Ha számba vesszük az utóbbi évszázad bánsági/temesvári magyar irodalmi termését, láthatjuk, hogy a képzett filológusok mellett katonatisztek, orvosok, (villamos)mérnökök vagy más műszaki alapképzettségű szerzők alkottak maradandót.
Ezt a hagyományt folytatja a mai temesvári műszaki értelmiségiek közül Andrásy József, akinek az irodalom sem idegen. Építőmérnökként napi munkája során toronyházakat, csarnokokat épít a jövendőnek, írásaiban részben a saját élményeire, illetve az alkotói fantázia szüleményeire alapozva a régiekből új világokat teremt. Eme új világok megismerésére hívta meg az Olvasót eddig megjelent köteteivel – Zorba lehelete, Kriterion 2016 és Vásárfia, Kriterion 2021. Most készülő Egy másik élet munkacímet viselő kötetében szintén érdekes történeteket tár az érdeklődők elé.Ebből kínálunk ízelítőt az alábbi részlet közlésével. (m.z.)

Ilyen és ehhez hasonló emlékek törtek most rá, hisz az embernek, ha semmi dolga, ha elég ideje van, szárnyalni kezd az agya, képzelegni, ilyenkor a jövő tervei mellett (megannyi lehetséges forgatókönyv) a múlt történései is (emlékek sokasága) törnek rá, összemosódnak, párhuzamos világok születnek, ahol az ember lassan elveszíti a jelen talaját a lába alól. Főleg ha az a talaj egy lassan hullámzó hajódeszka, egy ingatag, ragacsos fedélzet, ahol a kiszorultak, a kabinból kirekedtek csináltak maguknak hetekre fekvőhelyet. De minden emlék és forgatókönyv közül egy volt az, amely minden alkalommal visszatért gondolatai közé, s máig, vagy talán soha többé nem hagyja nyugodni: az, hogy elment. Hogy otthagyott csapot-papot, s elmenekült. Lepaktált a német toborzókkal és a hajnal leple alatt (micsoda éjszaka volt!…) kisurrant a templom elé, ahol már várta a teherautó. Huszadmagával ültek fel a leponyvázott platóra, s néhány perc múlta már a falu határán túl jártak. Szeged felé vették az irányt, Bajáig. Akkor már Magyarország háborúban állt a németek oldalán, minden zökkenőmentesen ment. Este már az uszályon ültek, addigra pár százan, Andreas Schmitt saját kezűleg vezette be lajstromba a nevüket vacsora előtt. Halászlét ettek, harcsából, s finom, aromás muskotályt ittak hozzá. A hangulat jó volt, énekeltek, de mire Pestre értek két nap múlva, már fostak mind, mert elfogyott a bor és poshadt folyóvizet ittak. Pozsonyban ismét belaktak, de aznap vihar lett, megáztak, fagyoskodtak. Akkor sírt először, utána minden nap, amikor senki se látta, Passau városáig. Ott már horogkeresztes zászlók díszítettek minden hidat, minden oszlopot, ahogy elúsztak a kétemeletes, egyforma házakkal szegélyezett rakpart mellett. Középen megjelent egy sziget, nagyobb, mint a többi addigi, aztán valaki mondta, hogy az nem is sziget, hanem egy másik folyó ömlik a Dunába, Inn a neve. Tiszta volt és világoszöld a vize, ilyet Georg nem látott még, sodrása gyors, tajtékos, beleveszett a baloldalt magasodó dombok közé. A Duna onnan kezdve kanyarogni kezdett, sziklák és homokfalak között jártak, egy-egy kanyarban félő volt, hogy megakad a hajó, de a kapitány nem először járhatott arra, értette a dolgát. Regensburgban kiszálltak, onnan már csak kisebb hajók indultak a folyón felfele. Teherautóval vitték őket tovább Nürnbergig, a Waffen SS hadiszállására.
