Temesvári sör – többféle mércével
Temesvár látványosságai közé tartozott a 76.400 négyszögöles te­rületet elfoglaló Gyárudvar, amelyet a sörfőzde impozáns homlokzatú épülete uralt. Az 1859-ben 1.300.000 alaptőkével részvénytársasággá alakult sörgyárat az 1873-as bécsi krach után, amely a temesvári vállalatot is érzékenyen érintette, Hatvani Deutsch Bernát (1826-1893) – aki fivérével Deutsch Józseffel (1824–1903) együtt hatvani előnévvel magyar ne­mességet és bárói címet kapott – cége vásárolta meg. A nagymúltú lé­tesítményt, amelyet a modern sör­főzés igényeinek és kívánalmainak maradéktalanul megfelelő üzemmé fejlesztette a budapesti székhelyű cég, amelynek több ipar­ágban voltak komoly érdekeltségei. A temesvári gyár élére a trop­paui polgári sörfőzde korábbi igazgatóját, Vest Ede (1851-1914) lovagot hívták meg, aki kiváló hírnévnek örvendett szakmájában. Eu­rópa egyik legmodernebb sörgyártó üzemévé vált a 19. és 20. századok fordulóján, az 1888 au­gusz­tusi pusztító tűzvész után a főbb épületeit valamint gyártó be­rendezéseit gyökeresen megújító te­mesvári telep, amelyben a korszak legigényesebb szabványai sze­rinti korszerű technológiát ve­zették be és hasznosították. Az épü­leteket Reiter Ede temesvári épí­tész és építőmester tervei alapján emelték, illetve alakították át. „A múlt év augusztusában a gyár főépületei tűzvésznek estek áldozatául. Azonban az újonépült ré­szek, nemcsak hogy pótolják, de nagyban felül is múlják az előbbieket külső szépségben és a belső be­rendezésnek célszerűségében. Nevezetes különösen az, hogy az egész gyártási processzus ezen túl kizárólagosan gépek által történik – írta a Budapesti Látogatók Lapja hasábjain 1889-ben közölt cikkében Barát Ármin (1860-1937), a Te­mesvárer Zeitung munkatársa, a Béga-parti város monográfusainak egyike. – Eddig a sörfőzdének Görz­ben, Fiumében, Triesztben, Polában, Velencében, Bolognában, Rómában, Szalonikiben, Konstan­tinápolyban, Szófiában, Belgrád­ban, Rio de Janeiróban, Bahiaban stb. vannak lerakadó helyei. A gyár termelési képessége évenként ötvenezer hektolitert tesz ki.”
A 20. század elején nevét „Te­mesvári polgári sörfőzde Rt.”-re változtatták, fióktelepeket nyitottak Budapesten, Szegeden és Zsom­bolyán, eladási helyeket pe­dig az ország legtöbb városában. Továbbra is exportáltak „folyékony kenyeret” külföldre is. Spe­ciális, sörszállítására alkalmas vasúti kocsikat rendeltek és használtak az üdítő ital célba juttatásához, nagy keresletnek örvendtek a pincékben gyárilag palackozott sö­rök is. Világos és barna sört is gyár­tott a temesvári sörfőzde. Kü­lönlegességei közé tartozott a pilsenihez hasonló világos „Dupla-Korona sör” és az eredeti barna ma­látából, nagy cukortartalommal készült „Corvin sör” (dupla maláta sör). Méreteit illetően ez időben a gyár 225.000 négyzetméteren te­rült el, 100-140 munkást foglalkoztatott, gőzgépei pedig kb. 250 lóerőt tudtak kifejteni. Évente 55.000 hektoliter sört gyártott.
