20 Oct 2016
Írta admin 
0 Hozzászólás Oberten Jánost 12 éves korában az 1956-os magyarországi forradalom idején terjesztett röpcédulák miatt elítélték. 1958-1960 között a jilavai, Ocnele Mari-i, nagyenyedi, mărgineni-i börtönökben volt fogoly. Az 1994-ben megjelent Bádogszemüveg című kötet azonos című írásában ezeknek az éveknek a gyötrelmes emlékeit eleveníti fel.
Oberten János: Bádogszemüveg (részlet)
…Alig múlhatott éjfél, amikor első álmomból anyám felébresztett. „Kelj fel”, mondta. Csak ennyit: „kelj fel”. Két férfi állt a konyhában. Az előző esti vihar miatt az egyik ballonkabátban volt, a másik karjára csapta. Az arcukra nem emlékszem. Fogalmam sem volt kik ők és mit akarnak. Mutassam meg a dolgaimat, könyveket, papírokat, füzeteket, reccsentették, minden magyarázat nélkül. Lapozgattak, felforgattak mindent, kutattak, anélkül, hogy közölték volna, mit keresnek. Az anyám az ajtóban állt riadtan megmeredve s csak figyelt, várt szótlanul. Egy pillantást sem vetett rám. Neki elmondhatták, miért jöttek s ő, aki a legkisebb zűr miatt pánikba esett, most bizonyára nem fogta fel egészen, miről van szó, mert nem jajveszékelt, csupán az ajtófélfát markolta megszeppenve, mintha a régi ház e része volna a legmegbízhatóbb dolog életében, amelyben még megkapaszkodhat. Akkor is ott állt, amikor elmentünk. Csak ennyit mondtak: „velünk jössz”. Nem adtak bővebb felvilágosítást. Gondoltam anyám többet tud, és ha nem tiltakozik, nagy baj nem lehet. (Később kiderült eszébe sem jutott bármilyen kérdést feltenni). Az álomtól kábán én sem kérdeztem hová visznek. Pedig ha tudom, hogy akkor érintem az életben utoljára anyámat, megcsókolom, megölelem, talán pánikba esem és futásnak eredek. Semmit sem gyanítottam, hiszen amikor anya megkérdezte, tegyen-e váltást, azt felelték, nincs szükség rá. A kapun kiérve felszólítottak, most már haladjak én előttük. A sarkon egy terepjáró várakozott, nem fordult be az utcába, hogy ne keltsen feltűnést. Egy részeg pasas kókadozott benne, meg egy nő, aki zokogva hajtogatta, hogy ő az oka mindennek, a férje semmiben sem hibás. Egyszer ki akart ugrani a kocsiból, de a civil ruhás rendőr visszalökte. A városka utcáin végigrobogva az utolsó kép, amely megmaradt, az utcaseprők furcsa tánca: lendület, egy lépés előre, lendület…
Az épület, amelynek kapuján befordultunk, kívülről ismerős volt, sokszor haladtam el mellette. Az udvaron, ahol csizmák csattogtak, leszállítottak a terepjáróról, arccal a falnak állítottak. Egy cigarettától rekedt hang figyelmeztetett, nehogy megforduljak, vagy bármivel próbálkozzam… Az eső időközben elállt, csak néha koppant egy-egy csepp az ereszen. Hosszú idő után valaki megragadta a karomat és egy lépcsőn lökdösött lefelé. A folyosó végére jutottunk. Ekkor tették fel először a bádogszemüveget, ne lássak semmit magam körül, hol járok, kik vannak még itt. Székre ültettek, fal felé fordítva, ezúttal megkötötték a kezemet. Hajnal felé az álmosságtól elbóbiskoltam, kis híján leborultam a székről. (…)
Biztos voltam benne, hogy reggel meghallgatnak (szándékosan kerültem a kihallgatás szót), aztán elengednek. (…)
Pánikba akkor estem, amikor késő délután egy üres cellába helyeztek. Levették a bádogszemüveget és én egy kétszer egy és fél méteres lyukban találtam magam… Egy vaságyon kívül semmi sem fért be, állni lehetett csak mellette (…)
Kenneth Klára: Anyu, tüntetni megyek!
Tegnap még, selymes szőke hajad
Simogatta szelíd anyai kéz…
Ma fegyverrel a kezedben
A barikádra mész…
Tegnap még féltél az iskolában,
Hogy a leckét nem tudod jól…
Ma? Orosz túlerővel szemben
A géppisztolyod szól…
Csak tizennégy éves voltál
Vézna, kékszemű gyerek,
Bekiáltottál a konyhába:
Anyu, most tüntetni megyek!!!
Olcsó mackóruhát viseltél,
Megtalpalt iskolacipőt.
Emléked azóta már
Csodás legendává nőtt…
Mert soha, soha a világon
Még nem harcolt ilyen sereg,
Halált megvető bátorsággal
Ennyi gyerek, magyar gyerek!
Szemben az orosz tankokkal
Mely mint dübörgő halál
Pillanatonként százakat
Irgalmatlanul lekaszál!
Drága kis testeken gázol
Páncélszörnyek hernyótalpa
Szovjet tankokra vér tapad
És ott feküsztök halva. Halva!
Megölték a gyerekeinket
A hősöket, mert szembeszálltak…
Bolsevista bitangok hada
Nemzetgyilkossá váltak!
Ezt a vért nem mossa le
Évezredek í
télőszéke
És egy napon fegyvert ragad
A világnak minden népe!
Példát vesz Rólad kisfiú,
Te vézna iskolásgyerek,
Aki beszóltál a konyhába:
Anyu, most tüntetni megyek!!!
Nagy László: Varjú-koszorú
Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírva fakadt.
Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül
Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veríték.
Jobbágy Károly: Mondják, a himnuszt énekelték
Mondják, a himnuszt énekelték
úgy indultak a puskatűznek
s a könnygáz meg a tűzzel telt ég
sem riasztotta vissza őket.
Csorgott a könnyük.
Talán sírtak.
Csorgott a vérük.
Belehaltak.
Diákok voltak.
S ők csinálták
a dicsőséges forradalmat!
1956. október 24.
Eszteró István: Határon túlról
– Hatvan év múltán –
Mit tudhatott tizenéves kamasz
ötvenhatban, mikor a rendszer ravasz
szándékú álhírrel vezette volna
félre a gondolatot, azt sulykolva,
hogy embertelen ellenforradalom
zajlik éppen, és a néphatalom
lenne veszélyben, mégis annyian
sejtették, hogy szabadságvágy rian,
hogy sanyargatott elégelte meg
az önkényt, és a hatalom remeg
a lángra lobbant, zúgó népharag
sodrásától, s kő kövön nem marad,
határon túli felnőtt és kamasz
is kivonult, hogy az őszi tavasz
győzzön, fraternizáló tüntetések
zúgták, hogy a terrort szüntessék meg,
mikor a kicsi Magyarország népe
kiállott a küzdőtér közepére
Dávidként legyőzni a Góliátot,
és lettek a kicsikből óriások
a világ előtt is, amely kenetes
szóval ígért fűt-fát, míg rettenetes
dühvel szabadult el a poklok pokla,
de magában bízhat csak eleitől fogva
a magyar és Isten óvó percében,
ki hazát rendelt Kárpátok kertjében,
ahol még vagyunk, és lehetünk akkor,
ha nem hátráltat meg sohasem vad kor.
2016.
