Útban Torontálkeresztes felé, az országútról jobbra térve, a néhány évvel ezelőtt bezárt paráci szeméttároló jellegzetes szagát ma már nem érezni, a város szeméthegyére felhordott vastag földréteg hatékonynak bizonyult. Isten tudja, mi minden lehet a magas domb gyomrában… Újpécs bejáratánál ismerősként fogad a két összeboruló kalászt mintázó diadalívszerű fémszerkezet, kissé giccses, a szemnek mindig szokatlan látvány a tájban.
Az úton több helyen, jobbról is balról is, mezőgazdasági vállalkozást sejtetnek a gabonatárolók és a tarlók, meg a művelés alatt álló tekintélyes méretű földterületek – végeláthatatlan napraforgótáblákban alig tenyérnyi fejek – is igazolják, hogy a térségben a mezőgazdasági termelés a legfontosabb gazdasági tevékenység. A búza, árpa vagy repce tarlók vakító sárgáját követően, a szenvedésnek magasa fokáról árulkodnak a kukoricával, napraforgóval vagy a szójababbal bevetett táblák. Kutatok a Kereszteshez kötődő emlékeim között és felvillan, idegen országban élő egykori iskolatársak képe. Számos szülőfalujuk iránt elkötelezett keresztesi férfi emléke, a magyar polgármester alakja is előjön, aki súlyos betegen vezette le a 2005-ös árvíz utáni újjáépítést, és igyekezett a keresztesi és fényi árvízkárosultak veszteségeit pótolni. Azokban a nehéz napokban igyekeztünk híven követni az eseményeket, természetesen számtalan képkocka villan fel a 2005-ös árvízről, amelyre már csak az azonos terv szerint felépített egyenházak emlékeztetnek.
Azok számára, akik nem a határmenti kis magyar faluban születtek, az 1871-ben alapított Toronálkeresztes bizonyára egyike csak a végtelen pusztában elvesző településeknek. A falun áthaladó jó minőségű műút mindkét oldalán általában gondozott portákat látni, terhük alatt roskadozó gyümölcsfákat, a falut kettéosztó vasúton áthaladva, az egykori termelőszövetkezet lepusztult maradványai láthatók, meg a labdát régen nem látott labdarúgópálya, ahol egy betonfalon még olvasható a helyi csapatot buzdító felirat, és végül a falu végét jelző kétnyelvű tábla. A hajdani megszokott képet megtöri a faluban egyre nagyobb számban megtelepedett görögkeleti felekezetű hívek számára nemrég felépült templom.
A keresztesi utcákon senki sem látható, üresek a bezárt üzlet előtti asztalok is, a hőség elől, aki csak tehette, behúzódott valahova. A falu szinte minden utcáját aszfaltburkolat borítja, pillanatok alatt lehet eljutni a központba, a meglehetősen málló vakolatú római katolikus templom elé. Itt jobb napokat látott hirdetőtáblán több temesvári multinacionális vállalat munkaerő toborzó plakátja, illetve egy papírlapon háztáji disznóölésből származó friss hús kínálat: 13 lej/kg. Az üdítő hideg víz reményében nyomom le az ártézi kút karját, az törötten esik vissza. A kietlen képet fokozza az egykori szövetkezeti bolt betörött ablakai, a tárva nyitott ajtók. A mai napig sem rendeződött a szövetkezeti vagyon jogi helyzete, emiatt megyei és országos szinten pusztulnak az épületek. Az üzlet mellett áll a sok-sok keresztesi elszármazott számára szép emlékű iskola, kívülről még jó állapotban. Egy évtizeddel ezelőtt még összevonva ugyan, de folyt iskolai oktatás a faluban. Torontálkeresztesről ma iskolabusszal szállítják a gyermekeket Fényre, az iskolabusz naponta háromszor fordul, vagyis mintegy félszáz gyermeket szállítanak a községközponti iskolába. Vajon hány magyar gyermek kényszerül magyar tannyelvű iskola híján, román iskolában tanulni? Hogy vannak még magyar gyermekek a faluban, félig-meddig igazolni látszik az, hogy ft. Heinrich József óteleki plébános által négy keresztesi gyermek részesült idén a bérmálás szentségében.
A 2005-ös árvizet követően az Ökumenikus Segélyszolgálat és a Mol olajipari óriáscég segítségével felújított és felszerelt, egykor ünnepélyes keretek között felavatott egészségház külső falán fogorvosi rendelő plakátja. Hiába nyomom le az ódon kapu kilincsét, a kapu zárva van.