A Temesvári Polgári Sörfőzde Részvénytársaságot Magyaror­szág „legnagyobb, legrégibb és legmodernebb sörfőzdéjének” tartották, amely a „finom bajor sörökkel egyen­értékű” világos és barna italokat állított elő. „Temesvári kü­lön­legességként” reklámozta és for­galmazta a újfőzetű dupla-ma­láta Corvin-sört, amely nagy malátatartalmánál fogva táplált, erősített és üdített. Az élvezeti és tápszernek számító italt főként a dolgozó és kimerült embereknek, a szoptató nőknek, a lábadozó betegeknek, vérszegényeknek és idegeseknek ajánlották. Hatásos szernek tartották hízókuráknál és emész­tési zavarok mérséklésére, eloszlatására is. A Corvin-sört megkísérelték a Béga-parti város emblematikus élelmiszeripari termékévé emelni, rangosítani. A 20. század első évtizedében általában karácsonyra időzítették minden esztendőben az adott naptári évben érlelt sör bemutatását, „piacra do­bását”, forgalmazásának megkezdését. „A Temesvári Polgári Sör­főzde »Corvin«-söre egy a városunk határain túl híres különlegességnek ígérkezik és az új Corvin-főzet kimérése helyi esemény lesz, melyre a zamatos és tartalmas nedű kedvelői és ínyencei már várnak. Gondoljunk csak azokra az ese­ményekre, melyek Mün­chen­ben évente a Salvator-sör megjelenéséhez fűződnek!” – harangozta be a nagyszabásúnak szánt eseményt a Délmagyaror­szági Köz­löny. Temesvár minden jobb kávéházában, vendéglőjében, kocsmájában és italkimérésében forgalmazták, árusították a Béga-parti vá­rosban gyártott sört, amely hó­na­pokon át „hűvös pincékben, drága zománcozott tartályokban pihent, érlelődött”. A dicséretes kez­deményezés, az intenzív reklámkampány dacára Temesvárott nem vert gyökeret, nem honosodott meg a sörünnepek, a sörfesztiválok szokása, gyakorlata.
Amikor a színház épületében üzemelő Koronaherceg Szálloda bérlője, Szálasi Alajos – a későbbi hírhedt nemzetvezető nagybátyja – csődbe jutott, s megindult ellene a felszámolási eljárás kiderült, hogy a Temesvári Gyártelep Sörfőz­dé­nek is 20.000 koronával tartozott. Az adósság összege önmagában nem jelentett túl nagy veszteséget a kitűnően vezetett és “jól fundált” iparvállalatnak, az elgondolkoztató meglepetést – ami A te­mes­vári sör. Egy kis leleplezés cí­mű cikke megírására és publikálására késztette a Délmagyarországi Közlöny munkatársát – az okozta, hogy ki­derült, hogy a „nagyon előkelő urak, úrhölgyek, finom garatú gourmandok, tapasztalt ínyencek” Temesvárott gyártott sört fogyasztottak az előkelő szálló kávéházában és vendéglőjében. A publikumnak ízlett a frakkos pincérek által felszolgált nedű, amelynek eredetét nem ismerték. A „pöffeszkedő” – időközben elszegényedett – vendéglősről fel sem tételezték, hogy „közönséges temesvári sört” merjen eléjük tenni az 1899-től 1908-ig a kassai Andrássy-kávéházat vezető vendéglős. Dreher- vagy Haggenmacher-féle sörnek vél­ték a felszolgált italt. Egyér­tel­műen nyilvánvalóvá vált, hogy a temesvári sör jó minőségű, hogy a legfölkapottabb márkákkal is derekasan állja a versenyt. A Délma­gyar­országi Közlöny szerkesztője azt is nyomatékosan leszögezte, hogy a kifüggesztett reklámok, táblák és hirdetmények dacára „a temesvári és a délvidéki vendéglők legtöbbjében temesvári sört mérnek”. Az eset alkalmul szolgált a cikkírónak, hogy a magyar ipar pártolásának szükségességét emelje ki és hangsúlyozza, hogy a jó­zan észre valamint a temesváriak lokálpatriotizmusára apelláljon. „Hogyan várjuk el, hogy a külföld megbecsülje a magyar iparcikkeket, ha még mi sem becsüljük meg azokat? – tette fel a megalapozott kérdést. – És hogyan, miként csökkenjen a külföldi behozatal?”
