A vágóipar remeke
A Városi Közvágóhidat, a minden tekintetben a 20. század első évtizedének színvonalán álló, kinézetében, összhatásában, berendezéseiben és funkcionalitá- sában is párját ritkító létesítményt, a kitűzött határidőnél korábban, 1905. június 1-jén állították üzembe Temesvárott. A csarnokokat, a különböző részlegeket Magyarországon gyártott gépekkel és berendezésekkel szerelték fel, amelyek az első pillanattól kezdve tökéletesen, zökkenőmentesen működtek. „A legjelentékenyebb előnye a közvágóhídnak azon közegészségügyi szempontból megbecsülhetetlen védelem, amelyet a közönségnek nyújt azzal, hogy a fogyasztásra kerülő hús feltétlen tiszta, csíramentes és teljesen egészséges” – hangsúlyozta 1905. június 11-i számában A városi közvágóhíd címen közölt beszámolójában a Délmagyarországi Közlöny. A nagyszabású beruházás 800.000 koronájába került a Béga-parti városnak. A 11 épületből álló együttest a fiatal műépítész, Székely László tervei alapján Hart Károly, temesvári építőmester húzta fel, hozta tető alá, aki a fa- és fémipari szakiskola, a református bér- és imaház, az állami felsőbb leányiskola, a Délmagyarországi Tanítóegylet Bethlen utcai fiúkonviktusa, a gyermekmenhely, a gyermekpoliklinika, a dettai római ka- tolikus templom stb. épületeinek falait is emelte. A tapasztalt, sikeres építész eredményesen indult és szerepelt 1904 tavaszán a Városi Közvágóhíd épületegyüttesének felépítésére kiírt árlejtési pályázaton. Az Erzsébet- város és a Gyárváros közötti szabad, a beépített, lakott külnegyedektől viszonylag távol elterülő, széljárta mezőre Székely László városi műépítész által tervezett létesítmény, hatalmas épületegyüttes építési, föld-, kő- műves- és elhelyezési munkálatait 147.915 koronáért valamint a kőfaragó- és szobrászmunkák kivitelezesét 6932 kor. 71 fillérért Hart Károly nyerte el. Az építkezés műszaki vezetésével a tervezőt, Székely László műépítészt bízta meg a város, aki az építkezés befejezéséig 80 korona építési pótlékot is kapott. Hart Károly a kapubejárat két oszlopára a bécsi és a budapesti vágóhídakat ékesító szoboregyüttesek – Reinhold Begas (1831-1910) berlini szobrász alkotásai – másolatait helyezte el: egy-egy engedelmeskedni nemigen akaró szarvasmarha-bikát megfékező izmos férfiú alakját. A temesvári Városi Közvágóhíd épületegyüttese elkészültekor, átadásakor a szecessziós ipari építészet remekmúveinek egyikévé rangosult. Nagyon sok magyarországi és külföldi szaktekintély kereste fel, s nyilat- kozott a legnagyobb elismeréssel korszerűségéről, műszaki felszereltségéről és építészeti értékeiről.
Temesvár szabad királyi város tanácsa még ünnepélyes megnyitása előtt az új létesímény vezető tisztségeinek betöltésére pályázatot hirdetett, írt ki, ami Magyarország-szerte élénk visszhangot keltett. Több településről is jelentkeztek pretendensek, ajánlkozók. A beérkezett levelek mérlegelésére, körültekintő elbírálására összeállt bizottságba a közgyűlés Baader Henriket, Sigmund Sándort és Csasznek Józsefet küldte ki, akik mellé az elnöklő főispán, parnói Molnár Viktor (1853-1919) Skoza Nándort, Leyritz Ignácot és Lui Nándort nevezte ki. A szavazatszámláló bizottság Bogma István elnökből, Drexler Adolf és Török Sándor tanácsosokból valamint a titkári feladatokat ellátó Várkonyi László tiszteletbeli aljegyzőből állott. Alapos, felelősségteljes tanácskozás után a bírálók Beck Ferenc, temesvári városi állatorvost, Fischer József pécsi vágóhídi állatorvost valamint Topolánszky Frigyes, kecskeméti m. kir. állatorvost minősítette érdemesnek arra, hogy a temesvári Közvágóhíd igazgatói állását elfoglalja. Az ellenőri feladatkör betöltésére a bizottság ugyancsak három személyt pártolt, favorizált: Zeitler Ernő, budapesti vágóhídi állatorvost, Kökényessy Gyula, kiszombori körállatorvost és Vogel Jakab állatorvosi főiskolai gyakornokot. A bizottsági tagok véleményét meghallgatva, Molnár Viktor, Temes vármegye és Temesvár város főispánja Beck Ferencet jelentette ki a közvágóhíd megválasztott igazgatójának, míg az ellenőri beosztást, feladatkört Zeitner Ernő foglalhatta el.
