A Küttel-klubban számos érdeklődő részvételével megtartott irodalmi est keretében hallhatták a szerző, Andrásy József előadásában, Ayago című legújabb novelláját. Magával ragadó előadásában, a szerzőnek ezúttal is sikerült elkalauzolnia hallgatóit sajátos világába, és az általa felvázolt történet mezsgyéjén haladva sikerült ötvöznie a közösségi és a tartalmas irodalmi élményt.
Alább Olvasóinkkal is megosztjuk Andrásy József legújabb írását, azzal a reménységgel, hogy a történet értelmezésének és átélésének csak a saját fantáziájuk szab határt.

Andrásy József

Ayago

Ayago vagyok, törzsem vezére. Erős vagyok, fiatal, és sokak szerint bölcs is, bár egy-két későbbi döntésemet többen megkérdőjelezték. Joggal, mondanám, és ez nemsokára kiderül majd, de nem cselekedhettem mást. Az én helyemben mindenki ugyanezt tette volna.

Abban az évben a tél hosszú volt, és fagyos, kora tavasszal még arasznyi hó lepte a tájat. Utána esni kezdett az eső, de a víz a fagyott hótakarón nem jutott át, a mélyedésekben előbb tócsák, néhány nap múlva meg igazi tavak születtek, elborítva a mezőket meg a mélyebben fekvő völgyeket, legelőstül, falvastul, itt-ott egy-egy kalyiba bokáig állt a lében. Éjjelente a felszín vékonyan befagyott, tollászkodó verebek gubbasztottak rajta, várva hogy a köd mögül egyszer csak felhasad a hajnal. De a napot továbbra is felhők és pára takarta. Aztán, valamikor egy holdnap után, minden megváltozott. A felhők egyik napról a másikra felszívódtak, a nap melege pedig megindította a természet vérkeringését. A fagyott vizek csordogálni kezdtek, megduzzasztották a folyókat, elnyílt hóvirágok és kökörcsin bukkantak elő a hó alól. A táj elkeseredetten próbálta a lemaradást behozni, egyik napról a másikra zöldült ki minden a hirtelen hőségben. Elmaradt a tavasz, egyből nyár kopogtatott a házak ajtaján, megbolondítva embert-állatot. Az erdőn szerelembe borult a hárs, sárga ruhába öltöztette a bodros domboldalt, bódító illata pezsgő vért pumpált az emberek agyába, szívébe, nomeg egyéb testrészeikbe. Gönceiktől megszabadultan, lázasan dolgoztak, nyüzsögtek, mezőn és ágyban, magvakat vetettek sárba és asszonyba egyaránt. Mire beállt a tél, meg is mutatkozott az eredmény: a magtárak roskadásig megteltek, a hús már besózva lógott, s a nők egymás után hozták világra nyivákoló, rózsaszín porontyaikat.

A tucatnyi gyerek közül egy volt csak fiú: az enyém. Az összes többi lány, csak az istenek tudják, hogy miért. Büszkén, kidülledt mellel jártam a faluban a többi férfi irigy tekintete előtt, úgy éreztem, a sors kiváltsága ez, ami csak a vezetőnek jár, s ebbéli hitemben a javasasszonyok is megerősítettek. Nem törődtem azzal, hogy rögtön utána helyreállt a fiúk és lányok száma, mert tudtam, az egyensúly tavaly azért bomlott meg, hogy a vezér elsőszülött gyermekébe szálljon minden férfierő, minden bölcsesség, hogy majd továbbvigye a harcban és a faluvezetésben apja örökségét. Mert baljós jelek jöttek délről, a portyázó vadászok több faluban is azt a hírt hozták, hogy nagyszámú, idegen katonákból álló sereg közeleg lassan a hegyeken túlról. Máskor is volt már, hogy jöttek idegenek, de sosem délről, inkább nyugatról, előbb a magukat galloknak nevező, furcsa nyelvet beszélő nép, aztán a frank vadászok, akiknek pont olyan világos hajuk van, mint nekünk, és kék a szemük. Tőlük  kaptunk először szürke fémet, ezt ők vasnak hívják. Nehezen olvasztható, de jóval keményebb tárgyakat lehet belőlük készíteni, mint a vörös fémből, amelyet mi is ki tudunk égetni a közeli sziklák mélyéről előkapart kőből. Egy szürke eke felért három vörössel, egy kard tízzel.

De ez a hadsereg, amely dél felől közeledett, ez más volt. Rengetegen jöttek, olyan ruháik voltak, meg olyan fegyvereik, és annyi, hogy mi még ahhoz hasonlót nem láttunk. Mind vasból. Még a lovaikat is páncélba öltöztették. Viszont a legfurcsább, és ugyanakkor a legaggasztóbb az volt, hogy mennyire szervezetten masíroztak. Lassan haladtak, vizek medreit követve, sűrűn és hosszan táborozva. Amikor mozgásba lendültek egy-egy pihenő után, elképesztő gyorsassággal szervezett alakzatba tömörültek, ráadásul úgy, hogy a tömeg közepében haladó vezérek támadhatatlanok legyenek. Elől pedig a lovasok színes, farúdra tűzött, szélben lobogó vászondarabokat tartottak a magasba, mint valami kegytárgyakat, amelyek minden bizonnyal az isteneik segítségét voltak hivatottak a seregre vonni. Később, amikor közelebb merészkedtünk, jól láthatóak lettek a vásznakra festett állatok is: középen szoptató farkasok, míg az szélső sorok vásznain sasok vagy egyfejű sárkányok voltak, hosszú vörös farokkal.

Az elsőt közülük hajnalban fogtuk el. Kard nem volt nála, csak lándzsa meg íj, és egy csomó nyílvessző, vashegyük tompa fényű, nem olyan sárgán csillogó, mint a mi nyilaink hegye. Mintha nem kőhöz dörzsölve hegyezték volna őket, hanem nehéz tárggyal ütögetve. Lemaradt a csoporttól, amelyik minden reggel vadászni indult; rájöhetett a fosás, mert guggolt, amikor rajtaütöttünk, a többiek valahol elől kergettek egy vaddisznót. Sötétebb bőre volt, mint nekünk, alacsonyabb is volt, nevetséges ruháiba férfijaink közül egyik sem fért be. Nem félt, nem könyörgött az életéért, fogát keményen összeszorítva várta a kardcsapást, hogy elválassza fejét a testétől. Furcsa nyelven beszélt, a szavak végén sok sziszegéssel, a ropogó hangot meg viccesen, nyelvével csinálta, nem torokból, mint mi. A másodikat nem öltük meg pár napig, próbáltuk kérdezgetni, hogy mit akarnak itt, de nem értett semmit, és mi sem, hogy mit válaszolt. Ketrecbe zártuk a kutyáink mellé, de amikor megéhezett, megölte az egyiket, evett is belőle, aztán a többi őt marcangolta szét. Nem jártunk jobban a másik három fogollyal sem, azt viszont elértük, hogy az idegeneknek feltűnt társaik hiánya, és egyre óvatosabbak lettek: mind nagyobb és nagyobb számú előőrsöt küldözgettek szanaszét felderíteni, egyik alkalommal pedig meg is kergettek minket, megsebesítve két jó harcosomat.