Több tényező is közrejátszott abban, hogy a temesvári sörfőzde termékei nem voltak eléggé kapósak. A kereslet gyakorta visszaesett, erősen ingadozott. A vállalat nem jövedelmezett a tulajdonosok által elvárt mértékben és arányban. A 20. század első évtizedében több­ször is komolyan terítékre ke­rült a társaság részvényei tetemes hányadának eladása. Baader Henrik, Tárczay István, Tedeschi János és Vilsmayer Antal városi polgárok kezdeményezésére a Vá­rosi Vígadó kistermében értekezletet tartottak a Gyárudvar megvételéről. A megbeszélésen, amelyen dr. Telbisz Károly polgármester is részt vett, Baader Henrik mérnök, a Városi Villamosvállalat igazgatója elnökölt. A Gyárudvar Rész­vénytársaság hajlandónak mutatkozott 320.000 forintért eladni a telepet. Az eladók a kibocsátandó részvények 30%-át szándékoztak csu­pán megtartani. A termelés foly­­tatására, a sörgyár üzemben tar­tására 180.000 forintra lett vol­na szükség. A pénzösszeg előteremtésére 5000 darab 100 forint névértékű részvényt szándékoztak kibocsátani. „Kívánatos volna to­váb­bá, hogy a részvények temesvári polgárok kezébe jussanak, mert csakis így remélhető, hogy a vállalat teljes felvirágzásra jut, ha Temesvár polgársága érdekeltségénél fogva támogatja minden erőből” – jegyezte meg a tanácskozásról beszámolva a Délmagyar­or­szági Köz­löny munkatársa, aki ar­ról is tájékoztatta az újság olvasóit, hogy a résztvevők elfogadták a Baader Henrik által előterjesztett tervet, s a tulajdonosokkal folytatandó tárgyalásokra szűkebb bi­zott­ságot vá­lasztottak, amelynek Rieger Ferenc, Derera Israel, Kohn Sándor és Róna Ignác lett a tagja.
1905-ban azzal a nagyfontosságú tervvel foglalkozott Temes­vár szabad királyi város tanácsa, hogy 800.000 korona vételáron meg­vá­sárolja a Temesvári Gyár­udvar Részvénytársaság részvényeinek felét, s ezáltal az iparvállalat egyenrangú társtulajdonosává váljon. A polgármester, dr. Telbisz Károly meghívására 1905. október 25-én egy szűkebb körű szakbizottság ült össze a tranzakció meg­vitatására, előnyeinek és hátrányainak mérlegelésére. Hosszas eszmecsere után a megjelentek ki­mond­ták, hogy a város hajlandó a Gyárudvar 1.000.000 korona névértékű részvényeinek a felét 160 ko­ronás árfolyam mellett – vagyis 800.000 koronáért – átvenni azzal a feltétellel és kikötéssel, hogy „a városnak jogában áll a vételtől 1907. év végéig visszalépni, és hogy a városnak a vállalat kezelésében és igazgatásában a teljes pa­ritás biztosítva legyen”. A város leg­főbb érdeke az volt, hogy a vá­sár­lás révén konkrét befolyást nyer­jen a Gyárudvarhoz tartozó közel 40 holdnyi terület városrendezési célokra való hasznosítására. Az iparvállalat a birtokát képező területből a Malom-csatornával pár­huzamosan megnyitott Sörgyár fasor (ma: Pestalozzi utca) valamint az Állami Tanítóképző Inté­zet és a Gizella Árvaház épületeinek felhúzására szolgáló telekrészeket engedte át „előzékenyen” már korábban Temesvár városának, illetve a magyar államnak.
Az egyeztetésekre, a részletek megtárgyalására a cég budapesti vezetőjével, Benkő J.-vel a jelenvoltak egy albizottságot választottak és bíztak meg, amelynek Te­deschi János, Baader Henrik, Vest Ede lovag, Sternthal Sala­mon, Steiner Adolf, dr., Kudelich Ala­dár, Varga Lőrinc, Stein Emil és Vilsmayer Antal volt a tagja.