“Megvénült igazságkereső“

A Temesvárott 1906. szeptember 7-én született Balogh Edgár megosztó személyisége volt a 20. század romániai ma­gyar­ság közéletének, politikai, szellemi és irodalmi jelenlétének. Életpályájának, személyiségének és tevé­keny­ségének megítélése végletesen ellentétes. Erősen polarizált. Éle­tében és 1996. jú­nius 19-én bekövetkezett halálát követően is sok híve, méltatója és rengeteg bírálója, megátalkodott ellensége akadt. Dicsérő, el­ismerő jelzőkkel, és válogatott el­marasztaló minősítésekkel il­lették. Az értékítéleteket, a véleményeket elfogult indulatok itatták át és fűtik. A higgadt, az ob­jektív, a letisztult, többé-kevésbé reális mérleg, elemzés nem ké­szült fölötte gazdag és sokrétű örökségéről.
Akadtak, akik Balogh Edgárt egyenesen „nemzetárulónak” mi­nő­sítették, mások „konjunkturális alkalmazkodással” vádolták, né­me­lyek a román hatalom szolga­lel­kű marionettjének nevezték, többen „álmodozó kommunistának” titulálták, rásütötték az antiszemitizmus és a románellenesség bélyegét, „megengedhetetlen komp­romisszumok” soráért ma­rasz­talták el. Egyenesen a „hasz­nos idióták” tipikus alakjaként aposztrofálja a romániai magyar­ság II. világháború utáni törté­ne­tére szakosodott historikusok egyi­ke. Töretlen idealizmusát is megbocsáthatatlanul bűnéül rótták és róják. Nemrég jelent meg a harcostársból ellenfelévé vált kortárs író özvegyének emlékirata, amely­ben Balogh Edgárt a román állambiztonsági szervek besúgójaként szerepelteti. Súlyos vádak, amelyeknek valóságalapja, hitelessége igazolásra, ellenőrzésre szorul. Számos tévedés, melléfogás, gyarlóság és bűn írható Balogh Edgár rovására, de jóhiszeműségét, szándékai tisztaságát, nemzeti elkötelezettségét senki sem kérdőjelezheti meg. „Kompromisszumokat kötött azért, hogy a romániai ma­gyarsággal kapcsolatos céljait meg­valósíthassa”. Kezdemé­nye­zé­sei, korszakos jelentőségű megvalósításai sora és puszta fizikai jelenléte is zavarta és valamelyest gátolta, fékezte a „nagy román szo­cialista homogenizáció” ördögi lépéseinek kivitelezőit. A politikai megtorló hatalom Balogh Edgárt kétszer is börtönbe vetette, a r­o­mán pártvezetés szabadulása és re­habilitálása után is gyanúsnak, ma­gyar nacionalistának tekintette, meg­figyeltette, és minden eszközzel megpróbálta háttérbe szorítani. A Korunk folyóirat szerkesztőségében 1964-ben lehallgató ké­szü­léket szereltek be, amelyet „Balogh Edgár fix állomásnak” ne­veztek el. Balogh Edgár ellen ak­kor már testes vádhalmaz fogalmazódott meg, gyűlt fel a tit­kosszolgálat jelentései alapján a pártvezetőségnél. A Tóth Árpád Iro­dal­mi Kör meghívására Aradon tartott előadást, amelynek meghallgatására újságíróként, Balogh Edgár tanítványaként és munkatársaként magam is átmentem a Ma­ros-parti városban. A találkozó után az elnök, Kenyeres Pál laká­sában gyűlt össze a vendég tiszteletére egy szűkebb körű társaság. Ro­hanva siettem a villamoshoz, amely kivitt a vasútállomásra, hogy elérjem az éjfél után induló utolsó személyvonatot. Sietve meg­­vásároltam a pénztárnál a me­netjegyet, és száguldottam vol­na a peronra, hogy felkapaszkodjak a sze­relvényre, amikor a csarnok kö­zepén közrefogott három milicista, igazoltattak… Adatai­mat note­szük­be akkurátusan följegyezték. További akadékoskodásaiktól új­ság­író-igazolványom és a körénk verődött bámészkodók so­kasága men­tesített. A „célszemély” – természetesen – Balogh Edgár volt, akarták tudni, hogy kivel találkozott és beszélgetett Aradon.
