A kicsengetések időszakát éljük…
Mi akkor 1953-at írtunk, most 2018-at. Könnyű kiszá­mol­ni: 65 év telt el azóta; el­szá­molni vele már nehezebb. Mert hat és fél évtizedbe sok minden belefér: sáros falusi ut­cák képe, gumicsizmás lábnyo­mok, föl­des szobák, petróleumlámpák, szénporos vaskályhák… De fű­tött a belső tűz: magyarul tanul­hattunk, magyarul taníthattunk. 1949-ben alakult meg Temes­vár-Gyárvárosban, a Notre Dame iskolanővérek taninté­zetének épületében a Temesvári Magyar Vegyes Pedagógiai Is­kola, és hat évig működő osz­tályai 128 tanítót bocsátottak szárnyra. (Addigra megszűnt a magyar tanítóhiány a megyé­ben, mai szóhasználattal élve önellátók lettünk.) Az újjászü­letés korát élte akkor az anya­nyelvű oktatás.
A 65 évvel ezelőtt ballagók – a ma is élők – túl járnak a 80. életévükön. Megérett arra az idő, hogy elmondjon értük egy imát a lelkész, hogy gondoljon rájuk az egykori tanítvány, és hogy megöleljék egymást az osztálytársak, barátok.
Május 16-án a temesvári evan­gélikus-lutheránus temp­lomban Kovács Zsombor lel­kész papi palástban fogadta az idős pedagógusokat, mintegy bizonyságául annak, hogy temp­lom és iskola kéz a kézben a bölcs tanítás forráshelye. Az ökuménia jegyében fogant az osztályfőnöki óra, és Ferencz József tanár (sokunk Jóska bá­csi­ja) emlékét kedves isme­rős­ként idézte meg a lelkipásztor. A múlt iránti elismerés és tisz­telet csendült ki a szavaiból, a sokat megélt jelenlévők szívé­hez szólt. Azokhoz, akik gyermekkorukban még palatáblára, palavesszővel írtak, ma pedig a világhálón üzennek az unokáknak: bárhol is éltek a világban, őrizzétek a szót, az anyanyelvet, az apai örökséget!
„Magvetők voltatok. Fele­lős­ségtudattal vállaltátok a ta­nítást, a szolgálatot. Tudtatok és tudtok szeretni, segíteni másokon, vigasztalni, megbocsá­ta­ni, köszönettel gondolni szü­- lei­tekre, tanáraitokra, tudtok há­lát adni Istennek, mert övé a dicsőség, tiétek a tisztelet” – fogalmazott Kovács Zsombor lelkész.
A pálya „lámpásairól” az egykori tanító-író, Gárdonyi Gé­za így vall: „A tanári-tanítói létforma másíthatatlanul pe­csé­teli s béklyózza meg a jelle­met: átüt bármilyen öltözéken, viselkedésen és gondolkodásmódon, történelmi korokon és művészi alkotáson. Aki egyszer pedagógus minőségben belé­pett az iskola kapuján, mindhalálig viselnie kell a nevelői elvek terhét.”
A hitelesség kedvéért je­gyez­zük: 1953 első végzős ta­nítói oklevéllel a zsebükben el­- indultak a nagybetűs életbe. Kö­zülük ketten azon frissiben az egyetem felé vették az irányt, hatan utólag szereztek egyetemi diplomát. Azok pe­dig, akik nyomban kenyérbe áll­tak, szétrajzottak a megyé­ben: Végvár, Igazfalva, Nagybodófalva, Keresztes, Pusz­takeresztúr, Vöröscsárda, Újmos­nica, Csene, Parác, Nagyzsám, Temesfüzes, Klopódia, Ferend, Nagyomor, Temesfalva (Dragsina), a nagyobb települések kö­zül Zsombolya, Temesrékas, Detta, Resicabánya, Arad, Te­mesvár szerepel a feljegyzéseinkben, Turbók Hedvig kol­- lé­ganő jóvoltából. Fényképek, régi újságkivágások, adatok van­nak a birtokában, ő a mindenkire figyelő, mindannyiun­kat számon tartó élő lexikon – mondják róla a többiek.
