Laudetur Jesus Christus!
Csíksomlyó közelében, s minden bizonnyal annak szellemi kisugárzásának bűvkörében van az a kis katolikus székely falu, ahol Excellenciás Pál József Csaba temesvári megyés püspök 1955. december 3-án meglátta a napvilágot. A kicsinyke település lakói buzgó katolikus emberek, noha 1989-ig még templomuk sem volt.
Egyházi méltósággal tervezett beszélgetés előtt a világi újságíró lélekben egy kicsit a hétköznapibb, attitüdjétől eltérő “jelmez” felvételét tarthatja szükségesnek. Velem sem történt ez másként, amikor interjúra készültem, a Temesvári Római Katolikus Egyházmegye püspökévé az elmúlt esztendőben kinevezett Excellenciás Pál József Csaba püspök úrral.
Ebből a felvett szerepből már a Dicsértessék a Jézus Krisztus! köszönés utáni első percekben kiestem, ugyanis a Püspök úr közvetlensége minden feszültséget feloldott. Velem szemben ekkor már az a kis székely faluban született gyermek ült, aki közvetlen és keresetlen szavakkal idézte fel azokat az éveket, gyermek- és felnőttkori történéseket, amelyek elvezették ahhoz a felismeréshez, amelyet maga fogalmaz meg a tragikus sorsú Orbán László paptársának életéről Senkinek sincsen nagyobb szeretete címmel általa írott könyvében.
„Minden hiteles keresztény életében létezik egy pont, amikortól elkezd tudatosan együttműködni a benne lakó Istennel. Ez a megtérés. Sokak életében ezzel egy új éra kezdődik. Ha addig életünk filmje fekete-fehérben zajlott, ettől kezdve kiszínesedik, roppant izgalmassá válik. Egy picit hasonlítható az első szerelemhez, ami- kor az ember betelik azzal, hogy szeretve érzi magát. Attól lesz az egész izgalmas, hogy ennek a hallatlan szeretetnek szeretne megfelelni.”
Hosszú útona székelyharisnyás ministrálástól a püspöki méltóságig
Csíksomlyó közelében, s minden bizonnyal annak szellemi kisugárzásának bűvkörében van az a kis katolikus székely falu, ahol Pál József Csaba 1955. december 3-án, földműves szülők gyermekeként meglátta a napvilágot. A kicsinyke település lakói buzgó katolikus emberek, noha 1989-ig még templomuk sem volt, csupán a csíksomlyói plébániának volt itt egy filiáléja.
Tizennégy éves koromig nevelkedtem Csíkcsomortánban, a szülőfalumban. Kicsi, de összetartó, egészséges falu volt, nem tudok róla például, hogy lett volna lopás a faluban. Az ajtót, kaput sohasem zártuk be, a szerszámokat, nyugodtan kint hagyhattuk a mezőn, másnap ugyanott megtaláltuk. Egyszer meg is kérdeztem édesapámtól, hogy soha nem történt a faluban lopás? Volt egy eset, valaki – mondta is a nevét – eltulajdonított egy vasvillát, de az egész falu rászállott az illetőre, azóta nem fordult elő hasonló eset. Akkor még ilyen világ volt. Azután jött a kollektivizálás. Nehéz, fájdalmas időszak, ha belegondolok, sok mindent átéltem gyerekként. Édesapám minden nap elment az erdőbe, hogy ne találják otthon a kollektivizálók, édesanyám egyedül nem írhatta alá a belépést. Emlékszem rá, hogy amikor elmentek a beszervezők, édesanyám megverte a hátsó kicsi ablakot, jelezve, hogy bejöhet édesapám. A szüleim sírtak, mert elvették a földet, tehenet, szekeret. Később megdolgozhattuk az elvett földeket, de a termés felét le kellett adni. Édesanyám szövődébe került, ahol székely varrottasokat szőttek, majd Csíkszeredában gyári munkás lett.
