A Kafka Kávézóban megtar­tott talál­ko­zón kérdésre vála­szol­va, Fall Ilona határo­zottan, habozás nél­kül jelentette ki, hogy ő bolygónk egyik boldog em­bere. Alkattól füg­­gő állapot ez, vagy a hét­köz­napi, sokszor szív­facsaró va­ló­ság tudatos felül­írá­sa? Mi határozza meg ezt a bol­dogsági állapotot? – kérdeztük a színművésztől.
A boldogság nagyon egyszerű dolog, rá­buk­kanhat az ember akár egy szál virágban is. A nagy és fon­tos dolgokra az ember oda­fi­gyel, igyek­szik megoldani, má­sok­ra meg­oldásokat ke­res, a leg­nagyobb körültekintéssel viszo­nyul ezekhez. A boldogságot a mindennapok ala­kítják, boldogok lehetünk akkor, amikor sze­münk előtt, észre­vétle­nül a napokig fi­gyelt bim­bóból ki­nyílik a pompás virágszál. Boldog­ság­forrás lehet ami­kor a tele­fon­számla kifizetése alkalmával, a pult másik oldalán levő kis­asz­szony megszólít, azzal, hogy Óteleken több vi­rág­gal ked­veskedett fellé­pé­sem alkalmával. Boldoggá tesz amikor sikerül egy-egy a hall­gatók által is jónak ítélt beszélgetést ké­szíteni a rádióban, illetve az is, ami­kor úgy érzem, hogy a szín­padon sikerült mindent maradék­talanul átadni a közön­ség­nek, máskor boldoggá tesz, ha gyer­mek­kori ízeket sikerül be­csem­pész­nem az éppen készülő tésztába. Sok ilyen kis össze­te­vő­ből áll a bol­dogság. Valóban úgy ér­zem, hogy amikor az Isten en­gem teremtett, nagyon jó ked­vé­ben lehetett, mert én annyi minden jót kaptam éle­temben, annyi jó dolog vett körül, hogy ma­gam is e jó dolgok szét­osztására vállalkoz­tam. Jó­magam mindig megpró­bál­tam mindennek örülni és kellő em­pátiával pró­bál­tam megérteni a kö­rülöttem levő­ket, akkor is, ha ép­pen bántottak.
Marosvásárhely sajátos kul­turális köze­gé­ben nőtt fel, a vá­ros ezernyi színét és kul­turális zson­gását zárta szívébe és kép­zelet­beli batyujába. Hogyan ke­rült Temesvárra, ebbe a vásár­he­lyitől mindenben különböző közegbe? Miért választotta élet­pályának a színművészetet?
A Marosvásárhelyi Székely Színház elő­adá­sain nőttem fel. Amióta az eszemet tudom, mindig színésznő akartam lenni, fel sem merült más pálya. Jósorsom gon­doskodott is erről, ugyanis a kor szokásának megfelelően, csalá­dunk számára túlzottan tágasnak ítélt ma­ros­vásárhelyi lakásunkból, két szobát leválasz­tot­tak, és színé­szeket költöztettek ezekbe. Ezzel a szín­házat úgyszólván kézhez kap­tam, kora gyer­mekkormtól színé­szek között mozogtam, a Szé­kely Színház előadásaira rendszeresen bejár­tam, és a kulisszák mögött is otthonosan mo­zog­tam. A maros­vá­sárhelyi előadások közül világosan emlékszem a Bánk bánra. Az ak­kori Székely Színházban ma már szín­háztörténeti sze­mélyiségekként számon tartott nagynevű színészek játsztak: Delly Ferenc, Kovács György, Andrási Márton, Hamvay Lucy, Szabó Ottó, aki Tiborc sze­repében kiváló alakítással hódított meg mindenkit. A fentebb említett sze­mélyiségek művészete megerő­sített engem ab­ban, hogy a szín­mű­vé­szet rendkívül nehéz, u­gyan­ak­kor rendkívül szép pálya. Színészi pá­lya­futásomat Sepsiszent­györ­gyön kezdtem, majd Sica Alexandrescu rendező, a hazai szín­házi élet ki­magasló egyéni­sé­ge, akkoriban a brassói drámai szín­ház igazgatója – hívására szer­ződ­tünk Brassóba, a helyi Drámai Szín­ház­hoz. Mi­vel mindketten jól beszéltünk románul, Brassó mellett döntöttünk, ahol ro­mán nyelven u­gyan, de rendkívül há­lás sze­re­peket kaptunk. Szak­mai­lag is na­gyon sok mindent kap­tunk a bras­sói színháztól, ugyanis Sica