Vészesen közel kerültek a faluhoz. Fél napi gyaloglásra sem, vágtában, lóháton egyszer sem kellett megállni a táborukig. Szerencsére haladási irányuk nem egyenesen felénk tartott, de így is félő volt, hogy portyázás közben felfedezik kunyhóinkat, vagy kutyáik kiszagolnak minket. Tanácskozni kezdtünk, nem tudtuk, mitévők legyünk. Valahonnan a frankok is megneszelhették előrenyomulásukat, mert felkerestek minket vezetőik, hogy szövetkezzünk ellenük. De józan észzel gondolkodva szóba sem jöhetett a csata, tudván, mennyien vannak, bár férfijaink kemény határozottsággal szánták el magukat a fegyveres védekezésre. Én úgy gondoltam, hogy ésszerűbb lenne áttáborozni az erdőn túli dombok mögé, még ha tudatában voltam is annak, hogy ez csak ideig-óráig működött volna. De legalább időt nyerünk, mondtam, és a frankok is egyetértettek ezzel. Persze nekik könnyebb volt, ők jóval messzebb laktak. Már ott tartottunk, hogy elkezdtünk a nagy költözéshez készülni, amikor váratlan dolog történt: azt a hírt hozták az őrszemek, hogy a nagy hadsereg letáborozott a folyó öble mellett, és ezúttal úgy tűnt, hosszabb időre. Már nem szerveződtek csatarendbe, csak őrséget állítottak körbe. Fát vágtak, karámokat építettek jószágaiknak, magtárakat a magukkal hozott eleségnek, levágták a füvet, nagy kazlakba gyűjtve a szénát. És ami még furcsább, köveket kezdtek lecipelni a hegyről, kisebb-nagyobb köveket, szekérszámra. Aztán meg hosszú vonalban túrni kezdték a földet a folyón innen, de nem magvakat ültettek bele, hanem kupacba hordták, lécekkel és fonalakkal vették körbe, sokáik bíbelődve. Végül a szikladarabokat belehordták a sáncba, földdel bedöngölték, és építeni kezdték a falat.

Láttam én már falat falu körül, amikor a gallokhoz mentem békét kötni, de az földből volt. Azon végig lehetett lovagolni, s könnyen keresztül lehetett rohanni rajta gyalogosan is.  Ez a fal viszont, amelyet a folyó mellé építettek hivatlan vendégeink, keskeny volt és magas. Ezt nem lehetett csak úgy megmászni. Valahogy megálltak egymáson a kövek, mi több, még a kapu fölött is csodával határos módon a levegőben maradtak, fagerenda nélkül, lóháton is befért az ember a kerek formájúra alakított ív alatt. Hogy ezt miként csinálták, akkor még nem értettem. Ijesztő volt, és félelmetes: amíg a szem ellátott, nyüzsgő emberek dolgoztak, a falnak sehol sem volt vége, csak helyenként szakította meg a végtelen láncot egy-egy magas őrtorony: fából ácsolták a kerítés tetejére, aztán kővel megerősítették.

Mire ismét eljött a tél, a kerítés kész lett. A nagy tömeg jórésze elment, de maradtak így is elegen ahhoz, hogy ne merjük őket megtámadni. Persze tudták, hogy a közelben ólálkodunk, merev szemmel, fegyverbe öltözve néztek felénk, de nem adták jelét semmilyen ellenséges szándéknak. Nem is kellett, mert enélkül is éreztük, mennyire ártanak nekünk: tél derekán éléstáraink apadni kezdtek, mi meg nem járhattunk vadászni a falon túlra, ideát meg nem maradt elég vad. Sóvárogva gondoltunk a folyó kövér halaira, amelyeket már nem tudtunk kifogni az öbölből, ott szálltak le a mocsaras zsombékot minden évben felkereső vadkacsák is. Egyszer egy falumbeli észrevétlenül átszökött a kerítésen, de a hirtelen lehullott hóban másnap megtalálták nyomait, szemünk láttára végezték ki, elkobozván tőle a megszerzett vadászzsákmányt: négy kacsát meg egy rókát.

Keserves időket éltünk, és a tavasz sem hozott változást. Betolakodott szomszédaink árnya, nyomasztó jelenlétük állandóan ott lebegett törzseink feje fölött, nem volt olyan tanácskozás, amely ne erről szólt volna. A nagy, szürke fal pedig, még ha tőlünk nem is látszott, ott volt bennünk, köztünk. Semmi sem volt már olyan, mint rég. S ahányszor rámnéztek, az emberek szemében, kimondatlanul, ott volt a kérdés: mi lesz velünk, Ayago vezér? Meddig tűrjük még ezt? Háborúban álltunk, még ha évekig nem is volt emberáldozat egyik oldalon sem, hisz tudtuk, s tudták ők is, hogy a falon átmerészkedni túl kockázatos lett volna, a másik fél könyörtelenül kioltotta volna a határsértők életét. Persze megpróbálkoztunk mindenféle csellel annak érdekében, hogy valahogy rést üssünk a kerítésen, s meglepetésszerűen meg tudjuk őket rohanni. Egyszer majdnem sikerült is. Találtunk egy helyet, ahol észrevétlenül megközelíthettük, hason csúszva a bokrok alatt, úgy, hogy a fal tövében meglapuló férfit a magaslesen álló őrszem már ne lássa. Lazítani kezdtük a köveket, megpróbálva kikaparni közülük a megszilárdult meszet, annyira, hogy beférjen egy kéz. Amikor a lyuk elég nagy lett, átdugtunk rajta egy erős kötelet, amelynek a végére egy szilárd, öles fagerendát kötöttünk, akkorát, hogy hosszában átférjen. Utána visszahúztuk a kötelet, úgy, hogy a gerenda már keresztben álljon, és nekifeszüljön belülről a falnak. A nehezebb része viszont csak most jött: elegendő számú és erejű lovat kellett befogni a kötél másik végére, hogy húzzák, hátha beszakad a kerítés, és akkora rés lesz rajta, hogy csapatostul be tudjunk törni. Aznap éjjel esett az eső. Egyrészt örültünk, mert nem világított a hold, másrészt rossz volt, mert a sáros talajon a lovak nehezen vetették meg a lábukat. Szerencsétlenségünkre a kötél elszakadt, vagy levált a gerendáról, s vissza sem tudtuk már erősíteni egy második nekirugaszkodáshoz, mert amikor a lovak egymásra buktak, nem tudtuk őket lecsendesíteni, ellenségeink észrevettek minket, és odacsődültek a fal átellenes oldalára. Így hiúsult meg titkos tervünk, s más módszerrel ezek után már meg sem próbálkoztunk. Nem erőltettük a támadást, hisz ha még az embereink tömegesen meg is mászták volna a falat, lovak nélkül semmi esélyük nem lett volna a győzelemre.