Az ateista nevelés korszakában is a vallásos ünnepek köré szerveződött az életünk
Szüleim nem voltak vallásosabbak mint a többi csomortáni ember. Vasárnaponként édesanyám a reggeli misére ment Csíksomlyóra a Szent Péter plébániatemplomba, hogy utána főzhessen, mi édesapámmal és nálam tíz évvel fiatalabb kishúgommal a második, a nagymisére mentünk, de délelőtt a mise idején is imádkoztunk otthon édesapánkkal. Később én átjártam a távolabbi csíksomlyói kegytemplomba is, ahol az áldott ferences Lukács atyával találkozhattam. Sokat jelentett számomra az a kedvesség, ahogy engem ott, a kicsiny félénk csomortáni gyereket fogadtak. Nagy hatással volt rám egy 24 éves sekrestyés leány, aki elmondta, hogy azért vállalja azt a munkát, hogy minden nap áldozhasson. Így értettem meg, hogy milyen fontos a szentáldozás. Volt úgy, hogy édesapám kissé morgolódott: itt a sok munka a mezőn, takarni, kaszálni kell, s te mostan itt hagysz. Igyekeztem egész nap sokkal gyorsabban dolgozni, hogy azután elmehessek.
“Egy hullámhosszon” a Jóistennel
Télen, hallottuk, hogy farkasok támadtak emberekre. Volt úgy, hogy az esti mise után nagy hóban éjszaka egyedül kellett hazamennem. Én, ha a templomban meggyóntam, megáldoztam nem féltem: bármi történjék gondoltam, Isten kezében vagyok. Megtapasztaltam, hogy Isten akaratát teszem, “egy hullámhosszon” vagyok a Jóistennel. Igazából a papi hivatásra is itt gondoltam először, látva Lukács atyát, aki mindig jókedvű, min- dig van ideje bennünket meghallgatni, nem törődik a külsőségekkel, sokszor rongyos kabát volt rajta, mert neki az nem fontos. Akkor feltettem magamban a kérdést, vajon mi a fontos ennek az atyának, biztosan a Jóisten, azért nem ad olyan sokat arra, hogy szép ruhában jelenjen meg, hogy magával legyen elfoglalva. Úgy gondoltam, hogy én is hozzá hasonló akarok lenni, ezért indultam el a papság felé. Ott fedeztem fel, hogy talán a Jóisten ebbe az irányba küld engem.
Iskoláim
A négy elemi osztályt szülőfalumban végeztem, ötödik osztálytól Csíkpálfalvára, a községközpontba jártam iskolába, itt volt tanárom többek között, a községben született Ferenczes István költő is. A nyakunkba kötött piros nyakkendő ellenére rendesen jártunk templomba. Volt úgy, hogy a decemberi adventi rorátékra reggel öt órakor elindultunk, elmentünk Csíksomlyóra a Szent Péter plébániatemplomba, onnan Csíkpálfalvára az iskolába, majd tanítás után indultunk haza Csíkcsomortánba. Ezt a három falut naponta megjártuk gyalog. Amikor nyolcadikos lettem volt, aki megpróbált lebeszélni a papságról, de édesapám azt mondta: te fiam immár nagy vagy, rád bízzuk a döntést, mi azt tiszteletben tartjuk, s amiben tudunk, segítünk. Megbízott bennem, nem akart befolyásolni, amiért nagyon hálás vagyok.
Az első nagy dilemmám
A gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskolába készültem, de oda fizetni kellett, s a szüleimnek nem volt lehetősége. Elindultan Csíkszereda felé, hogy beiratkozzam a Líceumba, de közben megálltam az útba eső Csíksomlyón, a ferences atyánál. Lukács atya megkérdezte: tényleg pap akarsz lenni? Igen, én nagyon pap akarok lenni, mondtam, azért szerettem volna Gyulafehérvárra menni, hogy ott a Katolikus Kántoriskolában vallásos irányba képezzem magam. Az atya rám nézett, és azt mondta: ha oda akarsz menni, akkor menjél, ha szüleid nem tudják fizetni, majd gondoskodom én. Gyulafehérváron a kántoriskolai tandíjat az első évharmadra kifizettük. Akkor bejött az igazgató és azt mondta: nevüket elhallgató jótevőknek köszönhetően az első évesek közül két diák ösztöndíjat kap. Az iskola vezetősége választotta ki az ösztöndíjban részesített diákokat, az egyik én voltam. Azután ösztöndíjat kaptam egészen a XII. osztály végéig, de a jótevő vagy adakozók nevét soha nem mondták meg, nagyon nagy segítség volt számomra, a Jóisten vigyázzon rájuk!