A vasútállomáson is zárt ajtók, ablakok fogadnak. Látható, hogy a román államvasútak tevékenységének átszervezése nyomán, sok más megyebeli állomáshoz hasonlóan, a keresztesit is felszámolták. P. Gheorghe, aki a falu vasúton túli részébe igyekszik, elmondja, hogy naponta három ingajárat közlekedik a Torontálkeresztes-Temesvár között, s a nem egészen hatvan kilométeres szakaszon egy-egy út közel két órát tart. A nagyvállalatok buszjáratai mellett, naponta többször érkeznek más buszok is a faluba, ezekkel aránylag könnyen, nem egészen egy óra alatt lehet eljutni Temesvárra – ismerteti beszélgetőtársam, aki hangsúlyozza, hogy így csak részleges a falu elszigeteltsége, és a nagyvárostól elválasztó alig több, mint ötven kilométeres távolság, viszonylag könnyen áthidalható, s véleménye szerint sok városon lakó számára egyre vonzóbb a falusi lakhely választása. Én viszont azt látom, hogy minden utcában egy-két ház ablakában ott van az ELADÓ-cédula, és több, roskadozó, szomorú látványt nyújtó vályogház ékteleníti a falu utcáit.
A vasúton túli egyik utcában egy munkagéppel éppen sáncot ásnak. Megtudom, hogy Fényen befejeződött, és Keresztesen is éppen a vége felé közeledik az ivóvíz elavult vezetékének cseréje, a munkások elmondják, hogy eddig szinte minden utcában lefektették az új vezetékeket, Keresztesen még a vasúti sínek alatt kell átvezetni és a rendszerre rácsatlakoztatni a vezetékeket, illetve a derítőállomásokat kell megépíteni mindkét faluban. Ogodescu Sorin alpolgármester megerősíti, hogy vélhetően a kivitelezési tervbe foglalt eredeti üzembehelyezési időpontot jóval megelőzhetik, és beindulhat az új rendszerben az ivóvízszolgáltatás. Szintén az alpolgármester ajánlja ezúton is a gazdálkodók figyelmébe a szárazság miatti kárpótlás igénylésének lehetőségét, nem kell mást tenniük, mint a községházára egy kérést eljuttatni, amelyben kimutatják milyen károkat szenvedtek a szárazság miatt. A tulajdonképpeni kárfelmérésre a továbbiakban kerül sor. Az elöljáró szerint érdemes a kárpótlási igénnyel élni, mert jó esély mutatkozik arra, hogy ha nem is teljes mértékben, de az állam valamilyen szinten pótolja a gazdálkodóknak a bevételkiesést.
Simon Ferenc egyike azoknak a meglehetősen kevés számú keresztesieknek, akik a faluban maradtak. Elmondása szerint, soha sem vágyott el a szülőfaluból, meggyőződése, hogy kitartó mukával itt is meg lehet élni. Most mintegy száz hektáron gazdálkodik, de a szárazság számára is jelentőst kárt okoz, nagyon valószínű, hogy több mint harminc hektáron pusztul el a kukoricája és napraforgója, és ha néhány napon belül nem esik, a tizenegy hektáron termesztett szójabab is odalesz. Maga is kárpótlásért folyamodott. A gazdálkodó elmondja, hogy Keresztesen, a sokezer hektárt megmunkáló belga, osztrák cégek mellett, öt-hat gazdálkodó falubeli tevékenykedik. Ők részben saját tulajdonú, részben bérelt kisebb-nagyobb területeket művelnek meg. Nemrég fejezte be az aratást, az sem volt tökéletes, mert a szeszélyes őszi időjárás miatt későn vetettek, a tavasz hidegebb volt az átlagnál, amit megsínylettek a kalászosok. De mindezek ellenére búzából átlagban hatezer kiló termett hektáronként és árpából is is elfogadható mennyiség termett. A betakarított gabonát napi áron értékesítette Újpécsen, most az őszi kampányra készülnek. A gazdaságban fiával együtt dolgozik, mivel minden szükséges géppel és berendezéssel rendelkeznek, a saját területük megmunkálása mellett bérmunkát is vállalnak a helyi és környékbeli kisebb gazdálkodóknak.