Alexandrescu rengeteg olyan do­logra is megtanított, amit a fő­iskolán egyáltalán nem tanultunk, vagy el­mu­lasztottunk megtanulni. Bár nagy szeretettel vet­tek körül ben­nünket, mégis hiányzott az anya­nyelvű megnyilvánulás. Ezért, amikor Dukász Anna átvette a sepsiszentgyörgyi szín­ház irányítá­sát és hívott, boldogan tértünk vissza. Ebből az időszakból hir­te­len Sombori Sándor Gábor Áron című darabjára emlék­szem, Juszti­nát játszottam, e darabbal Ma­gyar­­országon is sikerrel szere­peltünk. Szintén a szentgyörgyi idő­szakból Veress Dániel Négy tél drámája is maradandó emlék szá­momra, a Mária Krisztierna fő­hercegnő szerepre máig sze­retet­tel emlékezem. Partnereim is a szak­ma jeles képviselői voltak, például Ferenczy Csongor, akire az idő­sebb temesvári nemzedék tagjai emlékezhetnek, hiszen itt kezdte pálya­futását a hatvanas években, de mellette sokan másokat is említhetek. Egy szép napon Bras­só­ban összefutottunk Sinka Károllyal, a Temes­vári Állami Magyar Színház akkori igaz­ga­tó­jával, aki megkérdezte nem aka­runk-e Temes­várra szerződni. Akar­tunk.

Ismerték Temesvárt, jártak már itt?
Magáról a városról annyit tud­tunk, hogy nagy és hogy szép. Az itteni társulatról már jóval többet tudtunk, ugyanis akkoriban sokkal többet tudtunk egymásról, mi szak­mabeliek. Évi rendszeres­séggel min­den színház bemutatta elő­adá­sait Erdély legtöbb városában, volt egy­fajta általános jövés-menés. Mi Sepsi­szent­györ­gyön jól ismertük a temesvári kollégák pro­duk­ci­óit is. Internet és mobiltelefon nélkül is min­dig tudtuk melyik színház ép­pen mit játszik, mert rendszeresen eljártak Székelyföldre, és ma­­­gunk is amikor csak lehetett eljártunk elő­adá­sainkkal a közelebb eső váro­sokban Kolozs­vár­ra, Maros­vá­sár­helyre és máshová. Ma, job­bik esetben a sajtóból értesülök a nagyváradi vagy a szatmári szín­házak egy-egy előadásáról, mert mára megszűnt az akkori – sokszor félig meddig kényszerű – mobi­litás. Egyszóval Sinka igaz­gató hívott és férjemmel, Péterfy Lajos együtt, jöttünk. Ezerkilencszáz­het­vennyolcat ír­tunk. Három és fél évtized elteltével elmond­hatom, hogy megszerettem Temesvárt, és azt hiszem, hogy a temesváriak is engem. Legelején kissé furcsa volt számomra ez az otthonitól merő­bem különböző közösség, a belső-erdélyi­hez vi­szo­nyítva egészen más világ, a bánsági lét. Az eltelt évek alatt bebizonyosodott szá­momra és szám­talanszor megtapasztal­hat­tam, hogy a temes­vári közönség nemcsak befo­gadott, hanem meg is szeretett.
Mert ugye bőven volt al­kal­ma bejárani a környéket!
Bizony, a rendszerváltásig szün­telenül a vi­déket jártuk, a régió legtöbb településén lega­lább egyszer biztosan felléptem. A fia­talabb nem­zedék számára ma már hihetetlennek tűn­het, de volt olyan időszak, amikor az esztendő há­rom­százhatvanöt napja közül két­száznyolc­vanhét napon felléptünk. Ma már ilyen nem fordulhat elő, szerencsére.
Ez a mozgalmas időszak mi­lyen élmé­nye­ket tartogatott a szín­művész számára? Ho­gyan fogadták a falvakban a temes­vári ma­gyar színház fellépéseit?
Mindig, mindenhol teltház előtt léptünk fel. A színházi elő­adás volt hosszabb-rövidebb ideig a faluban az esemény. Olyan nem fordult elő, hogy valahol, mondjuk húszan ül­jenek a padsorokban. Min­denben megnyilvánuló, oda­fi­gyelő szere­tet­tel és örömmel fo­gadtak bennün­ket. A fáradtságon, sokszor sanya­rú körül­ményeken túl­mutatva, szám­talan kellemes em­lékem kötő­dik a megismétlődő kiszállásokhoz.