Bolondultunk a tanulásért
Nagyon jó tanáraink voltak, két piarista szerzetes és az Iskolatestvérek Szerzetes Rendjéből egy tanár, a többiek civilek voltak. Ma is hihetetlen számomra, hogy miként tudtak olyan fantasztikus szellemet, olyan légkört teremteni, hogy mi, diákok bolondultunk a tanulásért. Sokat olvastunk, különféle köröket látogattunk, hazajártunk a tanárainkhoz könyvekért, megvitattuk velük, a magyar irodalmat külön is megszerettette velünk Simon István piarista tanár. Akkora volt bennünk a tudásszomj, hogy az ebédnél azért igyekeztünk a sor elejére kerülni, hogy minél hamarabb visszaérkezve még néhány oldalt olvashassunk. Én boldog voltam, mert azt tehettem, amit akartam: tanulni és imádkozni. Néha meglátogattuk Márton Áron püspök urat, akivel egy épületben laktunk. Mindig nagyon vártuk a január elsejét, a Béke Napi prédikációját, amikor összegyűltünk nála a püspökségen a kápolnában. Már akkoriban nagyon be- teg volt, 1980-ban halt meg, így bennünket már 1981-ben nem Ő szentelt pappá.
Hitkrízises vívódás
Ki gondolná, hogy aki olyan szilárd elhatározással, meggyőződéssel és szenvedéllyel készül a papi hivatásra, mint ahogy az a fentiekből Pál József Csaba esetében kiderült, hogy egy könyv olvasása, annak tartalma hitkrízist képes kiváltani?
Ugyancsak Gyulafehérváron folytathattam teológiai tanulmányaimat a Római Katolikus Hittudományi Főiskolán. Itt mindaddig zavartalanul és nagy szeretettel tanultam, míg kezembe nem került Nyíri Tamás budapesti filozófia-teológiai tanár Jézus életéről írott Ki ez az ember című könyve. Abban a könyvben azt olvastam, hogy úgy vagyunk, mint amikor valakit meghívnak egy bankettre, a meghívottnak megvan a szabadsága, hogy elfogadja vagy sem a meghívást. Ha nem fogadja el, semmi kötelezettsége nincsen, de ha elfogadja, akkor el kell mennie, és nem lehet ünneprontó. És azt írja, hogy így vagyunk a kereszténységgel is: a ke- resztségben megkaptuk a meghívót Jézus Krisztussal való életre, s mikor felnövünk értelmünk használatára, akkor döntenünk kell, hogy elfogadjuk a Jézus Krisztussal való életet vagy nem. Ha nem fogadjuk el, mondjuk meg őszintén, de ha elfogadjuk, akkor azt egész szívvel kell élni. Itt volt az én bajom, mert úgy láttam, hogy nem vagyok képes egész szívvel elfogadni, teljes egész szívvel követni Jézust. Úgy éreztem, hogy nagyon gyenge vagyok ehhez. Addig ástam magam ebben a vívódásban, hogy elveszítettem azt a kicsi hitemet is, ami volt, úgy éreztem, hogy értelmetlen ilyen meghasonlott hittel élni.