A Városi Közvágóhíd személyzete Beck Ferenc igazgató irányításával „dicséretre méltó buzgósággal” igyekezett már 1905 júniusában uralkodni, felülemelkedni a kezdet nehézségein: az élénk forgalmat mindenki megelégedésére „pontosan és helyesen bonyolították le”. Az üzembeállítást követő héten az 5-16 óra között működő vágóhídon 1637, naponta átlagosan 232 állat életét oltották ki. Levágásra került 153 szarvasmarha, 333 borjú, 951 juh és bárány, 200 sertés. 1905 júniusában összesen 5122 állatot taglóztak, illetve szúrtak le. Júliusban a vágások száma 3232 darabra csökkent, a mérséklődés augusztusban tovább folytatódott. A nyári hónapokban ugyanis visszaesett a korábbi években is a kereslet, a húsfogyasztás mértéke: a vakáció beköszöntével az iskolák növendékei szétszéledtek a városból, a tehetősebb családok üdülni men- tek, a katonaság tekintélyes hányada pedig hadgyakorlatokra vonult. Már az első esztendő tapasztalatai meggyőzően igazolták, hogy a közvágóhíd elhelyezése, berendezése, felszereltsége és méretei tekintetében maradéktalanul megfelelt a lendületesen fejlődő város elvárásainak és a 20. század műszaki és higéniai kívánalmainak. „Dicséretet érdemlő módon felemlítendő, hogy vágatóink, eltekintve a kezdetben felmerült csekély panaszoktól, melyek azonban azonnal orvosoltattak, feltűnően könnyen beleélik magukat a közvágóhídi intézménybe, ami vágóiparosaink mindenestre magasabb fokon álló intelligenciájukból folyó törvénytiszteletnek tudható be. Ami a vágóhíd eddigi pénzügyi eredményét illeti, a bevételek kb. elérik az előirányzott összeget, azonban a kiadások a bevételeket jelenleg kissé felülmúl- ják. Ez onnan származik, hogy a közvágóhíd a vágások tekintetében a leggyöngébb, a hütőház üzemben tartása folytán pedig legköltségesebb idényben nyílt meg, úgyszintén minden természetszerűleg mutatkozó nagyobb szükségletek kielégítésében is”– szögezték le a városi tanács 1905. augusztus 20-án tartott 361. közgyűlésén előterjesztett jelentésben. Fennállása első esztendejében, 1905 második felében, 7 hónap leforgása alatt, összesen 21.463 előzetesen elkábított állatot vágtak le a temesvári közvágóhídon: 29 bikát, 1968 ökröt, 1196 tehenet, 455 növendékmarhát, 4101 borjút, 94 bivalyt, 3474 juhot, 1451 bá- rányt, 24 kecskét, 6 gödölyét, 8531 sertést, 1 süldőt és 133 malacot.
Az épületegyüttesben a nagy- és kisállatok vágására egy 48 méter hosszú, 16 méter széles és 8 méter magas csarnok szolgált, amelynek padlóját s 2,5 méteres magasságban az oldalfalait könnyen lemosható kerámialapok borították. A világos és jól szellőző csarnokban elegendő számú lefolyó vezette el a szennyvizet. A húsok mozgatását, szállítását függesztett síneken gördülő kampók biztosították. A csarnokot fedett folyosó kötötte össze a jégkamrával.
Pótolhatatlan veszteség, hogy a használaton kívül helyezett temesvári közvágóhíd csarnokait, épületegyüttesét, – amelyet az elmúlt évtizedekben körülölelt a fejlődő város, diákotthonok, sportcsarnok, lakótelepek kerültek tőszomszédságába –, 2000-ben meggondolatlanul, elsietve, a műemlékvédő felügyelőség döntését meg sem várva lebulldózerezték, lebontották. Csak az egykori víztorony tömbje, a főbejárat s az annak két oldalán szimmetrikusan elhelyezett két épület maradt meg. Kitakarításuk, felújításuk után a tágas csarnokok eszményi hajlékot nyújthattak volna a város ipartörténeti múzeumának, amelynek mindmáig nincs alkalmas otthona. A Székely László tervezte hatalmas épületkomplexumnak pusztán csak egy töredéke őrződött meg emlékül. Jogos és megalapozott a nem pusztán szónoki kérdés: az elhagyatott falak, a magányosságra kárhoztatott torony vajon meddig lesznek képesek dacolni a „piacgazdaság” féktelen mohóságával, a városgazdák érzéketlenségével, cinikussá- gával s közömbösségével? Siralmas és felháborító Temesvár egyik büszkeségének, emblematikus épüle- tének sorsa, jelenlegi elhanyagolt állapota, pusztulásra ítéltsége!