Nürnberg maga volt a város, minden városok legszebbike, legnagyobbika. Bár Arad vagy Temesvár elérhető lett volna fiatalkorában – Csanádtól nem több, mint két óra vonattal –, sosem járt még azelőtt semmilyen településen, amely ötezernél több lelket számlált volna. Nem csoda hát, hogy a színes bajor város elkápráztatta. Budapest is szép volt, meg Pozsony, ahogy nemrég elhajóztak a rakpartok mellett az éjszaka leple alatt, de a Nürnberget sétálva, nappal ismerte meg. Csatornái a hidakkal, macskaköves terei, faszerkezetű emeletes épületei, beleértve a várat is a dombtetőn, mind újdonság volt Georgnak, azt gondolta, máshol nincs ilyen. Ebből kifolyólag eleinte jogosnak érezte a gőgöt, a német felsőbbrendűség állandó hangoztatását, a hangulatot, amely átitatta a laktanya mindennapi életét, az utcai emberek viselkedését, a parádékat és propagandista felhangokkal megtűzdelt kulturális-szórakoztató összejöveteleket. (Csak két hónappal később, amikor már esküdt katonaként Münchenben járt, fogta fel, hogy Nürnbergnél is vannak nagyobb városok, szebbek is, s hogy több van a világon, mint amit emberi ésszel valaha meg lehet tapasztalni.) A kaszárnyától, amely egy négyszintes, kilencezer négyzetméter alapterületű, nagy lapos belső kerttel és betonplaccal rendelkező épület volt, már csak méretei miatt is tátva maradt a szája. Vörös tégla borította a homlokzatot, fehér keretes négyszögű ablakokkal, hátul harckocsi-garázzsal, raktárakkal. Nem lehetett messze a Zeppelin-tér sem, néha tompa zümmögéssel átrepült a kaszárnya felett egy-egy gigászi léghajó, amitől szó szerint mindenkinek leesett az álla. Vendéglő, mozi, amfiteátrum, tiszti kaszinó, futballpálya, s az isten tudja mi tartozott még a komplexumhoz, nyüzsgő, aktív élet folyt benne, s nem csak nappal, a kiképzés ideje alatt, hanem este is, amikor élőzene, film, vagy nótázás hangjai töltötték meg a visszhangzó folyosókat. Századát – a bánsági és vajdasági svábok tájszólását beszélő újoncokét – eleinte lenézték a bajorok, a poroszok, de még a böhmök is. Georg rövid idő alatt megtanulta azonosítani (sőt, utánozni) az egykori császárságban élő németajkúak különböző tájszólásait, szokásaikat megkülönböztetni, élő leckét kapott a történelmi tartományok közötti különbségekről, ellentéteikről. Csodálkozva tapasztalta, hogy bajtársaiban tulajdonképpen csak a birodalmi eszme közös, semmi más: a porosz tartományokból származó fiatalok zsigerből gyűlölték a bajorokat, ugyanakkor a szászok mélyen lenézték az osztrákokat, bármennyire nagyszájú nácik voltak is ez utóbbiak, bármennyire is hangoztatták a Führer oberösterreichi származását.
