A HETI ÚJ SZÓ 2013-as évi Mindenki Kalendá­riu­ma című helytörténeti évkönyvben már írtam szü­lőfalum legelterjedtebb mesterségeiről. Azóta újabb, nem levéltári, hanem a hetven éven felüli korosztá­lyom emlékezetére alapozott információkkal gazda­god­va lejegyeztem a mai és az utánunk jövők számára a Végváron legtöbb esetben kisiparosi szinten űzött mesterségeket és azok elsajátításának módozatait.
Az 1948-1949-es években is még 40 tanulóval működött itt egy inasiskola. Nem sikerült megtudnom, hogy csak az általános iskola VII. osztályát elvégzettek, vagy a kevesebb iskolai évet kijárt fiatalok is voltak-e az inasiskolát látogató fiatalok között.

­Hogyan lehetett egy fiatalból inas?

Nézzük először is a faluban legel­ter­jed­tebb kovácsmesterséget.
Miután kiderült, hogy a gyereknek ehhez a mesterséghez van hajlama, az apa beszélt valamelyik kovácsmesterrel, akinél – ha szük­sége volt inasra – másnap már je­lent­kezhetett a kovácsműhelybe az ifjú tanonc ko­vácsinasnak, és elkezdődött a próba. Ha mindkét fél meg volt elégedve, hároméves szerződést kötöttek, amit a községházán hi­telesítettek. Nem minden mester jelentette be az inasát, hogy ne kelljen fizetni utána nyug­díjalapot, ha jöttek az ellenőrök, az inasnak el kellett tűnnie, hazaküldték, vagy átugrott a szomszédba. Ezzel a nyugdíjazásakor éve­ket veszített a becsapott inas. Az inas kapott a parazsak ellen védelmet nyújtó bőrkötényt és fapapucs-talpat. A fiatalnak suszterhez kel­lett mennie, hogy a lábának megfelelő méretre szabja rá a papucsfejet. Volt olyan egyezség is, amelyben koszt is járt az inas­nak, aki egyfajta szolga volt, más munkákat is elvégeztettek vele, ha kellett küldöncként használták, a szerződésben nem kötötték ki a munkaidőt, reggeltől estig, sőt sokszor hét­végeken is dolgoznia kellett, amiért, ha jól viselkedett, kapott jutalompénzt. Szigorú ti­toktartásra kötelezték, nem volt szabad ki­fe­csegnie, amit a műhelyben hallott, vagy a mester családjában látott. Reggel az ő dolga volt a kovácstűzhelyben a szén meggyújtása, fújtatása, ami akkor még lábbal történt, nem mint később gombnyomásra villanyventi­llá­tor­ral. A fújtató borjúbőrböl készült, a falu­mú­zeum számára gyűjtött szerszámok között még található egy ilyen alkalmatosság. Mun­ka után az inas dolga volt a takarítás, a földes műhely fellocsolása, a szerszámok hely­re­rakása. A fegyelem legtöbb helyen túlzottan is szigorú volt még akkor is, ha az inas va­la­milyen vic­ces helyzetben nevetni mert. Egy volt ko­vács­inas – ma ő is idős ember – mesélte, hogy a műhelybe többször betért egy olyan humoros kinézetű ember, akire ha ránézett már nevetnie kellett, ezért is mindig kapta a taslit. Persze nem volt minden mester ilyen szigorú, akadt kivétel is. De általában a mesterré lett volt inasok úgy tartották, hogy ennek a szigornak köszönhették, hogy jó szakember lett belőlük.
A kovácsmesterség volt nemcsak a leg­el­terjettebb, de a legzajosabb szakma is. Úgy tartották, hogy egy kovács nem kovács, két kovács egy fél kovács, s csak három kovács tesz ki egy egész kovácsmestert. Azért mond­­ták ezt, mert voltak olyan munka­fá­zi­sok, amelyhez három ember is kellett, hogy jól ráverjen az izzó vasra. Szépen hangzott az ül­lőn kalapált vas, ezt a folyamatot a mester irányította a kalapácsával, aki a bal kezében fogta a formálandó anyagot, a másikkal pe­dig verte a forró vasat, amikor le kellett állni, azt is ő jelezte a többieknek, a kalapácsok 5-6 kilósak voltak. Ha az inasok, vagy a segéd éppen nem a műhelyben tartózkodott, de a mesternek szüksége volt rájuk, azt is a kala­pács jellegzetes hangjával hozta tudomá­suk­ra. Abban az időben mindent kézi erővel vé­gez­tek. A gépek, villanyfúrók, köszörű, he­gesz­tő csak később, miután villamosították a falut, jelentek meg a végvári kovács­műhe­lyekben.
