Az Aradi Kamaraszínház a bérletek meg­hirdetésekor a 2015-ös évadra egy saját be­mutatót is ígért, amely végül valamilyen ok­nál fogva elmaradt. Az ígéret valóra váltására a múlt hét végén került sor, a Jávor című színpadi játék bemutatójával. Nem vé­letlenül, ugyanis 1902 januárjában Ara­don, az Al­sómolnár utcában napvilágot lá­tott Jávor Pál születésnapja a hónap utolsó napjára esik.
Az egyszemélyes darabot Pozsgai Zsolt írta és rendezte a színész börtönnaplója és feljegyzései alapján. A mindenkori magyar színházi és filmélet egyik koronázatlan királya életének azt a kevésbé ismert időszakát eleveníti fel, amikor az ország ünnepelte sztár egyik pillanatról a másikra kiszolgáltatott, megalázott emberré válik.
Az 1944 októberi nyilashatalom uralomra jutását követően egy utcai igazoltatásnál a feketeingesek fogják el, viszik a fogdába. „Kegyvesztettségének” egyik okát a darab szó­rólapján is említik: nem volt hajlandó el­válni zsidó vallású feleségétől, még annak hollétét sem árulta el. A másik (itt nem említett) ok a színészkamara akkori elnökével ki­robbant személyes konfliktusa volt. Így lett a magyar filmvászon mindig elegáns hősszerelmese, mulatós, nótázós dzsentrije, vagy a közönséget megríkató csillagából, felpofozott, kigúnyolt senki. Őt is Sopron­kő­­hi­dára, a hírhedt börtönbe hurcolták, majd on­nan vitték tovább fogolyként az Auszt­riába menekülő nyilaskeresztesek. Két­ség­telen, fel­kavaró történet.
A darabban a (hálás) szerepet alakító színész, Szőke Zoltán egy utólag elképzelt vi­deómagnó előtt meséli el a történetet feleségének, Olgának. (Jó szerzői és rendezői fo­gás volt!) A szerettéért aggódó színész az események mesélése közben ismét átéli mind­azokat a fizikai megpróbáltatásokat és szellemi gyötrelmeket, amin élete nyolc hó­napján keresztülment. Szőke Zoltán sokáig emlékezetes alakítással teremti meg a színpadon azt a félelmetes légkört, amely hirtelen körbeveszi a tegnap még mindenki által ünnepelt, valós, vagy inkább vélt barátokkal körülrajongott „Palikámat”.
A néző szinte saját magán érzi, milyen meg­alázó (nem annyira fájó, mint inkább ége­tő) az arcán elcsattant első pofon. Aztán a keretlegények előtt a „nemzetáruló” Já­vor­ral elmondatott, majd „hangosabban, artikulálva” elismételtetett szöveg. És mit jelentett nézni, amint Bajcsy-Zsilinszky Endre a ki­vég­zése előtt a börtönben saját vérével úgy mossa a kőpadlót, hogy emberi tartását az utolsó pillanatig megőrizte.
Több színházértővel beszélgetve szinte közös volt a vélemény: jó, hogy Szőke Zol­tán egy olyan szerepalakítását is láthattuk, amelyben kibontakoztathatja igazi tudását, tehetségét. Végre kiléphetett Berényi Miklós gúnyájából! Mint minden hasonló, szappanopera-sorozatban, a Barátok közt címűben is a szereplőket heteken, hónapokon, éveken keresztül ugyanabba a szerepbe beskatu­lyáz­va láthatják a nézők. Sokan nem is tudják elképzelni, hogy lehet más arcuk is, ko­mikus vagy drámai figurákat is tudnak kiválóan alakítani.
Pedig mindegyiküknek van! Csak azt ép­pen nem ismeri a tévénézők túlnyomó há­nya­da. Mert manapság nem készülnek új tévéjátékok, nincs rendszeres színházi közvetítés, mint alig néhány évtizede. Ezért is örvendtek az aradiak, hogy egy ilyen kiváló előadásnak a tanúi lehettek, s az aradi színpadon megismerhettek egy nagyon tehetséges, bizonyára sokoldalú művészt. Csak le­hetőséget kaphasson.
A kérdés csak az: mikor juthat el egy egész színészgeneráció egy határon túli városba, vagy a távolabbi településekre? Hogy a mostani generáció neve ugyanúgy közszájon forogjon, mint az ötvenes-hatvanas évek nagy színészeié!
Pedig az lenne a cél, hogy ismét legyen az egész nemzet által ismert Uray Tiva­da­runk, Gobbi Hildánk, Latinovits Zoltánunk, Törőcsik Marink, Básti Lajosunk, Dajka Margitunk, Pécsi Sándorunk stb stb.