótörvényről, holo­kauszt­ról, hábo­rúk­ról, lefoglalt lovakról, Márton Áron kézjegyével ellátott püspöki leve­lezéséről, oktatási rendsze­rekről tanús­kodó iratok tartalmán vagy azon, hogy egy postai kézbesítési okmány tanúsága szerint milyen megtorpanást idézett elő a korábbi, olajozottan működő hivatal működé­sé­ben a román hatalomátvétel és megannyi, a Szebeni családi archívu­mában féltve őrzött “értéktelen” papír szövegén. Ezek a leve­lek, iratok legtöbbjük archaikus nyel­ve­zetével – például a hivatalos meg­szólítások – az illető kor szokásairól is tájékoztatnak. Értékük és érthetőségük Tóth Tibor akkurátus ma­gyarázatával, mai divatos szóhasználattal: jól dokumentált kommentjével válik igazán meg­szívlelendő tanulsággá a jö­vővé ko­rosodott jelen számára.
A bánsági olvasók figyelmébe pedig azért is külön ajánlanám e könyvet, mivel Szebeni Piroska, a “főhős”, tájainkon nagyra becsült néhai Bárányi Ildikó orvosnő örmény-székely felme­női­ről és számos bánsági vonatkozásról is szól ez a bátor vállalkozás nyomán született dokumentumcsemege-kiadvány.
Graur János