16 Feb 2017
Írta admin 
0 Hozzászólás 
Álmok, mesék megfestője
A Kafka Kávézóban szervezett legutóbbi közösségi rendezvényen Bajkó Attila temesvári festőművésszel találkozhattak az érdeklődők. A Festők faggatása sorozat meghívottja egyike azoknak a Temesváron megtelepedett alkotóművészeknek, akinek sikerül egyéni stílusával, és a technikák harmonikus ötvözésével hagyományos értékeket közvetíteni a modern világban. A rendezvényen „faggattuk” Bajkó Attilát művészetének gyökereiről, a mesék végtelen világáról, a megélt és megfestett álmokról, életmesékről.
– Fakazettára festett történeteit belengi bizonyos titokzatosság, minden rendkívül egyszerű, mégis rendkívül összetett világba enged betekintést. Hogyan kezdődött Bajkó Attila festői története?
– Már kisgyeremek koromban rengeteg füzetet telerajzoltam. Az ecsetet később vettem a kezembe, talán hatodikos koromban próbáltam ki például préselt lemezre festeni és nagyon érdekesnek tűnt az olajfestékkel való festés. Abban a korban számomra inkább jó szórakozás volt a festegetés. A családi hagyomány szerint egyik ezermester dédnagyapám mindenben jeleskedett, egy időben naiv festészettel is foglalkozott, talán tőle örököltem ezt a hajlamot. Ráadásul gyermekkoromban, amikor festettem, akkor mentesültem a házimunkák alól, például nem kellett kapálnom, tehát máris megérte a fes- tegetés. Kilencedik osztálytól kezdtem el igazán tanulni, a frissen megalakult csíkszeredai művészti középiskola, a Nagy István Művészeti Líceum első generációjának tagjaként. Társaim közül többen Kolozsvárra kerültek egyetemre, jó híre miatt viszont még többen – kilencen – Temesvárra jöttünk, az itteni egyetemen folytattuk művészeti képzésünket. Miniatúrákat már egyetemista koromban is festettem, akkoriban más technikát használtam. Később alakult ki a most látható technika, és miután gyermekeim születtek, kezdtem el igazán meséket festeni, leginkább visszaadva ezek világának hangulatát. Mindig arra törekszem, hogy az alkotásaimnak egyéniséget kölcsönözzek és ezt a néző is érzékelje.
– A néző aprólékosan kimunkált, könnyen érthető üzeneteket közvetítő alkotásokat lát, a mesék alakjai keverednek hétköznapi elemekkel…
– Az évek elteltével rájöttem, hogy nem kell feltétlenül a művészetet szemlélőt megdöbbenteni, szerintem ebben az irányban az előttem járók már mindent „elmondtak”, magyarul lejárt a polgárpukkasztás időszaka, kipróbáltak minden izmust, és szerintem is nagyon jó, hogy így alakult a művészet sorsa, én úgy látom, hogy vissza kell térni az emberhez…
– És a mesék világához?
– Mondjuk ez a vetülete a munkámnak – a mesék alakjainak, a mesebeli történetek festése – ismertebb, több látható ezekből. Úgy tartom, hogy ezek az alkotások egyik vetületét, egyik részét képezik az egésznek. Úgy tartom, hogy életünk minden napja egy kisebb mese, ugyanakkor vannak nagy mesék, amelyben mindenki megkapja a maga helyét. Ragaszkodom a mesékhez, mert úgy hiszem, hogy aki nem szakad el a meséktől, nem szakad el a benne levő gyer- mektől. Az én agyamban festés közben születik meg a mese. Soha sem dolgoztam úgy, hogy először vázlatot csináltam, majd azt egészítettem ki, azt tartom jónak, hogy az ötletet mindjárt, azon frissiben kell megfesteni. Minél frissebb, annál őszintébb. Meggyőződésem, hogy a mesék szebbé, tartalmasabbá teszik az életünket. Ha megértjük a mesék sok ezer éves szimbolikáját, minden akadályon könnyebben haladhatunk át az életben. Saját meséim nem csak mesék, próbálok az életből ihletődött hétköznapi történeteket is megosztani az emberekkel. Legtöbbször nincs nevük az alkotásaimnak, éppen azért, hogy az, aki ránéz, a saját meséjét olvashassa ki belőle. Arra törekedem, hogy megértessem az emberekkel: végül is a magunk választása az, hogy hogyan élünk, menynyire szép vagy kevésbé szép az életünk.
– Amint az látható, egyik kedvenc anyaga a fa. Miért választotta ezt?
– Manapság mindenféle anyag viszonylag könnyen beszerezhető, nekem is könnyebb lenne talán készre elkészített, alapozott, kezelt alapanyagot vásárolnom. Mégsem teszem ezt, mert úgy tartom, hogy az alkotás folyamatához ez is hozzátartozik, nekem szükséges megismerni, megérezni az anyagot. Hosszadalmas munka az alapnyag előkészítése, a faanyagot vagy két évig szárítom, majd lecsiszolom, kiválasztom a megfelelő darabokat. Ha vásznat is ráhelyezek, akkor hat-hét alkalommal veszem a kezembe ugyanazt a faanygot, amíg fes- tésre kész lesz. Közönséges ecsettel, klasszikus kínai tussal viszem fel a fekete árnyakat, majd különböző anyagokkal adom meg a végső formáját az alkotásnak. Sokszor különleges, a megszokottaktól eltérő formájúak az alkotásaim, ez azért van, mert a faanyagban valamilyen hiba volt, amelyet eltávolítva kapta meg az éppen látható formát. Rengeteg és a pillanat-szülte ötletet kipróbáltam ebben a műfajban. Szeretek az anyaggal játszani, jó anyagközelben lenni, ez inspirál. Az idők folyamán kacérkodtam a szobrászattal is, itt is a miniatúrák kerültek inkább előtérbe, bár néhány nagyobb próbálkozásom is volt, illetve más technikákat is kipróbáltam, például a különféle természetes anyagok és papírok, kartonok felhasználásával is érdekes dolgok kerültek elő. Imádtam metszeteket készíteni, de amikor megszületett a kislányom, minden savat eltüntettem a házból, nehogy kárt tegyen magában. Kicsit sajnálom, hogy néhány évig félretettem ezeket a próbálkozásokat, vagy elakadtak a napi dolgok, feladatok miatt. Könnyen lehet, hogy egy szép napon ismét elkezdek foglalkozni ezekkel a dolgokkal is, például bizonyos, hogy valamikor visszatérek a szénrajzhoz is.
