30 Sep 2020
Írta admin 
0 Hozzászólás „Zeng, dörg az ágyú, csattog a kard…”
Betörés a Jablunkai-hágón
Párizsban ismerkedett meg az olaszországi Magyar Légió feloszlatása után Klapka György tábornok Martha Ines d’Arbouinnal, egy Brüsszelben élő angol nagykereskedő lányával, akit csakhamar feleségül is vett. Az esküvőre Londonban került sor 1864. október 29-én. A házasságból három gyermek született: György, Érnő és Márta.
A családi kötelékek és kötelezettségek sem, a sorozatos csalódások és kudarcok sem mérsékelték, oltották ki Klapka György megrögzött, kibékíthetetlen Habsburg-ellenességét. A magyar emigráció katonai vezetőjének indulatait, politikai beállítottságát sietett felhasználni és Poroszország javára kamatoztatni a „német Machiavelli”, a junkerek érdekeit képviselő és megtestesítő Otto von Bismarck-Schönhausen (1815–1898) miniszterelnök, aki minden eszközt felhasznált, hogy az egyesülés legfőbb akadályának, Ausztriának az ellenállását megtörje. A hadviseléstől, a „testvérháború” kirobbantásától sem ódzkodott, riadt vissza. Kitartó diplomáciai aknamunkával, az osztrákellenes erők összevonásával, tömörítésével készítette elő az 1860-as évek folyamán a porosz-osztrák háborút.
Otto von Bismarck-Schönhausen porosz kormányfő személyes meghívására Klapka György 1866. június 30-án Berlinbe utazott, ahol a „vaskancellár” megbízta az osztrákok ellen bevethető Magyar Légió megszervezésével és vezetésével. Bismarck aljas álnoksággal kihasználta Klapka György jóhiszeműségét, tájékozatlanságát a gyökeresen megváltozott körülmények, a bonyolult nemzetközi helyzet és erőviszonyok szövevényeiben. A nagy politikai manőverező Otto von Bismarck Berlinbe hívta Türr Istvánt (1825–1908) és gróf Csáky Lászlót (1820 –1891) is. A előjeleket, a porosz-osztrák viszony kiéleződését kedvező feltételnek és körülménynek vélték a közép-európai népek szabadság-mozgalmainak fellendítésében, győzelemre segítésében.
A bizakodást, a reményt tovább fokozta, meghatványozta a komoly technikai és hadvezetési fölényben levő poroszok 1866. júliusi 3-i döntő győzelme Königgrätznél a Benedek Lajos (1804-1881) táborszernagy, főparancsok vezette osztrák sereg felett, amelyből 5735 fő vesztette életét, 7925 eltűnt, 22.000 katona meg fogságba esett. A porosz kormány engedélyt adott, hogy Klapka György tábornok tisztjei harcosokat toborozzanak a Magyar Légió számára a hadifoglyok körében. Klapka Györgynek kezdettől fogva világos és pontos hadműveleti tervei és szándékai voltak: tudta, hogy önkénteseivel a Jablunkai-hágón kell behatolnia Magyarország területére.
Kiáltványt intézett Klapka György a hadifoglyokhoz, amire mintegy 4000 katona gyűlt, sereglett össze a sziléziai Kasselbe és Neissebe. A porosz kormány hozzájárulásával, Kossuth Lajos kormányzó Klapka Györgyöt nevezte ki a Magyar Légió parancsnokául, Vetter Antal (1803–1882) altábornagyot meg főfelügyelőjéül, akik előtt 1866. július 26-án Neisse város katonai díszterén a sereg felesküdött a zászlóra. A lovasság gróf Bethlen Gergely (1810–1867) parancsnoksága alá került, a tartalák lo- vasságot Uchtritz Emil (1808–1886) ezredes komandírozta. A vezérkar főnöke ugyancsak ezredesi rangban Mednyánszky Sándor (1816–1875) lett. A főnökséghez, az „északi magyar seregek parancsnokságához” tartozott még Mogyoródy Adolf dandárparancsnok, gróf Karacsay Sándor és gróf Csáky Tivadar, aki Komáromy Györggyel „a magyar ideiglenes nemzeti kormány képviselője” tisztségét is betöltötte a porosz kormány mellett. Csapattisztekként Scheiter alezredes, Kovács Sándor kapitány, Szabó Gusztáv és Seregdy Antal főhadnagyok szolgáltak.