Telt az idő, évre év jött, mi meg lassan megszoktuk ezt a kényelmetlen állapotot. Szövetségre léptünk népünk más törzseivel is, hogy ha esetleg kiélesedett volna a helyzet, a segítségünkre siessenek. A frankokkal többé nem foglalkoztunk, utolsó hírünk tőlük az volt, hogy a kerítésépítők már Galliába értek, és ott még keményebb fogadtatásban volt részük. Más legelőket kerestünk, új szántóföld után néztünk. Étrendünkből szinte eltűnt a hal, de rájöttünk, hogy füstöléssel a húsok jobban elállnak, ehetővé nyilvánítottuk a mókust meg más vadakat is. Dél felől viszonylag védve lévén, kevesebbet foglalkoztunk harcászattal, több időnk maradt építeni. Szaporodni kezdett népünk, új gyermeksereg zsibongott a falu körül.    Az én fiam is felcseperedett, magasabbra, mint a vele egykorúak, túlnőtte édesanyját. Más volt, mint a többi gyerek, magányosabb, zárkózottabb. Egyedül szeretett csatangolni, járni az erdőt, s bár kitűnően kezelte az íjat, sosem vadászott bolyongásai közben. Egyszer egy sebesült őzgidát hozott haza, idővel megszelídette, felnevelte, senkit sem engedett a közelébe, még a legínségesebb téli hónapokban is vigyázott rá. A kis őzsuta mindig az ágya mellett aludt, s nappal is követte, ha tehette. Egy nap azonban megszökött, valószínűleg az erdő hívó szavára hallgatva, s fiam ezt megrázkódtatás nélkül vette tudomásul, kijelentve, hogy ez így van jól. Tízéves sem volt még.

Megtanítottam kardot forgatni, lándzsát dobni. Hamar elsajátította ezeket a jövendőbeli vezér számára nélkülözhetetlen harci módszereket, úgy láttam, kedvét is leli benne, de csak amikor gyakoroltunk. Sosem szeretett élesben vívni, szalmabábut szurkálni csak úgy magától, inkább a mozdulatok tökéletesítésén ügyködött. Sosem bántott senkit, mégis tisztelték a vele egykorúak. Ott segített, ahol tudott, mindenkinek, nem csak a társaságát igencsak kereső fiúknak. Felnéztek rá sokan, s ez engem igen jóleső érzéssel töltött el, habár jobban szerettem volna, ha nem jósága, hanem keménysége miatt teszik. Mióta felcseperedett, mindig volt aprított fa a kunyhó mellett, friss víz a cseberben. Ilyenkor tudtuk, hogy dolga végeztével eltűnik, bóklászni indul egyedül, s aggodalmaim ellenére nem tiltottam ezt meg neki soha. Tudtam: a természet a legjobb tanítómester. Egyszer azonban, magam sem tudom, miért, utána küldtem az egyik bizalmas emberemet, hogy észrevétlenül kövesse, lesse meg, merre jár, mit csinál naphosszat. Kiderült, hogy van egy kedvenc helye az erdő mélyén, ahol magában szokott ücsörögni, de más is: hazafele jövet mindig meglátogatta a falat, s úgy tűnt, mindig ugyanott. Kémem beszámolója szerint szakértő szemmel tanulmányozta az egymásra rakott köveket, megtapogatta a habarcsot, s nem igazán menekült el, amikor az őrszem észrevette. Látván, hogy jóformán még gyerek, az idegen falvéd csak elijesztette, nem lőtt rá nyilat, s fiam mosolyogva intett neki futás közben. Aggodalmam megnőtt, aznap este feleségemmel elővettük a fiút, s megtiltottuk neki, hogy a fal közelébe menjen. Meg is ígérte, de mégis, ahányszor nem találtam a falu környékén, nyugtalanság fogott el, türelmetlenül izgultam, amíg csak haza nem jött.

Sejtettem, hogy ez az egész állapot csak egyfajta vihar előtti csend, de abban bíztam, hogy jó sokáig eltart majd, legalább míg fiam felnő. Egyik nap azonban, mintha csak előrevetítette volna aggodalmam jogosultságát, megtört a látszólagos nyugalom, amely elaltatta a közhangulatot falvainkban. Fehér lobogó jelent meg a falon hosszú rúdra tűzve, egy nagy fehér lepel, vadul rángatta a szél. Néhány napig éjjel-nappal őrséget állítottunk a fal mellé, én is, ha tehettem, odamentem. Éreztük, hogy mocorognak odaát, erős füst emelkedett a magasba, valami készült. Aztán egy reggel kinyílt a kapu. Szélesre tárt szárnyai között először talpig felfegyverzett, vasba öltöztetett katonák jelentek meg, szép libasorban kimasírozva, és csatarendbe sorakoztak a fal előtt. Így álltak egy ideig, amíg rájuk szegezett dárdáinkat és nyilainkat, mozdulatlanságuk láttán, leengedtük, majd népes sereg tűnt fel, ezúttal fegyvertelenek, és nyüzsögni kezdtek. Hosszú faasztalokat hoztak, kosarakat, hordókat, és szabályosan megterítettek a kapu előtt, csupa szemet-szájat gyönyörködtető portékával. Húsok és lepények tömkelege roskadozott az asztalokon, meg gyümölcsök, olyan fajta is volt közöttük, hogy sose láttam még azelőtt hasonlót. Az idegenek gyönyörűen átlátszó, aranyszínű italt töltöttek ki a kupákba, és szinte barátságosan pillantottak felénk. Az egyik asztalra gyolcsokat és színes ruhákat hordtak, kupacba rakva. Döbbenet és csodálat vegyült arcunkon, gyarló kívánattal vegyesen, sokan közülünk elmosolyodtak és felém néztek tanácstalanul, hátha beleegyezően intek, hogy megrohanják az ételt, amelyet, egyértelmű volt, felkínáltak nekünk. De én sejtettem, hogy ez nem lehet egyszerű, önzetlen cselekedet, így hát továbbra sem mozdultam, vártam, mi jön még. Hátam mögött mozgást hallottam, tudtam, hogy egyre több falumbeli gyülekezik katonáim sorai mögött. Suttogtak és csodálkozva mormogtak. Csak akkor csendesedtek el, amikor ismét megjelent valaki a kapuban, fegyveresen, lóháton, egyedül, és megállt az asztalok előtt. A lovas egy hosszúkás, feltekert vászondarabot vett elő (úgy susogott, mintha fakéregből lett volna, csak sárgásfehér színű), és megszólalt öblös hangon.

