Ebben a sorozatban olyan jeles alkotókra emlékezünk, akik térségünkben születtek, vagy alkotó éveik során itt (is) tevékenykedtek, és ezzel Temesvár, a temesi Bánság hírét emelték régiónkban éppen úgy, mint szakmai körökben. A bemutatott alkotókhoz évforduló kötődik. (BB)
GERGELY BÉLA
Gergely Béla (született Gertheisz, Temesvár, 1921. április 15. – Kolozsvár, 1943. május 5.) nyelvész. Középiskolai tanulmányait a Temesvári Piarista Gimnáziumban végezte, itt érettsé-gizett 1940-ben. Közben az 1930-as évek elején a városi konzervatóriumban zongorát tanult. Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen, a bölcsészettudományi karon a magyar nyelv és irodalom szakra iratkozott be, ahol Szabó T. Attila lett a tanára és fogadta szárnyai alá. Ezt szó szerint kell érteni, ugyanis már elsőéves hallgatóként bekapcsolódott a helynévi kutatómunkába. Mintha érezte volna, sietnie kell, valahol rövidre szabták életének fonalát. Alig töltötte be 22. életévét, amikor a kolozsvári Házsongárdban végső nyugalomra helyezték.
Az egyetem részéről – értendő ez alatt a tanárai, a hallgatótársai, kutató kollégák – részéről Szabó T. Attila búcsúztatta ifjú kollégáját. Búcsúbeszédét közölte később a Nyelv és múlt című kötetében (1972: 508-510 o.) A továbbiakat a gyászbeszédből idézem: „Mint özvegy édesanyja két fia közül az idősebb, az ottani [temesvári] piarista gimnáziumból került ide 1940 őszén egyetemünkre. A jobbára hivatástudat nélkül, tervtelenül, a diákévek gondtalanságában élő társai között céltudat, mindennapos tervszerű munka, a megkívántnál jóval nagyobb, szinte emberfölötti erőfeszítés jellemezte, és nyugtalan, örökké kielégíthetetlen tudásvágy hajtotta Gergely Bélát egyetemi évei kezdetétől fogva a legnemzetibb tudományág, a magyar nyelvészet felé. Első perctől kezdve nemcsak hallgatóm, de tanítványom, legbensőbb munkatársam, – talán azt is mondhatom, fiam volt Ő abban a szellemi értelemben, hogy a szülő örömével, egyre fokozódó büszkeségével láttam benne a gyöngédségnek, a szeretetnek, a szerénységnek és igénytelenségnek, a munkájához való hűségnek a mai fiatalság annyi tagjából hiányzó nagy emberi értékéit, másrészt meg igyekeztem nemcsak tanára, apja is lenni abban a magasabb értelemben, hogy aggódva, érdeklődéssel figyeltem sorsát, korlátolt emberi erőmhöz mérten igyekeztem elhárítani útjából legalább a nagy szikladarabokat, ha már egészen rögtelenné nem tehettem azt az utat, amelyen az Ö nehéz életútja vezetett. […] Az 1940/41. egyetemi év a komoly előkészület ideje volt Gergely Béla számára. De már 1941 tavaszán egy kis kutató-csoporttal, majd ugyanannak az évnek nyarán magában vágott neki a helynévgyűjtés sok fáradsággal járó, de nagy nemzeti célokat szolgáló feladatának, Kalotaszeg helynévanyagának a mostoha viszonyok és a munkatársak hiánya miatt másfél évtizede vajúdó kiegészítéséhez 1941 nyarán Gergely Béla gyűjtötte össze és készítette nyomtatás alá mintegy 20 községnek jelenkori helynéyanyagát. A következő tanévben már meg is jelent az ő tollából e gyűjtés egy részletének Kisbács helyneveinek mintaszerűen gondos feldolgozása. E munkája során annyira hatalmába kerítette a helynévgyűjtés láza, hogy a következő 1941/42. tanévben a kínálkozó rövid szünidőkön, hétvégeken semmi fáradtsággal nem törődve járta a Kolozsvár környéki falvakat, 1942 nyarán meg az ETI borsavölgyi kutatómunkájához kapcsolódva, nemcsak 16 falunak jelenkori helyneveit gyűjtötte össze, de hozzákezdett a Mezőség helynévanyagának összegyűjtéséhez is – ebből a Borsa völgyétől Szamosújvár tájáig terjedő részén harminc község helyneveinek összegyűjtését végezte el. A számára kirendelt idő alatt ez szinte hihetetlen teljesítmény. Több, mint amit magyar helynévkutató valaha is végzett. […] Meghalt háromheti betegség után 1943. május 5-én; eltemettetett a kolozsvári házsongárdi temetőben május 7-én. Sírjánál a megemlékezés íróján kívül jelen volt temesvári piarista tanára, Uitz Mátyás, barátja és munkatársa, Sándor Gábor, a kolozsvári egyetem bölcsészetkari hallgatói, az egyetemi Magyar Nyelvtudományi Intézet tanszemélyzete és közvetlen munkatársai.” Szabó T. Attilától tudjuk meg, hogy volt egy fiatal özvegye, akivel nagyon keveset lehettek együtt.
Csomortáni Magdolna egy viszonylag friss dolgozatából kiderül, hogy egy alig 22 éves nyelvész(hallgató) hogyan válhatott könyvek szerzőjévé (Erdélyi Múzeum, 1996. 3-4.füzet): a Márton Áron és György Lajos által alapított Erdélyi Iskola folyóirat könyveket is megjelen-tett, ezek a magyar tanítóság módszertani segítését, a népnevelést és a nemzeti öntudat erősítését szolgálták. A könyvkiadásban szerepet vállalt a legrégibb erdélyi magyar tudományos egyesület, az 1859ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) is, rangos kiadvány-sorozatában, az Erdélyi Tudományos Füzetekben jelentetve meg a feltárt névanyag tetemes részét.
Munkássága:
Gergely Béla cikkei, dolgozatai a debreceni Magyar Népnyelv és az Erdélyi Múzeum folyóiratokban jelent meg. Két önálló és több professzorával közös szerzőségű kötete jelent meg.
Kötetei: Kisbács helynevei (Kolozsvár, 1942) / Kalotaszeg helynevei (Szabó T. Attilával, Kolozsvár, 1942) / Kalotaszeg névutós helynevei (Kolozsvár, 1943) / A szolnokdobokai Tőki völgy helynevei (Szabó T. Attilával, Erdélyi Tudományos Füzetek, 193., Kolozsvár, 1945) / A kolozsmegyei Borsavölgy helynevei (Szabó T. Attilával, Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1945) / A Dobokai völgy helynevei (Szabó T. Attilával, ETI évkönyve 1944. Kolozsvár, 1946).
Irodalom:
Csomortáni Magdolna (1996). A romániai magyar helynévkutatás néhány időszerű kérdése, Erdélyi Múzeum, 1996/3-4.
Magyar Életrajzi Lexikon, Szerk. Kenyeres Ágnes. Budapest, 1994.
Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, II. Bukarest: Kriterion, 1991.
Szabó T. Attila: Nyelv és múlt, Bukarest: Kriterion, 1972.
