A HETI ÚJ SZÓ 2013-as évi Mindenki Kalendáriuma című helytörténeti évkönyvben már írtam szülőfalum legelterjedtebb mesterségeiről. Azóta újabb, nem levéltári, hanem a hetven éven felüli korosztályom emlékezetére alapozott információkkal gazdagodva lejegyeztem a mai és az utánunk jövők számára a Végváron legtöbb esetben kisiparosi szinten űzött mesterségeket és azok elsajátításának módozatait.
Az 1948-1949-es években is még 40 tanulóval működött itt egy inasiskola. Nem sikerült megtudnom, hogy csak az általános iskola VII. osztályát elvégzettek, vagy a kevesebb iskolai évet kijárt fiatalok is voltak-e az inasiskolát látogató fiatalok között.
Hogyan lehetett egy fiatalból inas?
Nézzük először is a faluban legelterjedtebb kovácsmesterséget.
Miután kiderült, hogy a gyereknek ehhez a mesterséghez van hajlama, az apa beszélt valamelyik kovácsmesterrel, akinél – ha szüksége volt inasra – másnap már jelentkezhetett a kovácsműhelybe az ifjú tanonc kovácsinasnak, és elkezdődött a próba. Ha mindkét fél meg volt elégedve, hároméves szerződést kötöttek, amit a községházán hitelesítettek. Nem minden mester jelentette be az inasát, hogy ne kelljen fizetni utána nyugdíjalapot, ha jöttek az ellenőrök, az inasnak el kellett tűnnie, hazaküldték, vagy átugrott a szomszédba. Ezzel a nyugdíjazásakor éveket veszített a becsapott inas. Az inas kapott a parazsak ellen védelmet nyújtó bőrkötényt és fapapucs-talpat. A fiatalnak suszterhez kellett mennie, hogy a lábának megfelelő méretre szabja rá a papucsfejet. Volt olyan egyezség is, amelyben koszt is járt az inasnak, aki egyfajta szolga volt, más munkákat is elvégeztettek vele, ha kellett küldöncként használták, a szerződésben nem kötötték ki a munkaidőt, reggeltől estig, sőt sokszor hétvégeken is dolgoznia kellett, amiért, ha jól viselkedett, kapott jutalompénzt. Szigorú titoktartásra kötelezték, nem volt szabad kifecsegnie, amit a műhelyben hallott, vagy a mester családjában látott. Reggel az ő dolga volt a kovácstűzhelyben a szén meggyújtása, fújtatása, ami akkor még lábbal történt, nem mint később gombnyomásra villanyventillátorral. A fújtató borjúbőrböl készült, a falumúzeum számára gyűjtött szerszámok között még található egy ilyen alkalmatosság. Munka után az inas dolga volt a takarítás, a földes műhely fellocsolása, a szerszámok helyrerakása. A fegyelem legtöbb helyen túlzottan is szigorú volt még akkor is, ha az inas valamilyen vicces helyzetben nevetni mert. Egy volt kovácsinas – ma ő is idős ember – mesélte, hogy a műhelybe többször betért egy olyan humoros kinézetű ember, akire ha ránézett már nevetnie kellett, ezért is mindig kapta a taslit. Persze nem volt minden mester ilyen szigorú, akadt kivétel is. De általában a mesterré lett volt inasok úgy tartották, hogy ennek a szigornak köszönhették, hogy jó szakember lett belőlük.
A kovácsmesterség volt nemcsak a legelterjettebb, de a legzajosabb szakma is. Úgy tartották, hogy egy kovács nem kovács, két kovács egy fél kovács, s csak három kovács tesz ki egy egész kovácsmestert. Azért mondták ezt, mert voltak olyan munkafázisok, amelyhez három ember is kellett, hogy jól ráverjen az izzó vasra. Szépen hangzott az üllőn kalapált vas, ezt a folyamatot a mester irányította a kalapácsával, aki a bal kezében fogta a formálandó anyagot, a másikkal pedig verte a forró vasat, amikor le kellett állni, azt is ő jelezte a többieknek, a kalapácsok 5-6 kilósak voltak. Ha az inasok, vagy a segéd éppen nem a műhelyben tartózkodott, de a mesternek szüksége volt rájuk, azt is a kalapács jellegzetes hangjával hozta tudomásukra. Abban az időben mindent kézi erővel végeztek. A gépek, villanyfúrók, köszörű, hegesztő csak később, miután villamosították a falut, jelentek meg a végvári kovácsműhelyekben.
