Isten igéje magánházak falai közt

Vöröscsárda kálvinistáinak imahely-keresése a település Temesvár megyei jogú város kül­negyedévé változtatását kö­vető években, évtizedekben is tovább folytatódott. Nehezen és körülményesen döcögött, ha­ladt a többé-kevésbé megnyugtatónak érzett és tekintett meg­- oldás felé.
1965. szeptember 28-át kö­vetően Daru Péterné Matei Millo utca 2. szám alatti há­zá­ban rendezték be az istentisz­teletek tartására alkalmas gyü­- lekezeti termet. Alkalmilag összegyűltek istentiszteletekre a hívek Véber Anna presbi­ternő és Siket István gondnok házában is. Később a temető szomszédságában lakó Szabó család adta bérbe háza két szo­báját a református egyháznak. A gyülekezet áhítatos igehallgatását gyakran megzavarta a konyhából behallatszó zene és lárma. Három év után eladóvá vált az ingatlan, amelyet akár a gyülekezet is megvásárolhatott volna 70.000 lejért. A vételár összege azonban nem állt, saj­nos, az eklézsia rendelkezé­sé­re, amelynek így tovább kellett költöznie, „vándorolnia”. A 266 vöröscsárdai református többször fordult kérvénnyel, beadvánnyal az egyházi főha­tóságokhoz az imaház krónikus kérdésének megnyugtató megoldásához kérve hivatalos és anyagi támogatást. A 117 református család instanciázásait a beszolgáló újmosnicai lel­kész is messzemenően támogatta. Az 1970-es esztendőről szóló lelkészi jelentésben fogalmazódott meg az az eszme és gondolat, hogy az évről évre erősödő vöröscsárdai gyüle­ke­zet feltétlenül megérdemelné, hogy „a felső hatóságok felfigyeljenek rá, és támogatásban részesítenék, hogy legalább egy önálló imaházat tudnának építeni, imahelyet tudnának vásárolni vagy megfelelő intézkedéssel a már megszűnt Bunyaszekszárd leányközségből padok, szószék, harmó­ni­um, kegyszerek, harangok, esetleg az épület anyagát is ide hozatnának el”. A vöröscsárdai reformátusok több ízben is ki­fejezték készségüket nagyobb áldozatok vállalására, ameny­nyi­ben imaház építésében vagy vásárlásában hathatós segítséget kapnak az egyházi ha­tóságoktól. Kezdemé­nyezé­se­- ik, javaslataik nem találtak meghallgatásra. Továbbra is a magánházak falai közt hallgat­ta az 1971-ben 259 lelket szám­láló gyülekezet Isten igéjét.
Tartottak istentiszteleteket a vöröscsárdaiak egy magánház folyosóján is, majd egy idős asszony, Tóth Mária Pa­ladi utca 10. szám alatti külön­álló 16 négyzetméteres szobája szolgált újabb három éven át imaházul. A presbitérium ismételten kérvénnyel fordult a nagyváradi püspökséghez, Papp László püspökhöz is anyagi és erkölcsi támogatást kérve templomépítésre vagy egy imaházzá alakítható épület megvásárlására. A hívek nem kapták meg a kért és remélt segítséget. A gyülekezet gondnoka 1986 végén végérvényesen áthozta Vöröscsárdára a közadakozásból vásárolt úrasztali kellékeket valamint a keresztelő kiskancsót. Csupán az 1989-es változásokat kö­ve­tően körvonalazódott pregnán­sabban annak a lehetősége, hogy Vöröscsárda reformátusai végre templomot építsenek ma­guknak. Sikerült is telket sze­rezniök a település és a Buziási úti ipartelep közötti övezetben. Nem tudták azonban előteremteni, összegyűj­teni az építkezések el­kezdé- séhez elengedhetet­le­nül szük­séges anyagi alapokat. Fel­merült egy olyan elgondolás, javaslat is, hogy a tervezett új temesvári református temp­lom a vöröscsárdaiak számára kiutalt telken épüljön fel. A tervet azonban a nagyváradi püs­pökség nem támogatta, már csí­rájában mereven elvetette és visszautasította. A beszolgáló lelkészként a vöröscsárdai kál­vinisták lelkigondozását is felvállaló és ellátó Mezei-Horváthi Attila, újmosnicai pap fivére, Mezei Csaba mér­nök látta el a kántori feladat­kört.