Emlékszem, éppen karácsony volt, mindenki örvendezett, én pedig szomorú voltam, sírtam, hogy én nem tudok hinni. Nagyon-nagyon szenvedtem. Tudtam, ha nincsen hitem, akkor el kell menjek a teológiáról is. Bemenegettem a kápolnába, és egyszer egy olyan ígéretet tettem, hogy ha valamikor az életemben egy hitetlen emberrel találkozom, akkor azt én nagyon meg fogom érteni, mert most én is akarok hinni, és nem tudok. Az is zavart, amikor a kollégáim mondták, hogy ők szeretik a Jóistent. Vitatkoztam velük: miért kell szeretni, ez olyan szirupos, nem elég ha tiszteljük a Jóistent? Még fogalomként sem volt bennem az érzület, hogy Istent szeretni.
Fordulat, egyetlen szó hatására
Magamba roskadva a kápolna csöndjében egyik kollégám géppel írott könyvét olvastam, amelyben megérintett az a szó, hogy HÁLA. Egyszerre lejátszódott bennem az egész addigi életem, és láttam, hogy mennyi mindent kaptam a Jóistentől, hogy mennyire szeretett engem, mennyi mindentől megóvott, mennyi kegyelmet, segítséget kaptam, úgy éreztem, hogy mindenért a Jóistennek tartozom hálával. Ez hozta meg a fordulatot. Attól a perctől már nem kérdeztem, hogy miért kell szeretni a Jóistent, bejött a szívembe a szeretet, s ettől kezdve a papságom is kapott egy új tartalmat: ha a Jóisten tényleg ennyire szeret, akkor én hálából meg kell mutassam az embereknek is, hogy milyen jó az Isten. Addig pap akartam lenni azért, hogy szolgáljam a népemet, s ebben a Jóisten segít. Gondolkoztam, hogy ez vajon nem úgy van-e, hogy én Istent eszközzé teszem: akarok valamit és Isten segítsen ebben? Megvilágosodott bennem, hogy miként is van: nem én akarok valamit, hanem amire Ő küld, amit Ő akar abban segít és bízhatok, hogy segít is abban. Ez a felismerés békességgel töltött el, lecsillapította háborgó lelkiismeretemet. Ilyen vívódások után megnyugodva szentelt fel pappá Jakab Antal püspök 1981-ben.
Az első tanúságtétel
Vonaton találkoztam egy szintén akkori végzős filozófia szakos ismerős leánnyal – aki hitetlen volt –, azt kérdezte tőlem, hogy hova helyeznek engem? Mondtam, hogy nem tudom, én imádkoztam a püspökömért és majd rajta keresztül a Szentlélek pont oda helyez, ahova kell. Azután történt, hogy Marosvásárhelyen, ahol segédlelkész lettem, megismerkedtem egy fiúval, kiderült, hogy a felesége éppen az én vonatbeli ismerősöm, aki elmondta, hogy őt olyan mélyen megérintette az, amit neki a vonaton mondtam, mivel ő is éppen kihelyezés előtt állt, és tele volt bizonytalansággal, izgalommal, s attól kezdve hívő lett. Szép elégtétel volt számomra, noha én nem szántam arra, azt a kis beszélgetést, hogy valakinek tanúságot tegyek.
1981-től 1985-ig négy szép és mozgalmas évet töltöttem segédlelkészként a Gyulafehérvári egyházmegye legnagyobb, a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-templom plébániáján, akkor itt évente ezerszáz fiatal bérmálkozott. Mi nagyon akartunk a fiatalokkal foglalkozni, ifjúsági csoportot szerveztünk, bár ele- inte Lestyán atya nemigen értett ezzel egyet, de amikor már javában folyt a munka és a szekuritáté felszólította, hogy tiltsa meg nekünk ezt a tevékenységet, akkor azt válaszolta, hogy ő maga engedélyezte. A Jóisten akarata volt, mert a kezdetben bekapcsolódott néhány fiatal, animátora lett a mozgalomnak, robbanásszerűen megnőtt az érdeklődés, a plébánián, bentlakásokban, házaknál tartottunk hittant, bibliakört fiataloknak, egyetemistáknak. Boldogok voltunk, hogy azt a szép ifjúsági munkát folytathattuk.