Legjobban a kiképzést szerette. Húsz éves volt akkor, erős, hajlékony, inkább szikár, mint izmos, könnyen mászott, ugrott, tüdeje több, mint öt liter levegőt tudott befogadni (megmérték az orvosok). Egy hét kilométeses városi futás alatt jóformán meg sem izzadt. Dohányzó, idősebb bajtársai eközben kiköhögték tüdejüket. Teljes menetfelszereléssel egész nap képes volt masírozni, kilométereken keresztül bírta a díszlépést. Szerette a céllövészetet, bár élesben, a lőszer spórlása miatt ritkán került erre sor. Tankot is vezettek, lőttek is vele többször, ráadásul éjszaka; távcsövében sokáig követte szemével a csóvát húzó golyót, amint szétroncsolja a céltáblát. Alapjában véve azonban kiszámíthatóan, szinte unalmasan telt az élete Nürnbergben. Lelkészek, pszihológusok, művészettörténészek előadásait kellett naponta hallgatniuk, Bach és Wagner dallamait még álmában is dúdolta. Amikor egy-egy gyengébb testalkatú vagy idegzetű társa kimaradt – isten tudja mi lett velük, néha csak úgy eltűntek egyik napról a másikra – csodálkozott, nem értette mitől adták fel. Georg egyáltalán nem találta megerőltetőnek a katonaéletet, többnyire gépiesen, kötelességtudóan végezte napi rutinjait. Nem volt egy csavaros eszű, műszaki beállítottságú ember, inkább a konkrét, kézzelfogható dolgokat szerette. Közelharcban kimondottan jeleskedett. Alois Müller brigadéros, az oktató, hamar észrevette eme készségét – és kihasználta. Kiválogatott egy külön csapatot, egy elit csoportot, amelybe tizedmagával ő is bekerült. A hivatalos kiképzés után különórákra jártak az alagsorba Müllerhez, ahol késsel, ököllel, lábbal, vagy egyéb testrészekkel, alkalomadtán egyszerű, ártalmatlan használati tárgyakkal vívott harci tehnikákat tanultak. Arra az esetre, ha csendben kell elfoglalnotok egy fontos épületet, mondta Alois Müller, de egyik bajtársa suttogva hogy a tiszt ne hallja, hozzátette: vagy ha csak mi maradunk utolsónak életben, s nem lesz már töltényünk. Georgot meglepte, s bizony szíven is ütötte ez a pesszimista megjegyzés, végig se merte gondolni mit jelenthet egy ilyen helyzet, vagy hogy egyáltalán megtörténhet-e. Lelke mélyén remélte, hogy a kis elit alakulat valamikor egy titkos küldetésben vesz majd részt, és ő lesz a csoportvezető.
Mindenki tudta, hogy eljön majd a nap, amikor elhagyják a kaszárnyát és a frontra kerülnek. Havonta látták, ahogy egy-egy század, teljes menetfelszerelésben, állig felfegyverkezve, lőszeres ládákat pakolva beszállnak a rostokoló teherautó-konvojba, aztán eltűnnek a híd mögött. Soha senki nem tudta megmondani, hogy Belgium fele, a nyugati frontra, vagy Lengyelországba, esetleg még messzebb, a készülő keleti frontra mennek. Georg is tűkön ült. Öt hónap alatt látványos fejlődésen ment keresztül, érezte magán, hogy nem csak testileg, hanem lelkikeg is más ember lett, mint a csanádi tejfelesszájú ifjonc, aki akkoriban titokban útnak indult az éjszaka leple alatt. Készen állt, bármi vár is rá ott – legalábbis úgy érezte. Előző életét – szüleit, csanádi barátait, de még Margitot is – már a múlt, az emlékezés jótékony, egyre homályosabb fátyla lepte be, szívében csak az izgalomnak, az eljövendő kaland ígéretének maradt hely.
Milyen fiatal volt, milyen heves és optimista, gondolta most a fedélzeten, a hajnali szélcsendben, miközben a hajó simán hasította a tükörsima vizet, meg se billenve; milyen naív, befolyásolható, és milyen soknak tűnik az az öt év, ami azóta eltelt! Mennyit változott testileg-lelkileg attól a naptól fogva, hogy megszólalt a sziréna és az adrenalintól szinte elájult… Tangerben kicsit meg is hízott, Abdullahnak hála, haja megritkult, mostanában ráncok jelentek meg a szeme körül. Szakálla megsűrűsödött, tenyere kérgesebb lett a fegyvertől, mint a kaszától régen. Talpán tyúkszemek, bőrén kelések, fején koszmó, derekában csúz. Ha még egyszer olyan tudna lenni, mint húszévesen…