Felmerült több áthidaló, köztes megoldás és elképzelés is az imateremmel kapcsolatban. Sarkalatos fordulatot vett 1994 tavaszán az imaház épí­tésének, illetve vásárlásának több évtizede vajúdó ügye, amikor sürgősen eladóvá vált Vöröscsárdán a Nicolae Cocea utca 78. szám alatti ingatlan. Az egyházközség presbitériuma nyomban rendkívüli gyű­lést tartott 1994. május 1-jén, amelyen az ellentétes véle­mé­nyek ütköztetése, a szerény, korlátozott lehetőségek s a rendelkezésre álló anyagi eszkö­zök körültekintő számbavétele, higgadt elemzése után a többség egyértelműen arra hajlott, hogy Kardos Mária Újmosnica 634-es szám alatt telekköny­ve­zett és a 134-es térképészeti számon nyilvántartott telkét és ingatlanát haladéktalanul meg kell vásárolni. „A presbitérium egyhangúan megszavazza az ingatlan megvásárlását és megbízza a lelkipásztort, hogy hívja össze a közgyűlést ebben a tárgyban és az ingatlan meg­vásárlását törvényesen végbevigye” – summázza az egy- ­ház­tanács döntését a gyűlés jegyzőkönyve. Az eklézsia 1994. május 22-re összehívott közgyűlésén a gyülekezeti ta­gok ugyancsak egyhangúlag határozták el az ingatlan meg­vételét 17.100 német márkáért. 1994. május 28-án meg is kötötték a temesvári Kardos Máriával az ideiglenes adás-vételi szerződést. A kül­földi támogatóktól, a Király­hágómel- léki Református Egyházkerü­lettől kapott valamint a hitfelek adományaiból összegyűjtött pénz­összegből az egyházköz­ségnek sikerült négy részletben kifizetnie a 17.100 német már­kát.
A megvásárolt ház – amelyik két 4×4 m-es szobából, egy 3×4 m-es szobából, egy 2,5×4 m-es kamrából valamint egy hosszú folyosóból állott, s amelyikhez egy 1440 m2 alap­területű kert is tartozott –, eredeti formájában nem volt al­- kalmas istentiszteletek tartá­sára. Dicséretes erőfeszítéssel, buzgó összefogással az egyháztagok az épületet megerő­sítették, felújították és átépí­- tették. A két nagyobb szobát imateremmé alakították át, bevakolták és kimeszelték. Szó­széket állítottak be, átrakták a cserépkályhát s kéményt épí­tettek. Pilisi János vöröscsárdai asztalos adományként készí­tette el a szószéket az imaház megvétele után. Az úrasztalát Tóth Miklós gondnok és csa­ládja adományozta. Az úrasztalát borító zöld bársonyterítő Jójárt Hilda adománya. Rész­ben vásárlás, részben ado­má­nyok révén kerültek az egy­- házközség tulajdonába az ima­házban felszerelt világítótes­tek. Önerőből 300.000 lejért vásároltak a vöröscsárdai reformátusok egy villanyorgonát az újmosnicai zenészek egyi­kétől. Hogy az imaházat tágasabbá, levegősebbé vará­- ­zsolják, az átépítések második szakaszában kiemelték a mennyezetet, s a fedél alatt faborítású boltozatot képeztek ki. 160 centiméterrel magasították meg ezáltal az imaház belterét. Hosszabb ideje tervezgetik, hogy tornyot emeljenek az imaház mellé, amely­be harangokat is szereljenek. 1994 őszétől a település egyszerű haranglábra szerelt két harangja – amelyek az I. világháborúban elesett vörös­csárdaikra emlékeztettek hajdanán a falu központjában, majd a temetőben –, hirdetik vasár- és ünnepnapokon a református istentiszteletek kez­de­tét.