– Kiket ismert a csíkszeredai mesterek közül?
– Legnagyobb mesterem Márton Árpád volt. Istennek hála jelenleg is jó kapcsolatban vagyunk, meghív az általa rendezett alkotótáborokba, telefonon beszélünk. Ő a festészetet tanította, Koszti István Miklós grafikát tanított, kitűnő művész és kemény tanár volt, de ezzel együtt a műtermét rendelkezésünkre bocsájtotta, mivel az iskola akkor még nem rendelkezett a megfelelő termekkel. Jellemző a korszakra, hogy harminckét tanulóból, mindössze tizenkilencen maradtunk a végére, és mindannyian végül is művészekké lettünk. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy a középiskolában olyan komoly tudást sikerült megszereznem, amelyre az egyetemi évek alatt könnyen építkezhettem. A temesvári egyetemen Adriana Lucaciu, akkor még tanársegédként tanított, Constantin Catargiu egy esztendőn át a metszés tudományába vezetett be bennünket, Deliu Petroiu is tanított első évben, ő megengedte, hogy magyarul felvételizzünk.
– Mindennapi munkája a temesvári Bábszínházhoz köti. A véletlen műve, vagy választás volt a bábszínházi munka?
– Én leginkább kihívásnak tartom. Ennek előzménye gyermekkoromhoz kötődik, édesanyám óvónőként bábcsoportban is tevékenykedett, kisgyermekkoromtól fogva környezetemhez tar- toztak a bábok és a bábos történetek. Amikor a temesvári bábszínházba hívtak, én már rég azon gondolkoztam, hogy meg kellene ismernem más dimenziókat is, az animáció világa nagyon érdekelt. Nagyon tetszett nekem, hogy a bábszínészek által a sziluettjeim „életre kelnek”, elkezdenek mozogni. Itt készítettem el a Szépség és szörnyeteg című előadást, ami egy kicsit olyan, mintha városbemutató színház lenne, mert Temesváron történik, itteni épületek, helyszínek láthatók. Időközben a bábszín- házban háttérbe került az árnyékszínház, mostanában inkább az újabb kihívásokra várok a bábszínházzal kapcsolatban, többet foglalkozom a saját munkámmal.
– Hogyan látja a jövőjét, mit kíván megvalósítani?
– Egyelőre a gyermekeimre összpontosítok, nem tűztem ki magamnak távlati terveket. Úgy próbálok meg továbbra is alkotni, hogy minél többet lehessek a gyermekeimmel. Régebben karrierről is álmodtam – elolvastam amit csak lehetett a legnagyobb művészek életéről – talán ezek hatására a befutásról álmodoztam, néhány barátommal több kiállítást is szerveztünk ennek érdekében. Ma már másképpen látom ezt a kérdést is. A befutás helyett arra törekedem, hogy tökéletesítsem munkáimat, hogy befejezzem vagy változatosbbá tegyem az elkezdett sorozataimat. Alapelvem az, hogy minden áldott nap valamit dolgozzam, valami kézzelfoghatót letegyek az asztalra.
– Tájképet sohasem festett?
– Mivel Csíkszeredában születtem és nőttem fel, a táj állandóan körülöttem volt, ezért a tájkép lett az első „ellenségem”. Édesapám mindig biztatott, hogy egy-egy szép erdő- vagy más részletet fessek meg, dédapám naiv festőként is megörökített egy-egy szép részletet az otthoni tájból. Én a tájfestéstől valósággal menekültem. Esetemben el kellett teljen vagy tíz év, amíg „kigyógyultam” ebből. Természetesen rendkívül szép az erdélyi hegyes, dombos, erdős vidék, de nekem ez volt a természetes közeg. A fűzöld színnel is bajom volt, odahaza amit csak lehetett zöldre kentünk, mert ugye ez az egyik kedvelt színünk… Vagy tizenöt évig nem használtam a zöld színt, majd egy sötétebb árnyalat került a környezetembe és azt használom.
– Képein szavak, írásjelek vagy mondatok is láthatók….
– Én áldásoknak nevezem azokat a sorokat. Nagyon szeretem Istent és meggyőződésem, hogy mindenki minden nap meg kellene köszönje azokat a jó dolgokat, amelyet naponta megél, de főként azokat, amelyeket nem kap meg. Ezt a köszönetet sokszor beleírom a képeimbe, van úgy, hogy az írást eltakarja valamely eleme a kompozíciónak, de ennek ellenére ott van és hiszem, hogy láthatatlanul is megkapja az, akihez kerül a kép. Amikor egy mesterember valamilyen munkát befejezett, hálát és köszönetet mondott a sikeres befejezésért. A székely kapura is ráírják az áldást. A képeimre írt sorok is a székely kapukhoz hasonlóan a békesség és a szeretet üzeneteit fogalmazzák meg.