A kovácsmesterségben talán az első he­lyen szerepelt a patkolókovács. Nemcsak a lo­vakat, de az ökröket, bivalyokat és a sza­marat is patkolták. Az ökröknek az első lá­bát föl lehet emelni, de a hátulsó pat­ko­lá­sánál erre a célra kalodát használtak, amit az idegesebb lovak esetében is alkalmaztak. A gyerekek nagy élvezettel nézték főleg a sza­marak patkolását, mert a kicsiny, alig te­nyér­nyi patájukra külön művészet volt ráügyes­kedni a patkót. Ez azért is volt érdekes, mivel szamár kevés volt a faluban, annál több ló. Becslésem szerint a kollektivizálásig mint­egy 350-400 ló volt a gazdák tulajdonában, s ezeket bizony rendszeresen patkolni kellett.
Más kovácsmunkából is volt bőven, hi­szen a rengeteg kocsi és a szerszámok is ja­ví­tásra szorultak, hiszen ezekkel bonyo­lí­tották le a szállítást, fuvarozást, s a kerekeket vasalni kellett. Még a ‘30-as években meg­jelent első traktorok kerekei is vasból voltak, azok javítása szintén a kovácsok dolga volt. A kocsik fakerekeire 40×10 milliméteres vas­­ból a kovácsoltak ráfot, nagy szakértelem kellett az összeforrasztására. Ehhez a mű­ve­lethez kellett 2-3 személy, akik fogókkal he­lyezték az izzó ráfot a kerékre, aztán vízzel locsolták, hogy összehúzodjon. A kocsikhoz minden alkatrészt a kovácsműhelyekben készítették. Tavasszal élezni kellett az eke­va­sakat, s amikor kihajtották a csordát, hívták a kovácsot, hogy vágja le a tehenek körmét, erre különleges körömvágót gyártottak a mű­helyben, de a kovács erelte meg a lovakat is, ha azok felfúvódtak. A ló nya­kán megvágták az ütőeret, és sok vért en­ged­tek kifolyni. Ez a szokás még abból az időből maradt fenn, amikor nem volt állatorvos a faluban, aki szakszerűbb gyógykezelést biz­to­sított volna a szegény állatoknak.
A kovácsok munkájához talán leginkább kapcsolódtak a bognárok által készített szer­számok, kölcsönösen szükségük volt egy­más­ra. Bognárból is volt legalább 3-4 Vég­vá­ron. Alapanyaguk a kőris-, a tölgy- és az akácfa volt, tudták, hogy milyen szerszám­hoz, melyik fa a legalkalmasabb. Régen a villanygépek beszerzése előtt ők is mindent kézi erővel csináltak: fűrészeltek, gyalultak, fúrtak az egyszerű kéziszerszámokkal. Per­sze fogékonyak voltak az újra, ami meg­könnyíthette munkájukat. Érdekes történet maradt fenn arról, hogy miként ismerték meg a szalmával történő disznópörkölést felváltó fával működő perzselőt. Két koma, egy ko­vács és egy bognár kileste egyik Magyaror­szágon járt és ott ellesett gazda szerken­tyű­jének a működését úgy, hogy disznóvágás alkalmával elrejtőztek előbb a szomszéd pad­­lásán, majd – miután onnan nem sikerült a gépet pontosan lekoppintani – a kerítés ré­sén keresztül figyelték meg. El is terjedt a fa­luban az általuk gyártott disznópörkölő, a­mi külön jövedelmet hozó foglalkozássá vált. A disznóvágási idényben egy ilyen mes­ter 4-5 disznót is megpörkölt egy nap alatt, bár mai napig vannak, akik úgy tartják, hogy a szal­mával perzselt disznó szalonnája jobb ízű.
Az inaskodás a bognármesterség eseté­ben is hasonló volt. A bognárok főleg pa­raszt­kocsik készítésére szakosodtak, ők gyár­tot­ták a kocsikerekeket, a záposan összeil­lesztett oldalakat. Voltak könnyű piacrajáró kocsik és nagyobb teher hordására alkalma­sak, méreteiket úgynevezett sukban határoz­ták meg. A bog­nárok és az asztalosok zöld, míg a cipészek általában barna vagy más, sö­tét színű kötényt hordtak. Ma már a bognár­ságnak sincs még hírmondója sem a faluban.
A 77 éves Tóth Antal, nyugalmazott gazda feljegyzései alapján

(folytatjuk)