Az eskütételt követően Klapka György mintegy másfélezer fős, rosszul felszerelt, katonaszökevényekből és a poroszok által ejtett hadifoglyokból álló seregével Oderbergén át Ostrava közelébe vonult, ahol tábort ütött. Itt érte utol Rényi őrnagy 1866. július 28-án, aki a két nappal korábban, 1866. július 26-án Nikolsburgban megkötött előzetes porosz-osztrák békeegyezményről tájékoztatta. A hír hallatán felsejlett a villafrancai eset megismétlődésének a réme. Klapka György nem áll meg, nem fordult vissza, katonáival tovább vonult Magyarország felé, 1866. augusztus 3-án ért Szilézia, Morvaország és Magyarország határára, amelyet átlépve a Jablunkai-hágon át este 19 órakor bevonult a Trencsén vármegyei Turzófalvára (ma: Turzovka), ahol a település plébánosa látta vendégül a Magyar Légió tisztikarát.
Tettét, kétségbeesett és kihívó lépését Klapka György sietett megindokolni, érvekkel alátámasztani: „Kiégett volna a szemem, ha valaha Bismarck elé kerülök, s úgy múlt volna el a háború, hogy kardomat sem húztam ki hüvelyéből. Tisztában voltam vele, hogy az osztrákok az első fára felakasztanak, ha a kezükbe kerülök, mert hát fegyverszünet idején törtem az országra, se én, sem csapatom nem állt a nemzetközi hadijog oltalma alatt. Mindazonáltal meg kellett kockáztatnom a vállalkozást, hacsak nem akartam egész életemben szégyenkezni.” Önkéntesei is vágytak arra, hogy lábukat – ha csak pár órára is – Magyarország földjére tehessék. A poroszok sem ellenezték a vakmerő akciót, mivel a magyarok benyomulása révén is további nyomást kívántak gyakorolni a kiszolgáltatott helyzetbe került Ausztriára.
Helyzetének fonákságát, kilátástalanságát felfogva és átérezve – mivel a poroszok segítségére, katonai, anyagi és politikai támogatására a továbbiakban nem számíthatott, a honvédek érkezésére a nagyobb részt szlovákok lakta Trencsén vármegyében és a Felvidéken nem tört ki népfelkelés – demoralizálódott csapatát 1866. augusztus 4-én a Viszoka-szoroson keresztül visszavezette a határ túloldalára.
Klapka György 1866. augusztus 14-én lemondott a parancsnokságról, a nevét viselő légiót, amely mindössze 80 napig létezett, feloszlatta. „Komárom hős védőjének” forradalmi küldetése 1866 nyarán gyakorlatilag lezárult. Mindössze 46 esztendős volt. Az európai politikai színtér gyökeres átrendeződését, a magyar emigráció szétmorzsolódását, felbomlását látva és tapasztalva, nem vállalta tovább a meddő, a kilátástalan hontalanságot. „Mi külföldön csak azt tudtuk, hogy Velence átadása után Olaszország ki volt elégítve, hogy ezáltal Magyarország legbiztosb és legtermészetesb szövetségese Ausztia barátja lett, kire nem számíthatunk többé, hogy az ország szerencsétlen helyzete, naponkint növekvő szegénysége, a különféle nemzetiségeknek az ország vesztére törő célzatai: a kiegyezést nemcsak kívánatossá, de napról napra szükségesebbekké teszik. S amidőn ez létesült, s mi azon szentesített törvényekben, melyeken az nyugodott, jövő állami fejlődésünk csíráit szintúgy, mint a valóban szabadelvű alkotmány nem egy támpontját felismertük, s midőn végül a király aláírta a koronázási hitlevelet s megesküdött az alkotmányra. Szóval, midőn mindez megtörtént, e pillanatban mi külföldi missziónkat befejezettnek tekintve, visszatértünk a hazába, hogy itt mindegyikünk tehetségéhez képest, résztvehessen alkotmányos állapotaink rendezése/ben/ és consolidátiójában.” – világított rá hazatérése okaira és indítékaira temesvári választóihoz Nizzából 1869. január 28-án intézett üzenetében.
A magyar emigráció több más jelentős, mértékadó személyiségéhez – Türr Istvánhoz, Horváth Mihályhoz, Teleki Sándorhoz, Pulszky Ferenchez, Helfy Ignáchoz és másokhoz – hasonlóan élve az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés megteremtette, felkínálta „felelősségre vonás nélküli hazatérés” lehetőségével élete 47-ik esztendejében Klapka György tábornok is visszaköltözött Magyarországra, ahol a kormányzó Deák-párthoz való csatlakozása dacára az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc eszméinek és eszményeinek következetes és hűséges híve és hirdetője maradt. Leghőbb szándéka és célja – mint a Pesti Naplónak nyilatkozta – „gazdag tapasztalatival a hazának szolgálni”.
(folytatjuk)