Tejút Keresztesen
Szépen gondozott fiatal gyümölcsös és szőlőültetvény mellett vezet az út Lajos Rozália-Rózsika tejüzeme felé. Az épületen tábla hirdeti, hogy az egyik piacvezető tejfeldolgozó hazai üzem partnere a keresztesi családi vállalkozás. Tudom, hogy a fiatal Lajos család nem sokkal a ‘89-es váltást követően hozta létre a tejüzemét, azzal a meggyőződéssel, hogy a földet megmunkálva és élelmiszert előállítva, bármilyen körülmények között sikerül biztosítaniuk a család számára a meg- élhetést. A fiatal család terveit fölülírta az élet, a családfenntartó, a mindenki által szeretett Lajos Öcsi váratlan, ereje teljében bekövetkezett halálát követően, csak már-már emberfeletti erőfeszítéssel sikerült és sikerül máig fenntartani a vállalkozást. Idén ráadásul a szárzaság miatt is szenved ember és állat egyformán, a takarmány előteremtése napról napra nehezebb. Ameddig a szem ellát, a legelőt teljesen felperzselte a nyári nap, a távolban, meglehetősen szokatlan módon, a kukoricatáblában legel a csorda. Leglább így hasznosul valamennyire, mert abból a táblából biztos, hogy kukoricát nem törünk idén – mondja a Mészáros Piroska néni, Rózsika édesanyja, aki férjével, István bácsival támaszai a gazdaságot vezető fiatalasszonynak. A tejüzemben többezer liter tej tárolására szolgáló berendezésekben, a legmegfelelőbb hőfokon tárolják a tejet, amelyet háromnaponként szállítanak el a feldolgozó nagyvállalat járművei. Alkalmanként legalább másfélezer liter tejet szállítanak Keresztesről Erdély szívébe, Kolozsvárra. A csillogó üzemben a kinti kánikula ellenére kellemes a hőmérséklet, és patyolattisztaság uralkodik. Mert másként ránk se néznének a feldolgozók – tájékoztat Piroska néni – de mindez mellett, amikor a tartálykocsiba kerül át a mi tejünk, automatikusan ellenőrzi a gép, és nekünk mindenre oda kell figyelnünk, hogy megfelelő legyen. Ma már másképpen nem megy, a lehető legmagasabb szintet kell biztosítani, ami nemcsak anyagi ráfordítást, hanem többletmunkát is jelent számunkra.
Miután Morzsa kutyát sikerül lecsillapítani, hátra kerülünk, ahol a gazdasszony és a kisegítő alkalmazott éppen őrlik a szemesgabonát a tehenek számára. A tágas csűrben ketten éppen egy utánfutónyi gabona örlésével végeztek. Rózsikától megtudom, hogy most harminc tehenet fejnek, részben Holstein, részben Magyar tarka fajtájúak a jó fejőstehenek. Hat üsző, pár fiatal bika és két tenyészbika egészíti ki az állományt. Harminchárom hektár saját területen gazdálkodnak, és bérelnek is annyi területet, amennyi a takarmány előállítására szükséges. Kukoricát, búzát, árpát vetettek, de a nagyobb részen herét termesztenek, ritkán egészítik ki némi kor- pával a napi adagot. Az értékesítéssel nincsen különösebb gond, kialakult és fenntartható a rendszer. “Az igazság, hogy most már, lassan húsz éve benne vagyunk ebbe a munkába, és ha döcögve is, haladunk. Legtöbbször úgy, hogy – jó szokás szerint – a saját munkánkat nemigen számoljuk a költségekhez, így üti a széle a hosszát. Muszáj csinálnunk, mert a miénk. Régen jóval kisebb állomány mellett, különféle tejtermékeket is előállí- tottunk, azt helyben és Temesváron is értékesítettük, bizony volt kereslet a házilag előaállított termékekre, csakhogy nem győztük a munkát meg az ingázást, piacozást. Ez a mostani rendszer bizonyult a legkifizetődőbbnek. Ahhoz, hogy magunk dolgozzuk fel a tejet, óriási beruházásra lenne szükség, amit nem tudunk bevállalni. Az idei szárazságon túl, a megbízható munkaerő hiánya a legnagyobb gondunk. Itt nincs ünnepnap, vasárnap, szabadnap, vagy pihenőszabadság, állandóan kell valaki, aki az állatokat ellássa. A faluban, aki arra képes volt, saját vállalkozását irányítja, sokan bejárnak dolgozni a városba. Ilyen körülmények között magunk végezzük el a munka nagyobbik részét. Hogy mi lesz a tél folyamán? Megpróbálunk valamennyi silózott takarmányt előállítani, bedaráljuk a kukoricát, egy része a tavalyi gabonának még a tárolóban van, idén a búza- és árpa termésünk jó volt, ezt daráljuk most, korpát fogunk hozzáadni és megpróbáljuk túlvészelni a telet. A temesvári állatorvosi egyetemen tanul a lányunk, Annamária, ő még reménykedik abban, hogy sikerül fejleszteni a válallkozást, bár eleget mondom neki, hogy nagyon nehéz kenyér ez… A faluban is szinte teljesen megszűnt a magyar közösségi élet, egyedül a templomban hallunk kéthetente magyar szót, amikor ft. Heinrich plébános misézik…”
Felemás érzésekkel fordulok a Temesvár felé vezető útra, a kihalt utcákon sehol egy lélek, csak valahol belül a vészharang kondulásaira figyelmezek…