Nem értettem egy szót sem, társaim nemkülönben. Meg is untuk hamar, türelmetlenül vártuk a szónoklat végét, amely valószínűleg fontos lehetett számukra, mert a lovas hosszú ideig, erőteljesen és szigorú arcot vágva beszélt, majdhogynem kiabált. Végig a vászondarabot bámulta, ahol minden bizonnyal a beszéde állt rávésve, apró jelekkel, amelyek, úgy láttam, rövid fekete sorokban futottak végig a tekercsen. Különösen fontosak lehettek a több ízben is elismételt szavak: „császár”, „légió”, „limesz”, „római”, amelyeket nagy hangsúllyal ejtett ki. Amikor ez utolsó szót kimondta, mindig maguk fele mutatott, hátra, valószínűleg önmagukat értve ezalatt. Miután nagy sokára befejezte, visszalovagolt a fal túloldalára, s ahogy eltűnt a kapu mögött, ismét nyüzsögni kezdtek odaát. Ezúttal azonban nem kívül, hanem a boltíven belül, túl a tiltott határnak számító képzeletbeli vonalon. Takarókkal borították le a füvet, és különféle fegyvereket hordtak rájuk. Rakásra borítottak tőröket, lándzsákat, íjakat és nyilakat, vérteket meg vaspajzsokat. Hosszú kötőféken lovakat is odaráncigáltak, kikötve őket a bokrok ágaihoz. Tehát nem csak eleséget, hanem fegyvereket is felkínáltak nekünk. De ezeket már a falon túl, s a kinti rómaiak közül is többen  lengve mozgatták karjaikat, mintha intettek volna, hívogatva, befele csábítva minket. A mieink szemében, ezt látva, felragyogott az öröm, s kérdőn néztek felém, főleg az asszonyok-gyerekek. Katonáim arcán is megenyhült a szigorú elszántság, de nem mertek szólni, csak a kezük szorítása engedett a kard nyelén.

Egy ideig fagyos csend lebegett a levegőben. Ellenségeink továbbra is barátságosan néztek felénk, de látva mozdulatlan töprengésem, a mieink arcáról lehervadt a mosoly. Rájöttek ők is, min jár az eszem. Nem engedhettem meg nekik, hogy megrohanják az asztalokat, nem fogadhattunk egy falatot sem, egy ruhadarabot sem tőlük. Nyilvánvaló volt, hogy csapdáról van szó. Bármit mondott is a szónok, bármit kért is cserébe, nem fogadhattuk el, éreztem, hogy a felajánlott ajándék, talán a felajánlott béke sem lehet önzetlen. Azzal pedig, hogy egyértelműen behívtak, betessékeltek a falon túlra, világossá vált számomra, hogy inkább megadást kérnek, nem békét. A kerítésen túl felhalmozott páncélöltözékek méretét látva tudtam, hogy nem az ő katonáik testére szabták őket, hanem inkább a mieinkre. Már szinte sarkon fordultam, s készültem inteni népemnek is, amikor ismét kivált a felsorakozott katonák közül egy, valószínűleg vezérféle (pompásabb tollak és cafrangok díszítették vállvértjét és sisakját), közelebb lépve. Talán észrevette, hogy semmit sem értettünk a szónoklatból, ezért mutogatni kezdett, odalépve a falhoz. Limesz, mondta, megtapogatva a fal köveit, majd kinyújtotta karját, intve, hogy még túl, a hátunk mögé, s ismét kimondta: limesz.

Ezek terjeszkedni készültek, döbbentem rá. A földünk kellett nekik, hogy új kerítést építsenek majd valahol arrébb, jóval a falvaink mögött. Nem háborút akarnak, inkább bekebeleznek minket, át akarnak csábítani, meg akarnak vásárolni. Azt akarják, hogy katonáim a római hadseregben harcoljanak ezentúl, hogy tanuljuk meg a nyelvüket, hogy adjuk oda nekik földjeinket, asszonyainkat, mindent. Az életünket kérték cserébe némi alamizsnáért. Kirántottam kardom, magasra emeltem, és megfordítottam lovam. Hazafelé, adtam ki a parancsot, s vártam, hogy a mieink, felocsúdva kábultságukból, lassan megkezdjék a visszavonulást. A lovasokat széles körbe vezényeltem, így védve meg a középen gyalogoló fegyvertelen lakosságot, és elindultunk kunyhóink felé. Hátra-hátra lestem, attól tartva, hogy a rómaiak ránk rontanak, de ők is ugyanolyan meghökkenve álltak, értetlenül bámulva a távolodó csapat után. Kürt harsant, rémülten fordultunk meg, de csak takarodó volt, láttuk, hogy a kerítés előtti csatarend megbomlik, és egymás után vonulnak vissza a boltív alatt. Mire a dombtetőre értünk, már be is zárult mögöttük a kapu.

Ennyi volt tehát. Véget ért a várakozás, immár hivatalos hadüzenetet kaptak azáltal, hogy nem fogadtuk el az ajánlatot. És most már tudtuk, hogy előbb-utóbb megrohannak minket. Készülni kezdtünk. Leginkább a kovácsok dolgoztak éjjel-nappal, a katonák (tulajdonképpen a harcképes férfiak, kivétel nélkül) gyakorlatozni kezdtek s a haditanács is naponta összeült. Őrszemeink magasan a fák tetején virrasztottak, többször váltva egymást, figyelve az ellenség mozgását. Nem is kellett sokat várnunk: harmadik nap virradatkor megnyíltak a kapuszárnyak. A mieink rögtön megfújták a riadót, hanyatt-homlok rohantunk fegyverbe. Még jóformán ki sem vonultak mind, egyre csak dőltek hosszú sorokban bentről, s mi már szemben álltunk, felsorakozva. Futáraink lóhalálban elindultak a többi falu felé erősítésért, őrlángokat gyújtottunk, és a mágus rögtön elkezdte táncát a dombtetőn. Szükségünk is volt a földöntúli segítségre: legalább négyszer többen voltak nálunk. Pattanásig feszült minden ideg, minden apró mozdulat felnagyítva villant a szemem előtt, egyszerre próbáltam figyelni minden katona minden gesztusát. Egész testemben remegtem. Minden madarat megláttam a levegőben, minden fegyvercsörrenés ércesen hasított fülembe, hallottam a vijjogó mocsári sirály hangját – vagy talán csak egy nyűgös gyermek sírt fel messze a faluban. Jó sokáig álltunk így, egymást bámulva a két sereg. Ez a legrosszabb a háborúban, a várakozás, nem a harc maga. Az összecsapás sokszor már megváltás, a tétlenség és a feszültség levezetése, még ha sokan az első kardcsapást sem érik meg. Harcosaim számára ez jelenti a kiteljesedést, a célt, az életet. Életet mondok – bár legtöbbször halál a vége. A félelem megbénítja az embert, de miután rohamra indul, azonnal szárnyakat kap, felszabadul. S végignézve az ellenség katonáin, tudtam, hogy ők sem éreznek másként.