A temesvári ordinárius papokat kért a gyulafehérvári püspöktől
1985 nyarán hallottuk, hogy senki nem akar a Bánságba menni. Jakab Antal püspök úr örömmel írta alá áthelyezésemet, de még annál is nagyobb örömmel fogadott Kräuter Sebastian Temes megyei ordinárius úr, amikor bekopogtam hozzá Jakab Antal püspök úr levelével. Mindjárt a saját szülőfaluja plébánosává tett, Niczkyfalvára, Buziásra és Bakóvárra kerültem, három plébániát plusz még hat falut bízott rám. Pedig nem is tudtam még jól németül, sőt románul sem, de én boldog voltam: szolgálhatom a Jóistent. Egész más világ volt, mint az egy tömbben, egy nyelven beszélő és éneklő emberek addig ismert közössége, de ez nekem nem okozott nehézséget. A Jóisten ugyanaz volt, az emberek pedig készségesek, kedvesek voltak. Még sajnálkoz- tak is, hogy nekem nincs senkim, aki gondoskodjék rólam. Majd minden megoldódik, mondtam. Elhalmoztak szeretetükkel. Niczkyfalván esküvőkön az volt a szokás, hogy hozták az ételt, egész hétre valót, esküvő pedig, amikor odakerültem, minden szombaton volt. Buziáson, ahova átkerültem, a parókia kilenc helyiségében összesen egy főzőkálya volt és egy íróasztal és szék. Vittem tányért, kanalat, villát, Temesváron vettem egy matracot, azon aludtam, víz még az udvaron sem volt, nemhogy a házban. Az emberek érezték, hogy én a Jóistent akarom nekik adni. Szerettek, készséggel segítettek, rendbe tettük a parókiát, lett víz is a házban és két év után, amikor áthelyeztek Resicabányára, sírtak ők is és én is.
Három évtized Resicabányán
1987-től 2018-ig szolgál Resicabányán Pál Józsf Csaba mint plébános, esperes illetve hegyvidéki főesperes, 1994-től pedig felelős szerkesztője is a Vita Catholica Banatus egyházi lapnak.
A Havas Boldogasszony-templomban kezdtem, ahova úgy küldött Kräuter Sebestyén ordinárius úr, hogy az egyházmegye legnagyobb pébániája, igaz, hogy akkor már nem volt meg az a nyilvántartás szerinti 30 ezer, de 24 ezer katolikust még találtam. Minden vasárnap öt mise volt. Ifjúsági és Családi Kör szerveződött. Ezek a csoportok megmaradtak még azután is, hogy sokan kivándoroltak, sőt létrejött a katolikus orvosok csoportja is 40 taggal. 1989 előtt sokan kiszöktek, vagy eladták őket, majd a fordulat után fokozódott az elvándorlás. Elment az ifjúsági csoport 80 százaléka, úgyszintén az egyháztanács 80 százaléka egyszerre. Megmaradtak kisebb csoportok, újabb csoportok nőttek ki ezekből és így szerveződött újra az egyházközség élete. Sajnos a város összlakosságának a számából, a gyárak bezárása okozta munkanélküliség miatt 115 ezerből jó, ha ma még van 70 ezer. 1989. december 26-án benyújtottam a kérést a govondári templom építésére, jóvá is hagyták ott, ahol kértem a városnegyed központjában, felépítettük a Szentháromság plébániaközpontot, ahol 200 embernek tudtunk misézni, ide új plébános került, aki felépítette a templomot is, 2000-től itt külön plébánia lett. A Vita Catholica Banatus lapnak Kräuter püspök úr volt az, úgymond keresztapja, ugyanis ő nagy latinos volt. Abban az időben még nem volt internet, így jelentős kommunikációs szerepet töltött be az általam szerkesztett folyóirat. Most ez a lap is beköltözött Temesvárra, a gyárvárosi Váncsa Csaba segédlelkész a felelős szerkesztője.
