A Kocsárdi Levente által rendezett és a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színhzában bemutatott A végjáték című, helyenként lírai hangvételű, groteszk drámában a végzet beteljesedik: a kultúra fellegvárát megtestesítő színház­- épület áldozatává válik a “fejlődésnek”. A rendező egyértelműen fogalmaz, a néző meg naponta látja környezetében is a folyamatot (lásd csak Temesváron az egykori Városi Vágóhíd gyönyörű épületeinek szomorú pusztulását, vagy a Mühle-ház mai helyzetét, és az egykori Harisnyagyár művészi igényességgel megtervezett műemléképületének örökre lerombolt részét, amelyet unokáink már nem láthatják…Kapásból csak néhányat említünk a pusztuló épített örökségből, de folytatni lehetne a sort a modern kommunikációs eszközök, a “fejlődés” hatására megszűnt művelődési rendezvé­- nyekkel, akár a kulturális örökséget képező értékes hagyományok kiszorulásával is …), szóval a darabban megfo­gal- mazott látlelet: jóval kevesebb kultúra, ami van, az pusztulásra ítéltetett a konzumtársadalom által. A növekedő fejenkénti GDP-értékkel együtt egyre emel­kedik a fogyasztás, színház helyett bevásárlóközpont, akut a léleksorvadás – üzeni a túlsó partról a rendező. Ebben a helyzetben kénytelenek a színházhoz, a kultúrá­hoz a végletekig ragaszkodó színművé­szek létezni nemcsak a darabban, hanem a valóságban is – fogalmazódik meg az üzenet. Nem egészen egyértelmű az ok: nem tudnak, nem akarnak, avagy a fogyasztói társadalom által a világra kényszerített normarendszert el nem fogadva és életformájukhoz ragaszkodva képtelenek másként, ebben a pszeudo kulturális közegben (állítólag tíz éve pusztán áll az épület!) létezni és kénytelenek saját drámájukat megélni a darab főszereplői? Netán a színház megszüntével, a hatalommal való harc felvállalásában vélik kiteljesedni életüket? Vé­gül- is tény, hogy az összeomló épülettel együtt vesznek el mindannyian, rendíthetetlen kitartásuk a végsőkig terjedt, életükkel fizettek a kultúra oltárán, testük ezúttal a törmelékek alá temettetett, csak a sugárzott sajtó számol be szárazon a holttestekről. Függöny.
Dióhéjban ez a történet. Mindezek után, evezzünk át a túlsó partra. Az előadás kezdetét megelőzően a néző figyelmét megragadja az emeleti előtérben gitárkísérettel hevesen magát produkáló énekes, később kiderül, hogy a Király beszédes névre hallgat (Horányi László művész-királyi módon formálja meg a művészi hitvallása, meggyőződése mellett a végletekig kitartó alakot) akiről kiderül, hogy az épület és a kultúra le­rom- bolása ellen, kellően harsányan tüntet. Tevékenységét egyértelműsítik a kihelyezett plakátok is. Ez manapság igen divatos ténykedés, az elmúlt vasárnap este is vagy három, mások szerint hétezren tüntettek Temesvár főterén – nyugtázza eme szabadásgjog gyakorlását a néző, aki szinte azon nyomban a sajtó tűzvonalába kerül, úgy, hogy még le sem ült a stúdióteremben. Történik ugyanis, hogy az óriási – nagyon ötletesen kivitelezett – “kivetítőről, óriásképernyőről” közismert temesvári sajtósok, érzelemmentesen, tárgyszerűen és hihetően számolnak be a bontást elrendelő döntésről. Eddig felettébb hatásos a kezdet, érdekesnek ígérkezik a történet. Kissé magakasztja az ékes rendet a szépen felépített “óriás képernyő” ülőhelyekké való metamorfózisa, egyik-másik néző nehezen tekintheti át a színpadot, de ami a világot jelentő “deszkákon” történik, kárpótolhatja a Nagyérdeműt. Bevallom, hogy második megtekintésre is kissé hosszadalmasnak tűnt a színházi kifejezési módok és a színművészet gazdag eszköztárának bemutatására összpontosító, az alakoskodás művészetét gyakorló színművészek igazi életéből ihletett, vagy színpadra alkalmazott igaz történetek sora, csak valamelyest kárpótolt a színművészek kitűnő játéka. Végül kikövetkeztethető, hogy a próbafolyamat kellős közepén vannak az alakoskodás mű­vészetében elmerült szereplők, és sok ­mindentől függ, hogy egyhangúvá, dögunalmassá, letargiába taszítóvá, depressziót indukálóvá, vagy éppenséggel kreativitásánál fogva lelkesítővé, szakmai kiteljesedést biztosítóvá válik a próbák folyamata. Akár a valóságban. De még mielőtt unalmassá válna a történet, a rendező jó érzékkel helyenként egy-egy filozófiai dimenziókat megközelítő kér­déssel – például “mi történt a világgal”?- vagy az irodalomból kölcsönzött veretes sorokkal – Orbán Enikő dramaturg kétségtelen érdeme – lendíti tovább a cselekményt. E vonatkozásban nem lehet megkerülni a Királynő (Fall Ilona) által előadott Jászai Maritól származó míves szövegrészt! A Lány (Szász Enikő) által előadott monológ szintén kiemelkedő, a Dózse néven futó fiatalembert alakító Mátyás Zsolt Imre is elemében érzi ma­gát, végül is elkerülhetetlenül hatalmába keríti a nézőt a színpadról kiáradó örömjátszás érzete. Persze, hogy átjönnek a színészekre sokszor fokozottan ható, a színház belső világához tartozó mindenféle személyi érzékenységekre való utalások, a színművész társadalmi meg­ítélésének kérdésköre, a színház belső világa és a külvilág közötti viszony taglalása… Végül a kultúra megóvása ér­dekében tett figyelemfelkeltő jelként értékelhető a darab, mely sikerrel közvetíti az kultúra védelmezéséről szóló üzenetét. Mindezek mellett, feltétlenül említésre méltó, hogy Kocsárdi Levente első önálló rendezése, A végjáték című színpadi alkotás, a magas szintű művészi alakoskodás, a szöveg, a zene, a hang és a fénytechnika ötvözetének köszönhetően, Mihai Donici multifunkcionális díszletei közepette valós színházi élményt kínál. Nem utolsósorban üdvözlésre méltó az öncélú és kizárólag az éppen divatos színházi trendeknek megfelelő eszközök mellőzése, magyarul nincs pucérkodás, és szitkok, trágárságok sem hangzanak el a színpadon, amit jó szívvel könyvel el a néző.
A színházi élmény megteremtéséhez hozzájárultak még: Baczó Tünde koreográfus, Mihály Csongor, Lukács Szilárd, Mátrai Lukács Sándor és Vass Richárd.