Robert Reiter színeváltozásai

Hazatelepülve, Budapestre visszatérve, 1926 decemberében Kassák Lajos megindította új lapját, a Dokumentumot, a „szellemi nevelés orgánumát”. Mindössze 5 szá­mot ért meg, 1927 májusában megszűnt. A főszerkesztő, Kassák Lajos valamint munkatársa és barátja, Nádass József levelet írt Reiter Róbertnek Temesvárra: „Kedves Rei­ter, a kutya istenit magának, mért nem jelentkezik. Én, mint látja, itthon vagyok, sőt már megint lapot csinálok. Szeretnék magától is kapni valamit – okvetlen. A lap elég gazdag terjedelmű és szép kiállítású lesz. Föltétlen postafordultával válaszoljon. Üdvözli Kassák Lajos. Szólalj hát meg „Tabalás” virágom! Üdvözli Nádass. Ezenkívül küldje be az életrajzi adatait (3 sorban). Egy francia nyelvű antológiához szükséges. Üdvözli K.”. Nádass József évődő, beékelt megjegyzése Reiter Tabala-dal című versére utal, amely a MA 1924/3–4. számában látott nyomdafestéket. Francia nyelvű antológiáról, amelyben Reiter is szerepelt volna, nem tud az irodalomtörténet-írás. A keltezetlen, a Dokumentum levélpapírjára íródott levelet Reiter Róbert megőrizte, de érdemben nem válaszolt, nem reagált rá. Kassák Lajos és Reiter Róbert között megszakadt, teljesen megszűnt a levelezés, a munkatársi kapcsolat, együttműködés. A Béga-parti városba anyagi és családi okok miatt 1924 nyarán visszatelepedett Reiter Róbert az 1920-as évek derekán, második felében nemcsak „a magyar avantgardizmus atyjától”, Kassák Lajostól fordult és távolodott el, hanem a magyar irodalom, sajtó, szellemiség – a magyarság! – egészétől is. Költőként Rimbaud Au Cabaret-Vert /A Zöld Hordóban/ című szonettjének magyar fordítását jelentette meg utolsóként 1926. áp­rilis 4-én a Temesvári Hírlapban. A két világháború közötti évtizedekben, időrendi sorrendben utolsó magyarul írt és közzé tett publicisztikája Egy csöndes ember jegyzetei címen a Temesvári Hírlap 1927. március 6-i számában látott nyomdafestéket. Azt követően, több mint negyed évszázadon át sem a temesvári, sem a kolozsvári vagy budapesti magyar újságokban, folyóiratokban egyetlen sort sem közölt. Nem érintkezett, nem tartott kapcsolatot a Bánság szívében élő és munkálkodó magyar irodalmárokkal, újságírókkal, lapszerkesztőkkel. Nem vett részt szervezkedéseikben, antológiáikban, lapalapítási kíséreteikben. Következetesen távolmaradt a magyar kultúregyesületek rendezvényeitől, matinéitól, irodalmi estjeitől. Életéből, érdeklődési köréből és munkásságából céltudatos konoksággal kizárta a magyarságot. Pályakezdését, költői indulását törölte életéből.
Mi okozhatta a gyökeres pálfordulást? Mik lehettek a radikális attitűd-, irány-, beállítottság-, magatartás, nyelv- és világnézet-váltás okai, eredői, mozgatórúgói? A kérdések a magas kort megért költő, lapszerkesztő és helytörténész életében és az 1989. december 17-i elhunytát követő több mint három évtizedben is megválaszolatlanok maradtak. Visszaemlékezéseiben, vallomásaiban, interjúiban Reiter Róbert ál­talában nem beszélt a két világháború közötti tevékenységéről, életpályája meredek „görbéjéről”, meglepő vargabetűjéről, makulátlannak éppenséggel nem minősíthető sza­kaszáról. Méltatói, életrajzírói legtöbbje – Nikolaus Berwanger, Horst Fassel, Luzian Greier, Balázs Imre József, Balogh F. And­rás stb. – átsiklik a kritikus perióduson, nem tekintik át, nem veszik számba a 2. világégés kitörését megelőző és háborús évek történéseit, nem elemzik és értékelik a közíró és lapszerkesztő Reiter Róbert tevékenységét, nyomdafestéket látott írásait. A költé­szet múzsája csak ritkán s csupán alkal­milag látogatta meg élete derekán, amelyet fekete vagy fehér folt takar. Nehéz mögéje látni.