A jelenlegi névsorban azonban – a 32-ből – már kevesen szerepelnek: Bonomi Nagy Ol­ga, Csipai Stanisav Etelka, Gál­tői Gál Ildikó, Kalcsó Gerda, Kiss Bíró Júlia, Koch Olariu Klá­ra, Kohajda Sipos Erzsébet, Maróti Gyurka Teréz, Lukács Dezső, Mulicz Caraghiaur Annamária, Peőcz Csikós Rozália, Szekeres Borbély Gizella, Szi­lágyi Júlia, Szombati József. Az igazoltan hiányzók neve fekete keretben figyelmeztet az idő mulandóságára. De az emlékek nem fakulnak…
Az emlékeket fehér asztalnál Turbók Hedvig otthonában csalogattuk elő a múltból, és mi tagadás, üröm is csöppent az örömbe. Hiányoltuk az osztály mindenkori nagy szervezőjét, összetartásunk rugóját, Tácsi Lászlót, a ma is éneklő Bartók Béla Kórus létrehozóját. Fel­em­legettük a megyében első­ként Rékason megalakított ha­gyományokra épülő tánccso­por­tot, a helyi pedagógusok cso­portját, akik eredeti népvi­se­letben álltak színpadra. Hor­váth Krisztina öregmama Apát­- falváról hozta magával a min­tát, rá is csodálkoztak az akkori helybeliek és a különböző ver­senyek nézői, a hozzá való pi­ros papucsok a helyi cipész­műhelyben készültek, nagy ér­deklődés és elismerés köze­pet­te. Ebből a csoportból nőtte ki magát a fiatalok későbbi tánc­cso­portja, szabták-varrták az al­földi táncruhákat, talán még vannak, akik emlékeznek rá. Ezzel a csoporttal beszélgetett az egykori Szabad Szó művelő­dési rovatának két szerkesztője, dr. Albert Ferenc és Bakó Lajos egy esti próbán a kultúrotthonban… De ez már „történelem”.
Nem voltunk kegyeltjei a sorsnak, az életnek, de volt e­rőnk szembenézni vele. A fél évszázaddal ezelőtt élőknek a háborús esztendők romjain kellett építkezni. Az osztályból Ró­zsi hadiárvaként nevelke­dett, azóta sem köszönte meg senki a családjának a hazáért hozott áldozatot. Dezső tizenhárom évesen veszítette el az édesapját, helyére kellett állnia, kaszálni, kazlazni, tehervagont kirakni a gyárvárosi állomáson. Jancsi a nyári vakáció idején együtt kubikolt a nehéz sorsú külvárosi kubikusokkal, mert kellett a pénz a megélhetéshez. Jóskára politikai elítéltként raboskodó édesapja árnyéka ve­tődött, csak ő tudja, hogyan élte át… Az akkor megtartott nyílt perről könyv született azóta.
A bizonytalanság érzése, a gyanú, a megbízhatatlanság bélyege sok álmatlan éjszakát oko­zott az akkori magyar peda­gógusoknak. Családregényeket lehetne írni a látottakról, a meg­tapasztaltakról, és sok emlékkönyvet megtölteni a tudás­ra szomjas gyermekek, mo­soly­gós tanítványok arcképé­vel, a búcsúzó ballagók köszö­ne­tével.
Tele a pohár, s az idei máju­si találkozón koccintásra emel­tük. Egymásra, a rögös, de gyö­nyörű pedagógusi pályára, az egykori tanárokra, és remé­nyek­re jogosító utódainkra. Vers­ben Wass Albert üzeni:
„Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
(…..)
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.”

* * *
A 65 évet együtt ünneplők nevében köszönetet mondunk Kovács Zsombor lelkésznek a meleg hangú szavakért és biztatásért, Bajkai-Fábián Róbertnek a szép orgonamuzsikáért, Manga Levente vállalkozónak a terülj-asztalkámért és a meg­tisztelő figyelemért.
Sipos Erzsébet