Ebből az időszakból a kö­zön­ség a Tompa Miklós ren­de­zé­sé­ben színre vitt Katona József: Bánk bán, a Cseresnyés Gyula által rendezett Shakespeare: II. Richárd, vagy Csehov Ványa bácsi című és más, a korszakban színházi eseményekként számon tartott darabokra, illetve Gábor A.-Bakonyi K.-Szirmai A. Mágnás Miska című operettjére bizonyosan elmékezhet. Hogyan emlékezik erre az utóbbi elő­adásra?
Természetesen maradandó em­lék a Mágnás Miska, hiszen több mint háromszáz előadást ért meg, csak Marosvásárhelyen ötven al­ka­lommal mutattuk be. Ezzel az elő­adással bejártuk az országot, számtalan helyszínen felléptünk, mégsem vált rutinná, unalmassá szá­munkra az előadás. A színész minden előadás előtt izgul, akkor is, ha háromszázadjára játsszák ugyanazt, hiszen bármikor történ­het valami váratlan, pillanatnyi eml­ékezetkiesés, rosszkor lép be va­lamely kolléga, vagy bármi más. Például az egyik marosvásárhelyi előadás során, egyik kolléganőnk két jelenet szövegét felcserélve éppen egy oda nem illő szöveget kezdett el mondani. A partnere a legnagyobb nyugalommal és hig­gadtsággal úgy alakította a dolgot, hogy „visszaterelte” a helyes szö­vegre – mindezt úgy, hogy a nézők semmit sem érzékeltek. Mi mind­nyájan ugyanazzal az izga­lom­mal és szeretettel játszottuk a há­rom­századik előadást, mint a legelsőt. Nyilván vannak bakik, például az egyik Székelyudvarhely melletti köz­ségben megtartott elő­adás alatt, amikor bejött Marcsa, Rolla ruhájába átöltözve, oda­súg­ta ne­kem, hogy fogjam hátul a ru­há­ját. El nem tudtam képzelni, miért kellene nekem fognom a ruháját? Később kiderült, hogy a gyors átöltözés alatt, a villámzár szét­ment. A jelenet alatt én mind­végig „támogattam” a Marcsát. Az elő­adók egymásra vannak utalva.
Érezte-e magát ebben az idő­szakban felkapottnak?
Én soha az életben. Mindig öröm volt számomra érezni a kö­zönség szeretetét, akár mondjuk az óteleki kultúrház, vagy a temes­vári, kolozsvári esetleg a világ más színpadán. Jó volt bárhol érezni a közönség ragaszkodását, de soha nem éreztem magam külön­leges­nek, netán sztárnak.
Milyen indíttatásra lett a színművészből rádiós újságíró?
Még aznap, amikor a diktátor elfutott, déli egy óra tájban én már a temesvári rádiónál voltam, mert úgy éreztem, hogy az adás beindí­tá­sakor hitelesen tudok szólni mind­azokhoz, akik a színpadról is­merhettek. Amint köztudott, a nyolcvanas évek közepétől a kör­zeti adókat megszüntették, viszont mire én fellelkesülve odaérkeztem és felajánlottam szolgálatomat, a hajdani rádiósok mind ott voltak a temesvári rádióadás újraindítá­sá­nak szándékával, én meg a rádió hullámhosszán a magyar honfitár­saim számára kívántam megfogal­mazni a forradalom üzeneteit, ter­mészetesen magyarul. Ez történt december 22-én, délben. A pilla­nat­nyi zűrzavart követően másnap, december 23-án hívtak vissza, és ezzel elsőként szólaltam meg ma­gyarul az újraindított Temesvári Rádióban. Az akkori főszerkesztő megkérdezte, nem volna-e kedvem együttműködni egy magyar műsor­ban? Nyilván, hogy volt, viszont úgy éreztem, hogy e faladatot csa­patban jobban lehet teljesíteni, ezért a komoly újságírói múlttal rendelkező kollégám, Koczka György bevonását indítványoztam. A dolgok úgy alakultak, hogy fo­lyamatosan erősödött a rádió ma­gyar adásának szerkesztősége, és jó­magam most már két és fél év­tizedes rádiós múltra tekinthetek vissza. Fokozatosan fedeztem fel és szerettem meg ezt a munkát, amely merőben más, mint a színjátszás.