Megszólalt a sziréna, és az adrenalintól szinte elájult. Hajnali négy óra volt, és ő valahogy rögtön tudta, hogy most az ő századuknak jött el az ideje. Igaz, Alois Müller brigadéros is elszólta magát pár nappal előtte, hogy most már nagyjából mindent tudnak, amit a fronton tudniuk kell… úgyhogy várták már, mindenki, nemcsak ő, a bármikor eljövő percet. Szinte ki sem csomagoltak már esténként, beszélgetéseik másról sem szóltak, mint hősies küldetések, elképzelt csaták, ellenséges hidak és épületek ilyen vagy olyan megsemmisítése. Mindezek persze a fiatal, éretlen katonák fantáziadús képzeletével megtűzdelve, szinte ártatlan lelkesedés közepette. Jött a rohanás, pattogó vezényszavak, kapkodó kezek-lábak, aztán a teherautóra való felkapaszkodás és a zötykölődés. Át a hídon, aztán ki a városból. Zötykölődés a szürke falvak közt, dombokon át, folyókon át, zötykölődés napokon keresztül hidegben, melegben, napfényben és esőben, világosban és sötétben. Zötykölődés a ponyvás kamion fapados ülésén, elől vagy hátul, helyet cserélve, felváltva a padlón is, hogy némi alváshoz is jusson matrachoz szokott testük, zötykölődés keletre. Előbb németajkú településeken haladtak át, szudéta vidéken, ahogy társaitól megtudta, hegyes-dombos tájon, idilli környezetben zötykölődtek, a falusiak zászlókat lengetve köszöntötték őket, sokféle finomságot dobálva a teherkocsi platójára ahogy elhaladtak a házak között. Aztán egy Münchennél is nagyobb városra emlékszik, Prágára, a leigázott csehek büszkeségére, ott fél napig rostokoltak, még jól is esett elgémberedett tagjait kicsit megmozgatni. Tavasz volt, gyönyörű, s arról álmodott, hogy egyszer majd Margittal is el kell jönnie ide, a várfalról lebámulni, naphosszat elnézni a folyó fölötti hidakat, tornyokat, piros háztetőket. Egyre nagyobb hegyek következtek, egyre magasabb csúcsok, havas tetejük szinte sziporkázott az áprilisi napfényben a szürkés-zöldes fenyőerdők fölött, éjszaka fagyban zötykölődtek úttalan hágókon, nappal alsóneműben a félrehúzott ponyva alatt. Ismeretlen beszédű, szegényes viskók lakói bámultak a konvoj után, közben észrevétlenül észak fele kanyarodott útjuk, ezért is sütött be a délutáni nap a dízelfüstön át az immár lakhelyükké vált térbe.
Csak a tisztek és a sofőrök tudták az úticélt, s valamelyik részeg estén kiszivárgott egy szószátyár Scharführer jóvoltából, így tudta meg Georg is: az egykori Lengyelország keleti határára, Brest városába zötykölődnek egyre sietősebben, mintha láthatatlan erők irányították volna őket, s minden más konvojt amellyel összefutottak, immár egyesülve, egyre nagyobb hadtestet alkotva, stratégiai helyeket választva ki maguknak a dombtetőkön. Megérkeztek hát, hirtelen, egyik percről a másikra, gyors állásokat építettek, masírozásra készültek fel, mintha az addigi, hetekig tartó utazásnak híre-hamva se maradt volna. Az úton két barátot is szerzett Georg, egy Johann nevű resicai származású sváb legény és egy ki tudja honnan odakeveredett schweháti osztrák fiú személyében, akit szintén Johannak hívtak. Az ő szemükben is látta a zavarodottságot, s talán egy kis rémületet is, nem igazán olyan volt ez a készülődés, mint ahogy elképzelték. Az ételadagok megcsappantak, a víz sem volt igazán tiszta, szúnyogok csípték őket folyamatosan. Éjszaka farkasok üvöltöztek az erdőben, schweháti Johann nem kis rémületére, ilyenkor úgy bújt pokróca alá, mint édesanyja szoknyája mögé ötéves korában. A folyóparton tombolt a nyár első hónapja, napéjegyenlőségre készült minden élőlény, valós vagy elképzelt, emberek és tündérek, katonák vagy bányászok. A közeli városkában ugyanis főképp szénkitermeléssel foglalkoztak az emberek, a közeli állomáson rostokoló, egymást váltó vasúti szerelvények naponta kétszer indultak megpakolva nyugat felé, valószínűleg Berlin vagy Köln irányába, ahol az óriási vasöntődék úgy falták a fekete kőzetet, mint malac a moslékot.