Harsona szólalt meg odaát. Két oldalsó hadtest rögtön elindult két irányba, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy bekerítsenek minket, a középső kettő meg lassan, egyenesen felénk. Számítottam rá, sőt, erre építettem. A többszörös túlerő így elkezdett aprózódni. A bal fele tartókat, előre megbeszélt stratégia szerint a szomszéd falu katonái várják majd, közben biztos már odaártek a dombon túlra. Akik bal fele indultak, nem kerülhetik ki az erdőt. És ott már egy maréknyi csapat is előnybe kerülhet a túlerővel szemben, ha megfelelő helyen rejtőzködnek. Mi meg már napok óta hordtuk a százával gyártott nyílvesszőket az előre berendezett, keskeny lőréssel ellátott fedezékekbe. Sajnos idő kérdése csupán, hogy az ide vezényelt (legjobb) nyilasaim odavesszenek a túlerővel szemben, de reményeim szerint jó sokáig kitartanak majd, jelentős veszteséget okozva az ellenségnek. Titokban azért reménykedtem, hogy meg is állítják előrenyomulásukat. Úgyhogy nekem és csapatomnak maradt a középső osztag, a nagy tömeg. Ide már alig jutottak nyilasok, viszont legerősebb, legkeményebb katonáimat rendeltem az első sorokba, rögtön a lovasok mögé, hogy minél több rómait kaszaboljanak le, mielőtt a gyengébbekig eljutnának. A negyedik sorban már nem katonák voltak, hanem a falumbeli férfiak, vadászok, kovácsok, egytől egyik tagbaszakadt mesteremberek, akik félkézzel is agyon tudják ütni az apróbb ellenséget. Végül az asszonyok közül is sokan beálltak hátvédnek, ők zárták a sort, itt-ott egy kamaszfiú is közéjük vegyült. Fiamnak megtiltottam, hogy beálljon a harcba, ő már reményeim szerint ungon-berken túl van, édesanyjával, a többi asszonnyal s gyermekkel együtt.

