A magyar dráma napján, szeptember 21-én láthatta nem először és reméljük, hogy nem is utoljára a közönség a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház 1978 című produkcióját. A láthatta egyáltalán nem jó szó arra, ami ott történik a nézővel, közelebb áll a valósághoz a szembesül, a belekeveredik vagy még inkább a résztvesz és beavatódik. A neves szlovén rendező, Tomi Janezic és csapata kilenc hónappal ezelőtt a múlt év decemberében fejezte be első romániai színházi munkáját, a Temesvár- Európa kulturális fővárosa rendezvénysorozat záróakkordjaként bemutatott 1978-at, amellyel a szerencsések a TESZT nyitóelőadásaként is találkozhattak. A színház honlapján olvasható közleményből és kritikákból minden megtudhatunk, amit csak tudni érdemes és szükséges a különleges színházi vállalkozásról, kihívásról, amely egy Destin(y)ation címet viselő 12 részes sorozat első része. Két díjra is jelölte az UNITER, de végül díjat nem nyert.
Az angol szójátékban a sors és úticél rejlik, ha jól sejtem. Meleg, napsütéses koraőszi késődélután 15 percet utazunk a kényelmes és elegáns busszal, az úticél a Műszaki Egyetem egykori Hidrotechnikai Karának épülete. Elhagyatott, lepusztult, rideg, poros, szürke, reménytelen hely: korhű. A rendező választotta a játék helyszínének.
Bár először járok itt, ismerősnek érzem, mert a legszebb emlékeimen is felsejlik, átüt, megül a diktatúra szürke reménytelensége. Jegyellenőrzés után felkapaszkodunk az emeletre, egy előadóteremben a régi mozik széksorai várnak, velünk szemben a tábla körül hangszerek, konyhaszekrény és kerekesszék. Bejönnek a színészek, meghajolnak, teszik, amit kell, de mi nem tapsolunk, meg vagyunk illetődve, nem merünk közönségként viselkedni, ők nyúlnak a hangszereikért, s megszólal a zene. Aztán a narrátor, aki nincs jelen, csak a hangját halljuk, elkezdi építeni a történetet, bemutatja a szereplőket, a családja tagjait, a helyszínt, az egykori tízéves gyermek otthonát, a temesvári lakónegyed blokklakását, s felkerül a táblára az időpont 1978. január 26., 16 óra körül. Dokufikció, így nevezik a műfajt a hozzáértők, vagyis a tények és a képzelet sajátos keveréke, amelyet filmen már láthattunk, de színházban ritkán. Izgalmas, érdekes, húsbavágóan eleven, különleges élmény. Először is meglepő, ahogy lelepleződik a színházi játék, majd újra felépül a varázslat, s ez az állandó síkváltás vezérli a nézői élményt. A színész kilép a szerepéből, saját valódi nevét viseli, mondja el saját megélt vagy hallott történeteit, amelyek a múlthoz, a szerephez, a próbafolyamathoz kötődnek, s ebben a szövevényes történetmesélésben a történetek metszéspontján magunkra, közös sorsunkra ismerünk.
Mert mindenki tud valamit a diktatúra túlélési technikáiról, mindenki találkozott igazságtalansággal, kegyetlenséggel, zsarnokoskodással, ismer túlélőket és hősöket, s ha nem is tud egykönnyen különbséget tenni köztük, tudja, hogy felmenői is megjárták a harctereket és fogolytáborokat. A produkció első részében megtanulunk nevetni a diktatúra abszurditásain, ahogy a Gyökerek-sorozaton, s nem vesszük még észre, hogy mi is a gyökereinket kutatjuk.
A második rész elején új helyszínen Carlo videobemutatóján szabadjára engedhetjük jókedvünket, jót nevetünk a valósághoz való viszonyunk viszonylagosságán, tudomást szerzünk a szlovéniai Nova Gorica és az olaszországi Gorizia létéről, úgy tűnik, elfelejthetjük a nyomasztó 1978as évet, de a felvételeket követően ismét a blokklakás helyiségeire látunk. Az időutazásban felidéződik Ferenc József temesvári látogatása, az Erzsébet királyné elleni merénylet, amelynek sikeres színpadi bemutatásához több groteszk változatot is elpróbálnak, de ezek után, komorabb hangok is megszólalnak. A lövedékek becsapódását remekül utánzó nagyapáról kiderül, hogy embert ölt a háborúban, de életre szóló barátságot is kötött ugyanott, hogy nővére csak a szomszéd cigányfiú leleményességének köszönhette, hogy nem lett az idegen katonák erőszakos vágyának áldozata. A Kuntakinte néven emlegetett cigány hazajön rossz cipőben is az orosz télből, szenvedésének értelmezésébe bele sem merünk gondolni, pedig háromszor is elmondja iszo- nyatos tapasztalatát, a túlélés árát: Együtt ettem a varjakkal!, hogy a narrátor mesélje el, hogyan végzett vele mégis az államvédelmiek által kegyetlenül kitervelt fagyhalál 1978-ban.
A harmadik részben az épület alsó szintjén, harmadik színhelyen folytatódik a történet. A narrátor is valóságosan belép a játéktérre, elmondja, hogy a nagyapa házában vagyunk. Igazi gödröt ás a színész, a szálló por szaga érződik. Lövészárok és sírgödör. Az első világháborút megjárt dédapa isonzói élménye életképpé válik. Megrendítőbbet még nem láttunk színházi produkcióban. A három katona a sárban, a lövedékek zajában menedéket keresve összekapaszkodik a lövészárokban. A narrátor hol vizet csorgat a földre, hol művért önt színésztársaira, fejükön, arcukon, szemükbe ömlik a vér, az elidegenítő gesztusok elviselhetővé teszik a döbbenetes hatású jelenetet. A háború elviselhetetlen kegyetlenségével és embertelenségével szembesítenek. Az iszonyatos szenvedésben a béke képeit terve-zik a katonák: utak, házak, sétáló emberek.
Hallgatunk, előzőleg megtudtuk, a halottak emléke előtti tisztelgés, az egyperces csend az első világháborúhoz köthető, ha minden elesettre emlékeznénk, három évig nem szólalhatnánk meg.
A temesvári magyar színház 1978 című produkciója bemutatja, hogy mire jó a kortárs színház, ahogy ezt a magyar dráma napján Tompa Andrea üzenetében megfogalmazta: ”Ezek a szövegek, rendet vágnak a kaotikus és nehezen megismerhető világban, amelyben élünk és amit valóságnak hívunk. Elrendezik a valóság elviselhetetlen rendetlenségét, amelyben ezer hang és széthulló valóságelem tép minket darabjainkra”.
Mészáros Ildikó