Elfogult kritikusaival, akik Balogh Edgárt és társait a történelem süllyesztőjébe próbálják sö­pör­ni, ellentétben a Korunk főszerkesztő-helyettesétől alapvetően el­térő szellemiséget, eszmevilágot kép­viselő Kós Károly mindig nagy szeretettel és barátsággal, mond­hat­ni tisztelettel beszélt és írt, akinek aktivizmusát, tevékenységének célirányosságát, a magyar­ságért vállalt munkáját sokra be­csülte.
„Balogh Edgár hűséges ember volt, kitartott elvei, nézetei mellett. Nem rajta múlott, hogy a kommunizmus nem az volt, aminek ígérték, aminek láttatni próbálták. Ez a teljességgel téves, s ráadásul bűnös rendszer furcsamód olyan tiszta embereket is produkálni tudott, mint Balogh Edgár.” – jegyezte meg Aich Péter az Irodalmi Szemle hasábjain Intelmek és ta­nul­ságos címen közölt esszéjében, amelyben – többek között azt is leszögezte: „Balogh Edgár naiv hittel volt kommunista, nem karrierizmusból”.
Tamás Gáspár Miklós a „bolsevista” Balogh Edgár érdemei közt könyvelte el nemzetiségi szol­gálatát, példamutató szerepvállalását. „Balogh Edgár magyar kommunistából egyszerűen ma­gyar lett a meg nem váltott világban. Az erdélyi magyar nép kul­túráját elnyomták, múltját letagadták, megrágalmazták, befeke­tí­tették, elfeledtették. Edgár kolozs­vári helytörténeti múzeumot alapított a Szabók bástyájában (soha nem nyílt meg), irodalmi lexikont szerkesztett, lapot szerkesztett, hagyományt őrzött, egyre konzervatívabb lett, egyre magyarabb”.
Hosszúra nyúlt életpályája so­rán szívügye volt és maradt Balogh Edgárnak az iskolaügy, a néprajzkutatás, a műemlékvéde­lem, a könyvkiadás, az irodalmi élet szervezése, fellendítése. A ro­mániai és az összmagyar kultúrát és tudományt szemlélte s próbálta minden eszközzel szolgálni. A Te­mesvárott felserdült Bodor Pál sza­vai szerint „Neve a Korunké, a baloldali nosztalgiáké, a szakadatlan csalódásé és bízó törekvéseké.” Balogh Edgár Kántor Lajos­nak nyilatkozva jelentette ki: „Ami engem hajt, az a hivatástudat, s ez szerény nemzetiségi éle­tünkben is többször tízezer cselekvő közéleti ember sajátja. Aho­gyan a közügy az energiatermelés vagy az állattenyésztés, úgy közös társadalmi feladat és kötelesség a nemzetiségi igények szolgálata is, a nyelvművelés, iskoláztatás, könyv­szerzés és könyvkiadás, hely­történet, szakszókincs-bőví­tés, színház, rádió és televízió anya­nyelvi tökéletesítése meg annyi más, ami megőriz, és az állampolgári feladatok megfele­lőbb teljesítésére tesz alkalmassá. Hős, aki bár a Napsugár terjesz­tésében, egy dalkör vagy színjátszó csoport alakításában az ifjúság felkarolásában helytáll, s én sem akartam sohasem lemaradni ott, ahol tehettem valamit.”
Kisebbségi politikusként alkal­mazott módszeréről, céltudatos eljárásáról vallott egy másik interjúban: „Közügyi ember lévén, a Magyar Népi Szövetség alelnöke voltam, egyetemi rektor voltam, ‘49-ig a közéletben szerepeltem, megszoktam, hogy hozzám jönnek emberek panasszal, sérelemmel. Min­dig azt kérdem az illetőtől: Barátom, uram, elvtársam, vála­szoljon előbb öt kérdésre: 1. Nép­számlálásnál magyarnak vallotta magát? 2. Magyar iskolába adta gyermekét? 3. Van színházi bérlete a magyar előadásokra? 4. Hány magyar folyóiratra fizet elő? s 5. Van-e otthon évenként bővülő magyar könyvtára? Ha erre az öt kérdésre igennel válaszol, akkor hajlandó vagyok önnel szóbaállni, s az ön panaszát meghallgatni. De addig, amíg erre az öt kérdésre igen­lőleg nem válaszol, tehát a sa­ját lehetőségeinek a nemzetiségi fel­használásában nem biztosít en­gem arról, hogy ön helytáll, addig nekem mint nemzetiséginek van önnel szemben panaszom. Mert mi­ért nem csinálja azt, amit le­het?”