Derült égből villámcsapás
Így fogalmazott Excellenciás Pál József Csaba megyés püspök arra a kérdésemre válaszolva, hogy miként érintette az egyházmegye élére 2018 májusában történt kinevezése, ugyanis – mint mondta – soha nem szeretett egyházpolitikával foglalkozni.
Ebben az új kihívásban inkább a nehézséget láttam, féltem is tőle, úgy éreztem, hogy nem ez az én dolgom, nem ez volt rám bízva. Megpróbáltam és próbálom ebben is Isten akaratát látni. Sok minden megváltozott az életemben, de a lényeg nem változott meg, mert a lényeg a Jóisten. Ugyanaz az evangélium létezik a püspököknek, mint a papoknak. Most ezt az evangéliumot azon a területen kell megélnem, amelyet a Jóisten rám bízott, ameddig erőt, egészséget ad, addig örömmel, teljes odaadással igyekszem eleget tenni ennek a feladatnak. Lehet, hogy ez a munka nehezebb, de inkább más. Nagyon sok lelkes, jóakaratú ember van körülöttem, munkatársak és papok. Fontosnak láttam az ifjúsági pasztoráció, ugyanúgy a család pasztoráció és a felnőttképzés megerősítését, hála a lelkes hozzáállásnak már eddig is szép eredményeket értünk el, de igazán az eredmények majd a számos tavaszra tervezett munka nyomán fognak megmutatkozni.
Excellenciás Pál József Csaba megyés püspök úrral beszélgetve, az is kiderült, hogy örömmel és köszönettel veszi, hogy az egyházi lap mellett a HETI ÚJ SZÓ hasábjain is lehetőséget kapnak az általuk fontosnak tartott üzenetek eljuttatására a közösségekhez, és arra is utalt, hogy azt sem tartja kimondottan egyházi tevékenységen kívülinek, amikor részt vesz a nem egyházi megnyilvánulásokon. Példaként említette, hogy örült annak, amikor a Temesvári Magyar Napok megnyitóján őt kérték fel, hogy tartson egy rövid beszédet. Ugyanis szerinte a Jóisten is kéri tőlünk, hogy összetartsunk, mert nagyon jó lenne, ha képesek lennénk valamiképpen összefogni, ezért, ahol jó kezdeményezés van, ott nagyon-nagyon igyekszünk segíteni. Ezt nem egyházon kívüli munkának tekintem – mondotta.
Végül megosztotta azt a különleges élményét is, amelyben a Ferenc pápánál tett látogatásán részesült.
Nagy élmény volt, már, ahogy a Szentatya a maga egyszerűségében a Szent Márta Ház kápolnájába kijött elébünk misézni. Ahogy szólt hozzánk éreztem, hogy tényleg szent ember. Akkor éppen az volt az evangélium, hogy Jézus leül a bűnösökkel, vámosokkal étkezni, és sokan mozgolódnak, a farizeusok és mások. Akkor mondta, hogy igen, nem könnyű tanúságot tevő életet élni, Jézus azért ült közéjük, mert szereti az embereket, ami viszont másokat bántott, mert érezték, hogy nekik is hasonló életet kellene élniük. Amikor Ferenc Atya ezeket mondta, éreztem, hogy Ő ezt mind csinálja: leül a bűnösökkel, segíti a szegényeket, elmegy közéjük, minden szava mögött ott vannak a tettek, és ez sokat jelentett nekem. Ezután a kihallgatáson a tizenöt püspökkel leültünk egy félkörbe, nagyon közvetlenül, emberien biztatott bennünket, mondta, hogy ott van víz, ihatunk, hogy merre menjen, ha valakinek ki kell mennie, bármit kérdezhetünk, kritizálhatjuk is, mondta. És nagyon figyelt, mindenkit végighallgatott, nem szakított félbe senkit, minden kérdésre válaszolt, vagy feljegyeztette. Látszott, hogy mellettünk van, de az egész vatikáni látogatáson azt éreztem, hogy ott testvéreink vannak, akik akarnak együtt dolgozni velünk, akarnak jót tenni.


17 Jan 2019
Írta admin
0 Hozzászólás