„A szenvedés lenne a kulcs a költészethez? Kattan az ajtózár, benyitunk: a lélek, mint a szétdobált lakás, honnét sietve távozott a lakó; egymás hegyén-hátán a gyermekévek, kudarcok, sze­- relmek; szellem, hogyha járt is ott előttünk, kihúzott a kulcslyukon…” (Orbán Ottó, József Attila analízise, részlet)
Ez teszi naggyá a költőt? Biztosan ez is, mert a szenvedés arra jó, hogy érzékenyebbé tegye a művészi lelket minden bajra, sorscsapásra, finomítsa a tollat ragadó idegeket, szavakat zúdítson az áradó érzelmek hömpölygéséhez, fegyelemre kényszerítse a megszakadni készülő szívet, amíg el nem dobogja mondanivalóját a világnak. De bár majd minden költő szegény nincstelen, nem minden nincstelen költő is egyben. Mert ahhoz lelki alkat, költői zseni s ki tudja, mi minden kell…
Olvassuk csak újra József Attila s családja életrajzát. Versek nélkül is megdöbbentő. A minden Árvácska sorsát tömörítő gyermeki élménynek, a Pistává taposott önérzetnek művészi forrássá, nagy versekké válása annak függvénye, hogy sikerül-e az olvasó világát a sajátjával szinkronizálnia.
Neki, akihez a szerelem is mostoha volt, a megszenvedett szerelem árán sikerült:
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
(részlet Óda c. versből)
S a vele elbánó mostoha élet árán sikerült:

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön szárítottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tíz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

A megélt poklok árán tudja még a nyugalmas állapotot is a szenvedés színeivel árnyalni. Mint a Mama c. versében teszi például, mikor a mama „a bögrét két kezébe fogta / úgy estefelé egy vasárnap, / csöndesen elmosolyodott, / s ült egy kicsit a félhomályban”.

Sikerült a félárvasága árán érzékeltetni az otthontalanság tragédiáját:
„Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.”
(Íme, hát megleltem hazámat)

Modern költészetünk világszerte leg­­ismertebb magyar költője, rőffel nem mérhető a legnagyobbak között, akit 19 éves korában hét évi börtönre ítélnek, kenyérkeresettől megfosztva eltanácsolnak az egyetemről a Nincsen anyám, sem apám verséért, akit ötéves korától dobált sorsa egyik lerobbant lakásból a másikba, akinek soha nem volt saját igazi otthona, akinek hazája is csak a sír lesz:

„Íme, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet…”

S akinek születésnapján, április 11-én a magyar költészet napját ünnepeljük 1964 óta. Idézze szellemét egyetemes értékű költészete, az utókornak szánt máig érvényes üzenet:

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kísérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
(Ars poetica)
Eszteró István összeállítása