Összecsaptunk. A római katonák nem voltak erősek, de jól forgatták a fegyvert. Nekik is volt egy osztagjuk, amelyik csupa nagytermetű, izmos férfiból állt, ezeknek sötét bőrük volt, fekete, mint a korom, s nem azért, mert bekenték magukat; születéstől fogva voltak ilyenek, de nem volt időm elcsodálkozni ezen, vágtam őket. Amikor lett egy szusszanásnyi időm, oldalra pillantottam, hadd lám, hogy áll a jobb oldal, de egyelőre nem támadtak meg onnan, ami azt jelentette, hogy a szomszédok kellő fogadtatásban részesítették őket. Jól van, öntött el egy kis öröm, hátha sikerül. Hátha megijednek. Hátha a biztosra vélt győzelem reményében elkábult hadsereg kapkodni kezd, hibázik. Talán megfutamodnak, ha elég nagy veszteséget okozunk nekik. Pajzsomból letört egy darab, de még csonkán is több ízben mentette meg az életem. Arcom piszkos volt a rákenődött vértől, lihegtem izzadva. A mező pázsitja, mint jószág-karámok padlója hevert összetaposva, feltúrva. Mindenütt vonagló testek, lótetemek feküdtek. És az ellenség csak jött, egy levágott katona helyett kettő pattant elő hátulról, s a mieink közül is egyre többen fetrengtek a földön, véresen. Lerázva magamról a rómaiakat, felvágtattam a dombtetőre, hogy jobban átlássam a csata helyzetét, megnyugtattam remegő lovam. Mindenütt füstölgő gyutacsok és máglyák égtek, elhomályosítva az elémtárulkozó képet. Az erdőben halk harc dúlt, nyilasok versenye, szinte semmi mozgás nem volt ott, jó jel. Hátam mögött a balra szakadtakat is mészárolták szövetségeseink, buzogányokkal és hosszú nyelű baltákkal, de hullottak ők is, igazi vérfürdő volt odalenn. Minden a középső csapaton múlik, láttam már, és egyelőre bizakodtam. Átfutott gondolataimon, hogy ha most győzünk is, egyszer majd egy idő múlva biztosan újra lerohannak minket, s talán nem kellett volna makacsságom miatt ekkora áldozatot hoznom, ekkora mészárlást, de csak egy pillanatig. Mert azt is láttam, hogy középen a betörő rómaiak, mint ék a fában, egyre beljebb nyomunak a mieink közé, annyira, hogy hátuk mögött szinte bezárult vitézeim sora, majdnem elszigetelődtek a többiektől. De kitartottak, látszott rajtuk, hogy vérbeli, harcedzett katonák, ritkán hullott ki közülük egy-egy. Már az asszonyok sorai felé közeledtek, szinte teljesen átvágták magukat rajtunk, vajon miért? ötlött fel bennem, mi céljuk lehet, hisz úgyis leszedik őket íjászaink, még mielőtt a faluig eljutnának, s ott úgysem találnának semmit. Nekiiramodtam arrafelé, és szinte ugyanabban a pillanatban vettem észre fiamat is, aki a nők sorai közt állt felemelt karddal, várva, hogy az ellenség odaérjen. Lassan, szertartásosan  mozgatta kardját, körözött vele a levegőben, tisztán láttam, hisz fél fejjel volt magasabb a körülötte állóknál. Megszegte parancsomat, tört fel bennem a harag, megszökött a gyerekek közül, s harcba jött, de ugyanakkor boldogság is öntött el, büszkeség, hogy a fiam, aki még tizenhat éves sem volt, ilyen hadvezérhez méltóan cselekedett. Vágtattam. Le sem tudtam venni a szememet róla, gyönyörködtem benne, ahogy kardját forgatja, szinte táncolóan kecses mozdulatokkal, szépen kitérve a csapások elől, mert a rómaiak épp akkor értek oda. Sosem láttam még így, életre-halálra vívni; mint egy szellem, olyannak tűnt, kimagaslóan szépnek és nemesnek az alacsony termetű ellenség gyűrűjében. Ám az a gyűrű egyre szűkült körülötte, ezért keményen odacsaptam lovamnak, üvöltve vágtattam feléjük. Idejében értem oda, elsodorva három rómait, lovam megbokrosodva ágaskodott, s ő is kapott néhány kardcsapást. Amikor leugrottam, célba vett egy piros tollas római, hajszálnyira ment el dárdája a fülem mellett. Rögtön utána holtan rogyott össze átszúrt szívvel, páncélja nagyot roppant kardom hegye alatt. De a penge beszorult, s amikor kihúztam volna, kettétört, csonkán meredezett a markolat fölött. Eldobtam, bal kezemből a jobba vettem baltámat, véreső fröcskölt nyomában. Fiam nagy bajban volt, alig néhány lépésnyire tőlem, egy másik vezérfélével viaskodott, úgy láttam, nem sokáig bírja. Odarohantam mellé, s egy pillanat erejéig összemosolyogtunk. Ellenfele ránk szegezte fekete szemét, láttam barna bőrén lecsorgó piszkos verítékét. Gonoszul felszisszent, majd rikkantott egyet: rájött, hogy a fiam. Azonnal négy másik termett ott, és rögtön nekem estek. Kardom nem volt, csak fejszém, s a törött pajzsom. Szemem sarkából láttam, hogy hever lent egy gazdátlan pallos, de messze volt, előre kellett törnöm hozzá, ami veszélyes volt. Ha nem a fiam élete forgott volna kockán, inkább meghátráltam volna. Pördültem egyet, kapásból vágtam bele baltám az egyik zsoldos nyakszirtjébe, s meg sem próbáltam kihúzni, estemben markoltam meg helyette a lent heverő fegyvert. Így már kiegyensúlyozottabb volt a harc, csak a fiam fölött tornyosult egyre nagyobb veszély. Elzárták az utam, mind a hárman. Hörögve vigyorogtak. Az egyik felém szúrt, de kitértem, s bal kezemmel elkaptam a lándzsa végét, finoman, még lendületében húzva egyet rajta, hogy a másik végét görcsösen markoló katona egyensúlya megbillenjen, pallosom lesújtott. Megpörgettem a levegőben dárdáját, hogy hegye előre álljon. Két fegyver, két ellenség. Most már én vigyorogtam, de fiamat látva, ahogy hátrál a harmadik elől, nem gondolkodtam sokat: le kellett ráznom őket. A pallost eldobtam, eléggé váratlan és kockázatos módon, de ez jobboldali ellenfelemet is éppúgy meglepte, hasát átszúrva állt meg benne. Üvöltve összerogyott. Ezt látva, és rövid szablyája méreteit egy pillanatig összehasonlítva lándzsám hosszával, az utolsó római megfutamodott. Fiam, háttal felém, tíz lépésnyire tőlem megbotlott, elejtette kardját, és magasra emelt pajzsa mögé bújt. Döntenem kellett. Pislogásnyi idő alatt jobb kézbe vettem lándzsámat, és ezt is elhajítottam. A római vezér kitalálta gondolatom, és támadó mozdulatát még idejében megfékezve lelassult, a dárda hegye bal vállát alig karcolva repült el előtte. Az ő kezében is ugyanolyan fegyver volt. Fiam rám nézett, hogy honnan jött a váratlan dobás, alig öt lépésre volt, de ahogy oldalra fordult, a másik kihasználta a pillanatot, és beleszúrta a fekvő testbe a lándzsát, mielőtt bármit tehettem volna. Tompán, fiam mellén simán áthatolva, földbe fúródott a hegye. Megállt a lélegzetem. Mintha belém vágott volna az a vas, akkorát hasított mellkasomba a fájdalom, de nem hajoltam a fiú fölé, mert tudtam, minden pillanat számít. A római is megdermedt, mintha maga sem hitte volna el, mit tett, a kemény harc után kissé  megkönnyebbülve, de arcára már a rémület árnyéka vetült. Még mindig túl messze voltam ahhoz, hogy elkapjam és szétzúzzam csontjait, ezért erős mozdulattal letörtem a fiam testéből kiálló lándzsa fanyelét és rávetettem magam. A levegőben voltam, amikor kidöftem, és éreztem ahogy a lándzsa törött vége halk reccsenéssel belefúródik a másik arcába. Aztán zuhanás közben rántottam egyet rajta, ismét kettétört, ellenfelem bal szeméből úgy állt ki a csonk, mint levágott végtag. Hasra estem, nagyot koppant vértem, és nem is voltam képes rögtön feltápászkodni. Mire felálltam, a sebesültet már körbevették és felnyalábolva megpróbállták kimenekíteni, miközben két apró fegyveres kardot himbálva elállta utamat, mepróbálva hátrafele szorítani. Válluk fölött még sokáig láttam vezérük vörös tolldíszét, ahogy a sorok közt kanyarogva biztonságos helyre viszik. Reméltem, hogy belehal sérülésébe.

Ott maradtam egyedül, fiam teste fölött görnyedve. A csata még folyt, de máshol, akkor már sejtettem, hogy az ellenség visszavonulni készülődik. Kiszállt belőlem minden erő, mert láttam, hogy a fiú feje végérvényesen oldalra billen, szájából vékony csík csöpögött pirosan a földre. Lassan körülvettek az enyéim, némán álltak hátam mögött. A harc zaja egyre távolodott, csak a sebesültek jajveszékelései hallatszottak körülöttünk. Felnyaláboltam az élettelen testet, átvetettem vállamon, és megindultam vele kunyhóink felé. Csapatom megmaradt emberei halkan csörömpölve jöttek mögöttem. Innen-onnan  szivárogtak felénk a mieink, lassan csatlakozva a néma menethez. A falu üres volt. Asszonyaink nagy része a gyermekekkel még a biztonságos helyen maradt, csak másnap tértek vissza. Feleségem is  halkan lépett be a házba, nem kérdezett semmit, csak a szeme volt könnyes. Meg akartam kérdezni tőle, miért engedte a harcba fiunkat, de végül nem tettem. Hisz akár volt róla tudomása, akár a fiú saját akarata szerint szökött meg mellőle, most már nem számított. Leguggolt mellém, és átölelt.

