Állítom, hogy a Temesváron 1925. január 8-án született Szobosz­lay Aladár nevével fémjelzett legjelentősebb hazai kommunistaellenes mozgalom valós története még az itteni magyarság körében sem közismert. Az idősebb generáció tagjai emlékeznek ugyan a végkifejletre, az 1958. szeptember elsején végrehajtott tíz kivégzésre, az akkori hivatalos, elferdített közleményekre, de rész­leteket ők sem tudnak. (Legfeljebb hallott, terjesztett legendákat.) Talán a temesvári ítélethirdetésre erő­szakkal becsődített hallgatóság kö­zül is él még valaki. Pedig az ese­mény megérdemelne néhány sort, leg­alább említést a tankönyvekben is.

A tíz kivégzett közül hét

Az 1989-es változások lehetővé tették az emlékezések nyilvánosság­ra kerülését, a román titkosszolgálat (securitate) levéltárának kutatását. Így néhány tanulmánykötet is megjelent a diktatúraellenes mozgalmak­ról, perekről. Csakhogy azok jósze­ré­vel csak a szakemberek, az elítéltek családtagjai, illetve a történelem iránt érdeklődők kezébe jutottak el. A munkák elsősorban az Ara­don, Temesvá­ron, Pécskán szol­gálatot teljesítő római katolikus tisztelen­dő életpályáját, az általa kezde­ményezett mozgalmat, illetve az ügyben le­folytatott koncepciós pert, a meg­félemlítést szolgáló elképesztően szi­gorú ítéleteket, valamint a kivégzést taglalták.
A dr. Vekov Károly gondozta és általa közzétett, a Magyar Pen Club kiadásában most megjelent, Áldozatok és áldozottak című könyv más oldalról közelíti meg a kérdést. Az aradi szárma­zású történész évek hosz­szú munkájával áttanulmá­nyozta Szoboszlay Ala­dár hátrahagyott kéziratait. Azokból világosan kiderül, miként tervezte el a társadalom megreformálását. Elsődleges célja a Keresztény Dolgozók Pártja megalakítása volt, amely a kommunizmus bukását köve­tően átveszi a ha­talmat, s létrehozza a valódi egyenlőségen alapuló társa­dal­mat. Az írás egy filozófus pontos­ságával, világosan ki­fejti az új társada­lom szervezési elve­it, a­mely nem tesz kü­lönb­séget nem­ze­­tiségek, felekezetek kö­zött, minden gazdasá­gi, társadalmi cso­­portnak meghatá­rozza feladatait, szervezetét, illetve joga­it. Külön fejezetet képeznek Szo­boszlay Aladárnak a konfö­de­rációs elképzelései, az hogy mi­ként lehetne egyenlőségen ala­puló soknemzetiségű államot meg­alakítani. Ez még a mai európai közösséget szervezőknek is megszívlelendő lehetne.
A kutató eloszlatja azt a so­kak által elfogadott hiedelmet, mely szerint Szoboszlay fegy­ve­res összeesküvést szőtt volna. (Miközben az egész pera­nyagban mindös­sze egyet­len fegyverről, egy pisztoly­ról e­sik szó!) Erre a mes­tersége­sen kreált vádra ala­po­zódott az egész mons­t­re, a titkos­szolgálat éberségét, „hasz­nos” tevékeny­sé­gét iga­zo­- lan­dó koncepciós per is.
A 650 oldalas kiadványban egy kiválóan dokumentált, terjedelmes előta­nul- mány vezeti be a témába mind­azokat, akik többet sze­retnének tudni a jelenkori ro­mániai történelem egy fontos momentumáról. A kutakodó­kat pedig a mártír tisztelendő levelezése, beadványai, fogal­maz­ványai segítik életszemlé­lete megismerésében.
2010-ben a Kolozsvári Tör­vény­szék formai hibákra (fizi­kai és pszichikai kényszerrel ki­csi­kart vallomások, a védelem ké­ré­sei­nek nem teljesítése, tanúinak meg nem hallga­tása, a szembesítések elmulasztása, a tárgyi bizonyítékok hiá­nya, stb.) hivatkozva semmisnek nyil­vánította az 52 évvel korábbi ítéletet, az elkobzott vagyonokat vissza­szol­gáltatta az igénylőknek. Ennyi!
A régiónkban Szoboszlay Ala­dár­ra mindössze a pécskai katolikus templom melletti, Jámbor (Pétersza­bó) Ilona kezdeményezésére elké­szült emlékmű emlékeztet. (Az alföl­di városban a szintén kivégzett Lu­kács István egykori családi házán is van emléktábla.) Talán szülő­városá­ban is lehetne Szoboszlay Aladárra emlékeztető táblát, emlékművet a­vat­­ni. Most javaslom, mert januárban lesz születésének 95. évfordulója. A centenáriumát pedig nem valószínű, hogy megélem!