A neves matematikus, filozófus, matematika- és művelő­dés­tör­ténész, Tóth Imre (1921-2010), aki a kolozsvári, bukaresti, majd a re­gensburgi és párizsi egyetemeken oktatott demokratikus” Buda­pes­ten Várdy Péter Az életben van, amiről az ember nem tesz…és tesz. Beszélgetés Tóth Imrével. 2004-ben kiadott kötetben a jeles romániai magyar publicista-történész-politikust az interjúalany így láttatta: „Balogh Edgár mindig kommunista volt, ugyanakkor elsősorban erősen nemzeti érzelmű. És nem szerette a zsidókat. Ez valamilyen módon mindig kibukott belőle. Persze nem úgy, hogy én antiszemita vagyok, ilyet ő nem hangoztatott. De ez úgy kiderült, mindenki tudta róla Kolozsváron. Ezenkívül ő soha nem volt besúgó. Ez is biztos. Túl intelligens, hogy úgy mondjam, elasztikus politikát folytatott. Az ő politikája az volt, hogy úgy kollaborál a román hatóságokkal, hogy ez az adott keretek közt a magyar élet maximális ki­fej­tését lehetővé tegye. Meg kell hagyni, hogy van ebben politikai ráció. Én nem vagyok ennek a hí­ve, de nem minősíthetem besúgás­ként vagy árulásként. Ez egy bi­zonyos történelmi helyzet reális tudomásulvétele. Választanod kell: vagy azt mondom, hogy »nem közösködöm veletek« vagy azt, hogy »van egy hivatásom: menteni a menthetőt, a magyarság pozícióit valahogyan biztosítani kell«, de akkor ehhez vállalnod kell egy bizonyos együttműködést is. Balogh Edgár soha nem volt besúgó, és képtelen is lett volna rá. A magyarok közt is sokan nem szeretik, pedig biztos, hogy őszin­te magyar politikus volt, és nagyon sokat sikerült is mentenie ezzel a fantasztikus cirkuszi mu­tat­vány­nyal. Ez a magyarok sze­mében részint rettenetesen ellenszenves volt, habár meg kell hagyni, hogy ő elsősorban nagyon jó magyar hazafi, és ezért is csinálta több-kevesebb sikerrel. Ezért neki nagy nimbusza is van, mégpedig joggal, mivel ez az, ami számít.”
Halála előtt két évvel, 88 éves korában Balogh Edgár őszinte re­formszocialistának, megvénült igaz­ságkeresőnek nevezte magát. Vitatott alakja marad Balogh Ed­gár a romániai magyar politika-, irodalom- és művelődéstörténetnek. Teljes mértékben igazat kell adnunk Gál Máriának, aki a ko­lozsvári Szabadság hasábjain A múl­tat nem elvetni, hanem értékelni kell címen 1999. november 4-én közölt cikkében az elgondolkoztató, napjainkban is megszívlelendő, időszerű kérdések sorát tette fel Balogh Edgárék védelmében: „Mit köszönhetünk a „megalkuvóknak”? Hogyan alakult volna a romániai magyar közművelődés, ha Balogh Edgár és társai megtagadták volna az örökös megalkuvást és visszavonultak volna a csa­ládi életbe, a hallgatás és néma megvetés elefántcsonttornyába? Meg­érte az a „néhány” magyar lap, könyv, rádióadás, magyar osztály és iskola azt, hogy „be­szennyezték” önmagukat? Van-e joguk azoknak a tisztán maradottaknak ítélkezni, akiknek nevéhez ugyan nem fűződik kompro­misszum, de érdem sem?”