Két nap múlva eltemettük, s a többiek is ugyanúgy összeszedték hozzátartozóikat, nagy jajveszékelés közepette, az egész réten friss sírhalmok domborodtak. Az ellenség hulláiból, a döglött lovak nagy részéből már varjak és rókák lakmároztak. Messze elkerültük a csata színhelyét, nem mentünk már a kerítés közelébe, nekem is csak futólag jutott eszembe, hogy talán nem ártana figyelni a rómaiakat, de nem törődtem már velük. Nem tűnt valószínűnek, hogy egyhamar összeszedik magukat, az sem, hogy megtámadnak. Értelmetlen lett volna, úgysem tudtunk volna sehogy ellenállni. Maroknyi népem sebeit nyalogatva tengődött egyik napról a másikra, haditanács sem ült össze nélkülem. Keserű füst gomolygott mindenfele a szürke égen, a kunyhókban már nem kéjes asszonyok nyögésétől voltak hangosak az éjszakák, hanem a haldokló sebesültekétől. Feleségem egy idő múlva azzal állt elő, hogy csinálna másik gyermeket, de én ezt szóra sem méltattam. Soha, gondoltam magamban, és nem nyúltam már hozzá többé. Az erdőbe menekültem, fák és hallgatag állatok közé. Még aludni sem igen jártam haza, csak enni, s ha a többiek azt kérdezték tőlem, mi legyen ezután, átnéztem rajtuk. Egy idő múlva csak pusmogtak, amikor megjelentem.

Fiam nyomait kerestem az erdőben, ahol sejtettem, hogy bóklászhatott. A szellemét hívtam, hogy bocsánatát kérjem, mert megbántam minden percet, hogy nem mellette töltöttem. Miért is nem csatlakoztam hozzá vándorútjain, miért nem együtt fedeztük fel az erdő rejtelmeit? Miért hagytam magára, kirekesztve magam az ő kis világából, hogy a mások bajait igazgassam, a falu vénjeinek beszédét többre tartsam? Esett vagy nap sütött, mindegy volt nekem: összejártam keresztül-kasul mindent, eljutottam a szénbányákig is, ahonnan néha szekéren tüzelőanyagot hoztak a kovácsok. Vajon a fiam látta-e, milyen az, amikor a föld démonai begyújtják a barna kőzetet, s napokig izzik vörösen, csak úgy magától? Vajon eljutott-e idáig, ahol minden kopár, s most is, mintha csak az ő emlékéért tenné, lángolt a mező? Látta-e, amit én most, mert eddig én is csak másoktól hallottam, hogy néha minden lyukból, az egész domboldal felszíne alól kékes lángok törnek elő, s éjjel kísérteties táncot jár a füst? Találkozott-e medvével, farkassal?

Biztosra vettem, hogy igen. Én is találkoztam. Egyszer, amikor bolyongásaim közt megpihenve a patak mellett üldögéltem, néztem, hogy sietnek az örvényei lefelé hullámozva, mozgást hallottam a hátam mögött. Felkaptam íjamat, nyílvesszőt helyeztem a húrra, s hátrafordultam, térdeplő helyzetben, hogy minél pontosabban tudjak célozni, ha kell. Egy farkas volt a hátam mögött, rendkívül nagy termetű, szürke bundáján, nyaka körül vörhenyes szín játszott a napfény sugaraival. Nőstény volt, csöcsei láthatóan lelógtak, ami azt jelentette, hogy szopós kölykei lehettek. Megállt, tíz lépésre tőlem, s bátran nézett szembe velem. Semmilyen hangot nem adott ki, csak állt, érdeklődve. Mintha csodálkozott volna, mintha mást várt volna, nem engem. Ujjaim remegtek fegyverem idegén, de nem engedtem halálos útjára a vesszőt, letenni sem mertem, amíg nem megy el. De ő nem indult semerre, aztán lassan, az avart szimatolva elindult felém. Továbbra sem lőttem, valami ismeretlen erő bénította meg kezem, s valahogy az állat békés pofáját látva nem is féltem. Két lépésre tőlem megállt. Szemembe nézett, halkan nyüszítve, és farkával, mintha csak megpróbálná  csóválni, legyintett egyet. Magam sem tudom, miért, leengedtem az íjat. Ha akar, essen nekem, marcangoljon szét, nem bánom. De csak közelebb lépett, megszagolt, és megnyalta az orrom hegyét. Ismét nyüszített egyet, mire két farkaskölyök bújt ki a bokrok közül, aztán érdeklődő tekintettel közeledni kezdtek. Körbeugrálták anyjukat, aki lehajtotta fejét, szoptatni kezdte őket, és ismét arcon nyalt. Így állt, szinte mozdulatlanul tűrve, hogy kölykei rángassák duzzadt emlőit, majd oldalvást fordult. Olyannak látszott ilyen helyzetből, mint amilyet a rómaiak zászlóin láttam. Mélyen a szemembe nézett, és vakkantott egyet.

Gyorsan felálltam, elhessegettem a farkast, amelyik, biztosra vettem már, fiammal is megismerkedett azelőtt. Átvetettem vállamon íjamat, rohanni kezdtem hazafele. Valami történt, éreztem, mintha a vadállat tudatta volna velem, hogy a faluba kell mennem. Rohantam, nagy ricsajt csapva a száraz avaron és a recsegő lehullott faágakon keresztül. Kiértem a zsombékra, s láttam, hogy a falu fölött, mint mindig, vastagon gomolygott a piszkos füst. Lihegve léptem át házam küszöbét, feleségem a tűz mellett ült, szeme fennakadva. A szellemekhez fohászkodott, s miután megráztam, beszélni kezdett. Kiderült, hogy egy tucatnyi fegyveresből álló római csapat tört be a faluba, és átkutatták a házakat. Nem öltek meg senkit, néhány pofonon kívül senkit sem bántottak, csak felforgattak mindent, és állandóan egy szót ismételgettek: „capitaneus”. Engem kerestek. Aki vezette őket, piros tollas sisakot viselt, lándzsa volt a kezében, és a bal szeme le volt kötve.

Bosszú – hasított belém a szó, azt akar, bosszút a fél szeme világáért, s már éreztem, kristálytisztán tudtam, hogy nekem sem kell tovább töprengenem, siránkoznom: én is ugyanazt akarom. Bosszút a fiam életéért, véres, kegyetlen leszámolást. Ne tedd, mondta a feleségem, kitalálva a fejemben kavargó indulatot, csak még rosszabbat teszel nekünk vele. Nem fogod tudni megbosszulni a fiad, intett a javasasszony is, láttam a jövőt, s csak fájdalom és hiábavaló várakozás lesz a vége. Én azonban hajthatatlan voltam, attól a naptól kezdve csak ez tartotta bennem a lelket, ez hozott vissza félájult állapotomból. Három kardot kovácsoltam egymagam, hosszú napokon keresztül kalapálva, fényesítgetve, csiszolgatva kettős éleiket. Tucatnyi lándzsát készítettem, ha már a másik is mindig lándzsát hord, de jónéhány tőröm is lapult otthon a bőrök alatt. Éjjelente ott ólálkodtam a fal körül, hallgatózva, szimatolva az odaátról jövő szagokat. Éreztem, hogy az ő szemét is kerüli az álom, tudtam, hogy izgatottan fetreng a fekhelyén, ő is csak vár. Számtalanszor láttam lelki szemeim előtt, ahogy állunk a réten, szemtől szemben, ő azzal az egy fekete szemével, én a gyűlölet erejével, s összecsapnak szikrázva a vasak. A varázslót soha azelőtt nem látogattam ilyen sűrűn, s bár mindig mást jósolt, megszállottan kerestem fel háromnaponta: tudnom kellett, mikor s hogyan vívunk meg, mikor jön el az ideje, mikor állnak mellém az istenek. Hiába próbált ő is, más is jobb belátásra bírni s visszahozni a törzs életébe, nem érdekelt, azt sem bántam volna, ha más vezért választanak helyettem.