Megítélésünk szerint belső és külső tényezők, szubjektív és objektív okok, indíté­kok váltották ki Reiter Róbert meghason­lását, metamorfózisát, színeváltozását. Lelkileg megviselte mentorának, Emília nővérének elvesztése. Kudarcként élte meg, hogy nem jelent meg kötetben a MA hasábjain közölt verseinek válogatása. Anyagi gondok szorongatták. Bécsből visszatérve Temesvárott a lélekszámában erősen megfogyatkozott magyarságnak egyáltalan nem kedvező – sőt egyenesen hátrányos! – kö­zeg, társadalmi és politikai légkör fogadta. Ördögi számításból, állampolitikai megfontolásokból a Nagy-Románia kormányai ál­tal fölkarolt, dédelgetett, kezdetben ked­vezményekkel és előnyökkel elhalmozott, etnikai öntudatára ébredt svábság reménytelten, ígéretesen prosperált, „felvirágzott”. A román hivatalos politika bevallott célkitűzéseinek egyike az volt, hogy az elmagyarosodott svábokat visszanémetesítse, leválassza a legnagyobb fenyegetésnek és veszélynek tartott magyarságról. A trianoni békediktátumba belenyugodni kénytelen svábok az új körülményekhez és feltételekhez igazodva és alkalmazkodva gyors iramban létrehozták az 1920-as évek elején politikai, társadalmi és kulturális szervezeteiket, intézményeiket, vállalataikat. Egymást érték a nagyszabású népünnepélyek, a látványos felvonulások, gazdanapok, kiállítások, templombúcsúk stb. A hosszú időn át „magyaronen”-nek tartott Kaspar Muth (1877–1966) ügyvéd, a 48-as Kossuth-párt bánsági exponense, hazafias vezéralakja az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását követően, 1919-ben életre hívta a Sváb Autonómia Pártot, amelynek Schäbische Volks­presse /Sváb Népsajtó/ című sajtóorganumát is megindította 1919. február 18-án Bugél Jenő (1882–1933), majd a sikeres szép- és újságíró Franz Xaver Kappus (1883 –1966) irányításával. A napilap kiadója és tulajdonosa a Schwäbische Verlagsaktiengesellschaf /Sváb Kiadó Rt./ volt, amelynek az élén ügyvezető igazgatóként dr. Peter Geiss (1900–1989) állott.
Új korszak következett be a bánsági svábok és az erdélyi szászok életében 1924-25-ben, amikor a I. világháború és történel­mi területei egy része elvesztésének lesújtó megrázkódtatásából, a kormányválságok, munkásmegmozdulások, a sorozatos tüntetések zűrzavarából valamelyest felocsúdott, a konszolidálódás útjára lépett Németország úgy döntött, hogy anyagilag, kultúrpolitikailag, erkölcsileg hathatósan támogatni fogja a birodalom határain kívül élő német népcsoportokat, közösségeket. A Bánságban élő, nemzeti öntudatra ébredésük lázától tüzelt és hajtott svábok 1924 telén tették le első jelentős, reprezentatív művelődési létesítményük, a Matthias Hubert (1892–1964) és Michael Wolf (1901–1998) építé­szek tervezte Banatia Iskolakomplexum alapkövét. A római katolikus püspökség tulajdonát képező telken emelt impozáns épület ünnepélyes felavatására 1926. szep­tember 26-án került sor.
A felpezsdült légkörben a Deutsch-Schwäbische Volksgemeinschaft /Német-Sváb Népközösség/ vezetősége a Schwä­bische Volkspresse megújítását, korszerűsítését határozta el. A napilap örököseként, jogutódjaként jelentette meg 1925. május 15-től kezdődően Temesvárott a Banater Deutsche Zeitungot /Bánsági Német Újság/. Az indulásakor kereszténydemokrata, konzervatív polgári, katolikus irányvételű, 8 illetve 16 oldalas újság szerkesztőségének – amely az Eminescu utca 1. szám alatti Német Házban rendezkedett be – kötelékébe 1925 nyarán lépett be Robert Reiter, aki nevének sorrendjét és írásképét is megváltoztatta, visszanémetesítette. Jó tollú újságíróként a cikkek, kommentárok soka­-sá­gát közölte, s elkezdett a helytörténet iránt is komolyabban érdeklődni. Első terje­delmesebb helytörténeti tanulmánya Schuld und Sühné im Banat im 18. Jahrhundert /Bűn és bűnhödés a 18. században a Bánságban/ címen jelent meg a Ba­nater Deut­sche Zeitung hasábjain 1925. augusztus 20-23-án. A rátermett közírót, Reiter Róbertet 1927-ben nevezték ki a Lovas Antal szerkesztette polgári liberális újság, a Temesvarer Zeitung ellensúlyozására, „lekonkurálására” hívatott napilap főszer­kesztő­- jévé. 1941-ig állt főszerkesztőként az erősen jobbra tolódott, a nemzetiszocialista esz­mék legfőbb bánsági szócsövévé vált lap élén, de miután a stafétabotot átadta Karl von Möller (1876–1943), Gauleiternek, a bánsági német népcsoport vezetőjének, a címét Südostdeutsche Tageszeitung – Ausgabe Banat-ra változtatott hitlerista új­ság szerkesztője, belső munkatársa maradt 1944 nyarának végéig. „Kitartó, rendít­he­tet­len hűségét” sokan nem tudták Robert Reiternek elnézni, elfelejteni, megbocsáta­ni.