Énekesnek, színmű­vész­nek vagy rádiósnak tartja magát Fall Ilona?
A három fő foglalkozás tel­jes­séggel kiegészíti egymást. Be­val­lom, hogy énekelni nem tanultam, nem készültem énekesi pályára. Még Sepsiszentgyörgyön Dukász Anna igazgató biztatott éneklésre egy szilveszteri előadás megmen­tése érdekében, ugyanis az énekes­nő megbetegedett. “Neked énekel­ni kell” – határozta el az igazga­tónő, én meg mondtam volna, hogy nem készültem énekesnek, a han­gom így, meg úgy… nem volt visszaút, az előadásnak meg kellett lennie. Ezzel indult tulajdonképpen az énekesi pályám, melynek során sikerült egy egyéni előadásmódot kialakítanom. Én főképpen olyan embernek határozom meg magam, aki megpróbálja tisztességesen vé­gigcsinálni mindazt, amit elkezd.

Hosszabb ideje, a színmű­vé­szi, rádiósi tevékenysége mellett, Fall Ilona szabadidejében egy-egy, a régiónkban szervezett vetélkedő, verseny zsűrijének tagjaként járul hozzá ezek sike­réhez, időnként egy-egy egyesü­let meghívottjaként lép fel, és közvetíti az öröm, a reménység üzeneteit a hallgatóságának. Hon­nan ez a civil elkötelezett­ség?
A szórványban rendkívül fon­tos­nak tartom az általam „civil feladatoknak” nevezett tevékeny­ségek felvállalását. Ilyen például az Újszentesi Országos Népdal­vetél­kedő, amelynek lebonyolítá­sá­ban a legelejétől részt veszek, és amellyel kapcsolatban felmerült annak a lehetősége, hogy a hely­szín évente változzon. Én határo­zot­tan ragaszkodtam ahhoz, hogy ez a lelkes újszentesi szervezők által kitalált és életben tartott rendezvény maradjon a szórványé, mert hozzájárul a helyi magyar közösség erősítéséhez. Hasonlóan fontosnak tartom a szavalóver­se­nyek megszervezését, minden szin­ten, különös tekintettel a Lugosi Református Egyház által szervezett Szombati-Szabó István versmondó versenyre, hiszen e rendezvények járulnak hozzá nyelvünk szép­sé­geinek megismeréséhez és megis­mer­tetéséhez. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a gyermekek megis­merjék költőink, íróink alkotásait, nem csak az iskolai anyagon ke­resztül, hanem saját olvasmá­nya­ik­nak köszönhetően. Amikor a fen­ti­ek­hez hasonló rendezvé­nyek­ről van szó, ha törik, ha szakad ke­rítek időt rájuk. A budapesti Szé­kely Kör ku­ratóriumi tagjaként és az Osztrák Magyar Társaságban is kulturális tanácsadóként vállalok felada­to­kat. Nagyon érdekes és sze­rintem fon­tos az Osztrák -Ma­gyar Társa­ság tevékenysége, amellyel erősí­teni és kiterjeszteni kívánják Auszt­ria kapcsolatait a környező orszá­gokkal, közöttük Ro­mániával, Szer­bi­ával is, mindezt magyar közve­tí­téssel.
Erre az esztendőre mit kí­vánt önmagának?
Év végén mindenki számadást készít, magam is természetesen lel­tá­roztam az elmúlt esztendő ered­ményeit és sikertelenségeit is. Re­mé­lem még sokszor lesz alkal­mam erre. Ebben a pillantatban nem ne­vez­hetnék meg különösebb terve­ket, szeretnék még sokáig rá­diózni. A színházzal kapcsolatos terveim mi­nimálisak, mert a dara­bok leg­nagyobb része fiatalokra író­dik… magam most már inkább lélekben tartozom a fiatalok kö­réhez. Álmo­dozom néha arról, hogy jó lenne még egyszer vala­milyen rendkívüli szerepet elját­sza­ni, amelyben meg­határozó sze­replője lehetek a da­rab­nak, akkor is, ha nem a fősze­re­pet játszom. Olyan szerepre gondo­lok, amely ala­posan próbára tesz, amelynél meg kell dolgozni, egy­út­tal a fia­ta­labb kollégáim tiszteletét és sze­retetét ezzel hálálnám meg.