Vártam. Ha kell, egész életemet arra szentelem, hogy megvívjak vele, semmi más nem számít. Akárhányszor éreztem magamban az isteni erőt, odamentem a falhoz gyalog, megálltam, s az őrszemnek ordítottam ki magamból a gyűlöletet, a felgyülemlett haragot. Fegyvereimet magam mellé raktam a fűbe, s hívtam, vártam a vörös vezért. Reméltem, hogy előbb-utóbb jelentik neki: egy félőrült ellenséges katona áll a kapu előtt, s tombol majdnem minden nap. Nem vittem senkit magammal, egyedül mentem oda, mindig déltájban, s egy idő múlva a falat őrző katonák már csak mosolyogtak. Nem vittem magammal íjat, hisz szemtől szembe akartam ellenfelemet harcra hívni, nem jelenthettem hát veszélyt rájuk, szórakoztak rajtam, nem lőttek. Fiam gyilkosa azonban nem jött. Tartottam tőle, hogy talán máshova vezényelték felettesei, talán más tájakon harcol, én meg hiába rendezek jelenetet itt, hiába várok. De ilyenkor mindig eszembe jutott a tekintete, fekete szeme, ahogy rám nézett azon a végzetes napon. Soha nem fogja feladni, akárcsak én, tudtam, másképp miért keresett volna a faluban? Talán más elfoglaltságai vannak, talán ő is a megfelelő pillanatot várja. De itt van, éreztem gyűlöletét a kerítésen túlról. Képzeletben sem csináltam mást, csak vele harcoltam. Többször keltem fel hirtelen éjszaka, bárhol is hajtottam le fejem: egyszer én öltem meg őt álmomban, s erre ébredtem fel, másszor az ő dárdáját éreztem, ahogy belémfúródik, s azért riadtam fel. Alig vártam a reggelt, hogy verejtékben fürödve felkerekedjek, minden álmomról azt hittem, ez az, ez jósolja meg a napot, gyerünk a kerítés elé, ma fog kijönni. Feleségem lemondott rólam, ritkán beszélt hozzám, magányos fájdalomban tengette napjait. Törzsünkből sokan felkerekedtek, elhagytak. Szánalmas képet festettek kunyhóink, s szánalmas voltam én is, ahogy a bosszúvágy egyre csak őrölte elmémet, testemet, szakadt gönceimet. Titokban fiamhoz fordultam, néha eljártam az erdőbe, hátha megjelenik szelleme, s enyhít egy csöppet megszállott bosszúvágyamon, de ő soha nem jelent meg nekem, még álmomban sem. Ez csak egyvalamit jelenthetett: amíg nem bosszulom meg kegyetlen halálát, nem kapok tőle bocsánatot.

Évek teltek el. A limeszt a rómaiak már rég túltolták rajtunk, valahol messze építettek egy új falat. Nem tartottak érdemlegesre minket a harcra, elvonultak mellettünk, túl a többi törzsön is. Úgy gondolták bizonyára, hogy majd a mögöttük vándoroló földművelő telepesek letáboroznak földjeinken, új falvak születnek majd, asszonyaink összefekszenek férfiaikkal, megtanulják nyelvüket. Tétlenül néztem, hogy készülődtek, s vágtak útnak, gyalogosan vagy szekerekkel, szomorúan bámultam a felkerekedett hadsereg után, amint elhagyták az évek óta birtokolt tábort. Néhányan azonban maradtak, mert láttam, hogy a kaput minden alkalommal behúzták a távozók mögött. És reméltem. Mert akkor még neki is itt kellett lennie.

De ezúttal is hiába vártam. Ismét évekig nem történt semmi, csak időnként jöttek furcsa hangok a túloldalról. Tudtam, hogy cselekednem kell, ha nem akarom örökre magammal vinni a sírba fiam megbosszulatlan emlékét, s nem várhattam már tétlenül, ezért veszélyes lépésre szántam el magam. Egyik reggel, még félálomban, úgy éreztem, fel kell kelnem és oda kell mennem. Mintha valami megfoghatatlan földöntúli hang súgta volna ezt fülembe, s tényleg, amikor odaértem, a boltíves kapu megkopott szárnyait szélesre tárva állt. Senki nem volt a közelében, ott tátongott előttem, baljósan, mint egy szörny nyitott szája. Közelebb merészkedtem, átléptem a két világ közti képzeletbeli vonalat, és körülnéztem. Nem messze tőlem, háttérben a felkelő Nappal, ott állt a rőt sisakos római vezér: egyik kezében kard, a másikban dárda. Fényes páncélján is vörösen tört meg a felkelő napsugár. Közelebb léptem, s belenéztem az arcába. Az idő vastag fekete barázdákat szántott rá, bal szeme helyett sötét lyuk tátongott. A hajnal óta zsivajgó madarak hirtelen elhallgattak, csönd lett, csak egy tompa zümmögés hallatszott a háttérből. Ketten maradtunk. Eltűnt a fal, a pázsit, nem láttam már a bokrokat sem, csak ő maradt meg, mint egy lángoló szobor. Néztük egymást némán, mozdulatlanul, hosszú-hosszú ideig.

A századok, mint pernye, úgy rakódtak le agyamban. A fájdalom s a gyűlölet megmaradt, a bosszúvágy változatlan, csupán kezemben nincs már erő. Csak markolom kardom nyelét, éjjel-nappal, szúrni sem tudok már. Bámulom az arcát, vicsorgok rá, a tekintetemmel gyilkolom. De nem mozdulok; ő is csak néz, kancsin, feketén. Sebesült szemgolyója lábai előtt hever, fénytelenül és porosan a kopott szőnyegen, szürke hegyű lándzsáján baljósan csillog a fény minden áldott nap, mindig ugyanaz a nap, mindig ugyanaz a fény, reggeltől estig világít, ugyanaz az ötszázwattos halogén reflektor, amelyet két nagy horganyzott csavarral fúrtak oda a Berlini Nemzeti Múzeum ókor-részlegének gipszkarton álmennyezetéhez.