Idén hosszú volt a farsang, és mint arról a média és a közösségi oldalak tudósítottak, a mulatni vágyók éltek is a felkínált lehetőséggel. Szerveztek karnevált az óvodákban, az iskolákban, a plébániai közös­sé­gekben, az ifjúsági csoportokban és a nyugdíjasklubban.
A temesvár-szabadfalui plébánia ezúttal az újpécsi kultúrotthonban szer­vezett karnevált a híveknek, és a mulatság nem csupán azért volt ha­gyo­mányosnak mondható, mert im­már hatodik alkalommal tartották meg, hanem azért is, mert a szer­ve­zők, valamint a Pink zenekar – ha­gyo­­mányosan – remek hangulatot te­remtettek, kiválóan szórakoztattak. Wonerth László plébános és mun­katársai két hétig készültek az ese­ményre, és a siker nem maradt el. Mint azt az egyházközség lelkipásztora megfogalmazta, „két hétig dolgoztunk egy-egy ötperces jelenetért”, de a taps és az elismerés minden sze­replőt meggyőzött arról, hogy nem fáradtak hiába.
Az idei jelmezbál abban kissé eltért a megszokottól, hogy kevesebb volt az álarc, viszont annál több a humor, a nevetés meg a tánc. Mindjárt az elején a műsorvezető szerepét (is) vállaló Wonerth László plébános színpadra szólította a moszkvai balett néhány kiválóságát, akik a Hattyúk tava előadásból adtak elő egy rész­letet. A balerinák – Ebel Florian, Kertész Zoltán, Lukács Wonerth Emanuel, Magda Károly és Todor Gabriel – rózsaszínű rövid tüllszoknyában, fehér trikóban, hajukban rózsaszínű masnival lejtettek a színpadon. Produkciójuk olyan remekül sikerült, hogy a közönség jövőre is visszavárja a tehetséges táncosokat.
A kecses mozgású hattyú­kat a sza­badfalui vi­dám lányok kórusa követte. Az énekkar tagjai – Bera Erzsébet, Szórádi Julian­na, Odrobov Rozália, Gruia Aranka, Tasi Marcela, Tautzenberger Erzsébet, Gábor Márta, László Irén és Bíró Rozália – járóbotokra és könyökmankókra támasz­kodva, sántikálva vonultak színpadra, ott azonban egy­csapásra elfeledték a derék- és térdfájást. „Hogyha nin­csen pálinka, akkor esek pánikba” – szólt a vidám szöveg, majd a koccintás után, a jóféle itókától felbátorodva, botjaikat sutba dobva táncra perdültek.
A harmadik jelenet helyszíne az újpécsi uszoda volt, ahol öt férfi szinkronúszó igyekezett egymással összhangban mozogni és ugyanak­kor valami egyedit bemutatni. Ez utóbbi teljes mértékben sikerült is.
Az utolsó jelenet főszerepét há­rom Mikulás vállalta, noha csupán egyikük volt valódi. A másik kettő bábu volt, amelyet a valódi Mikulás rudak segítségével mozgatott. Nos, az ő esetükben teljes volt az össz­hang, az ötlet csakúgy, mint a produkció rendkívüli élményt nyújtott.
Az ügyességi játékok idén is a résztvevők közreműködésével zaj­lottak, három csoport versengett az első helyért. A szabadfalui, a paráci, a gyülvészi, az újpécsi és a te­mes­sági farsangolókhoz (mintegy 140-en) ezúttal a Temesváron dolgozó vietnámi katolikus vallású vendégmunkások is csatlakoztak, és annak ellenére, hogy egy kukkot sem ér­te­nek románul vagy magyarul, a já­tékban remekül helytálltak. (Záró­jelben jegyezzük meg, hogy a vietnámi vendégmunkások lehető­sé­geik­hez mérten minden vasárnap jelen vannak a szabadfalui temp­lom­ban a szentmisén, a húsvétra való lelki felkészülésüket pedig idén három lelkipásztor honfitársuk segí­ti, akiket Wonerth László plébános Budapestről hívott meg a szabadfalui plébániára.)
A farsangi mulatságon részt vett Gabriel Răzvan Drăgan újpécsi polgármester és Tarța Grigori kulturális inspektor, akiknek Wonerth László plébános megköszönte, hogy helyet biztosítottak és kezdettől fogva támogatták a vidám rendez­vény meg­szervezését.
A farsangi bál végére csupán egyetlen titok maradt megfejtet­le­nül. Nem az, hogy kit takar az álarc, mert az előbb-utóbb úgyis felfedte viselőjét, hanem az, hogy a zömé­ben idős emberekben honnan volt annyi energia a tánchoz? Bizonyára mindegyiküknek megvan a maga titkos receptje, gyógyszere, kenőcse, mellette pedig olyan varázsszerek, mint a jókedv, a nyitottság és a Wonerth László plébános iránti ragaszkodás, rendezői munkájának a megbecsülése. Mindezekből remélhetőleg a következő farsangra is tartalékolnak.
S.E.