A kovácsmesterségben talán az első helyen szerepelt a patkolókovács. Nemcsak a lovakat, de az ökröket, bivalyokat és a szamarat is patkolták. Az ökröknek az első lábát föl lehet emelni, de a hátulsó patkolásánál erre a célra kalodát használtak, amit az idegesebb lovak esetében is alkalmaztak. A gyerekek nagy élvezettel nézték főleg a szamarak patkolását, mert a kicsiny, alig tenyérnyi patájukra külön művészet volt ráügyeskedni a patkót. Ez azért is volt érdekes, mivel szamár kevés volt a faluban, annál több ló. Becslésem szerint a kollektivizálásig mintegy 350-400 ló volt a gazdák tulajdonában, s ezeket bizony rendszeresen patkolni kellett.
Más kovácsmunkából is volt bőven, hiszen a rengeteg kocsi és a szerszámok is javításra szorultak, hiszen ezekkel bonyolították le a szállítást, fuvarozást, s a kerekeket vasalni kellett. Még a ‘30-as években megjelent első traktorok kerekei is vasból voltak, azok javítása szintén a kovácsok dolga volt. A kocsik fakerekeire 40×10 milliméteres vasból a kovácsoltak ráfot, nagy szakértelem kellett az összeforrasztására. Ehhez a művelethez kellett 2-3 személy, akik fogókkal helyezték az izzó ráfot a kerékre, aztán vízzel locsolták, hogy összehúzodjon. A kocsikhoz minden alkatrészt a kovácsműhelyekben készítették. Tavasszal élezni kellett az ekevasakat, s amikor kihajtották a csordát, hívták a kovácsot, hogy vágja le a tehenek körmét, erre különleges körömvágót gyártottak a műhelyben, de a kovács erelte meg a lovakat is, ha azok felfúvódtak. A ló nyakán megvágták az ütőeret, és sok vért engedtek kifolyni. Ez a szokás még abból az időből maradt fenn, amikor nem volt állatorvos a faluban, aki szakszerűbb gyógykezelést biztosított volna a szegény állatoknak.
A kovácsok munkájához talán leginkább kapcsolódtak a bognárok által készített szerszámok, kölcsönösen szükségük volt egymásra. Bognárból is volt legalább 3-4 Végváron. Alapanyaguk a kőris-, a tölgy- és az akácfa volt, tudták, hogy milyen szerszámhoz, melyik fa a legalkalmasabb. Régen a villanygépek beszerzése előtt ők is mindent kézi erővel csináltak: fűrészeltek, gyalultak, fúrtak az egyszerű kéziszerszámokkal. Persze fogékonyak voltak az újra, ami megkönnyíthette munkájukat. Érdekes történet maradt fenn arról, hogy miként ismerték meg a szalmával történő disznópörkölést felváltó fával működő perzselőt. Két koma, egy kovács és egy bognár kileste egyik Magyarországon járt és ott ellesett gazda szerkentyűjének a működését úgy, hogy disznóvágás alkalmával elrejtőztek előbb a szomszéd padlásán, majd – miután onnan nem sikerült a gépet pontosan lekoppintani – a kerítés résén keresztül figyelték meg. El is terjedt a faluban az általuk gyártott disznópörkölő, ami külön jövedelmet hozó foglalkozássá vált. A disznóvágási idényben egy ilyen mester 4-5 disznót is megpörkölt egy nap alatt, bár mai napig vannak, akik úgy tartják, hogy a szalmával perzselt disznó szalonnája jobb ízű.
Az inaskodás a bognármesterség esetében is hasonló volt. A bognárok főleg parasztkocsik készítésére szakosodtak, ők gyártották a kocsikerekeket, a záposan összeillesztett oldalakat. Voltak könnyű piacrajáró kocsik és nagyobb teher hordására alkalmasak, méreteiket úgynevezett sukban határozták meg. A bognárok és az asztalosok zöld, míg a cipészek általában barna vagy más, sötét színű kötényt hordtak. Ma már a bognárságnak sincs még hírmondója sem a faluban.
A 77 éves Tóth Antal, nyugalmazott gazda feljegyzései alapján
(folytatjuk)