Az elmúlt csaknem két évtized alatt számos írás jelent meg lapunkban és könyvekben is az 1941-1945 közötti, korábban eltitkolt, sok-sok áldozatot követelő, borzalmas körülmények között működő temesvári fogolytáborról. A már szinte teljesen feledésbe merült táborról, ahol mintegy 60 ezer ember fordult meg, és állítólag nyolc-kilencezer, többségükben magyar hadifogoly vesztette életét.
Radó János ny. tűzoltóezredes – aki a 2000-es években RMDSZ-es tanácsos volt a Temes Megyei Önkormányzatban – hozzálátott a táborral kapcsolatos dokumentumok felkutatásához, és kezdeményezte, hogy állítsanak emlékművet a fogolytábor áldozatainak emlékére. Akkor még voltak olyan túlélők vagy velük kapcsolatban lévő személyek, akik emlékeztek a temesvári tábor történetére és az ottani szörnyűségekre. Az időközben elhunyt Szathmáry Károly mérnök temesvári túlélőként részletesen felidézte a tábori viszonyokat: …”Szögesdrótkerítés mögött minden barakkban körülbelül kétszáz-kétszázötven fogoly volt elszállásolva. Kettős priccseken egymás fölött feküdtünk. Naponta egyszer kaptunk főtt ételt és egyszer teát meg kétszáz gramm kenyeret. A tábori »higiénia« nagyon alacsony szinten állt. A latrináknak beásott óriási hordókat, kézzel és vödrökkel tisztították a foglyok. A táboron belül semmiféle tisztálkodási lehetőség nem volt. Eltetvesedtünk. Február közepén elkezdtek meg­hal­ni a foglyok. Előbb barakkonként csak két-három foglyot vittek ki reggelente. A tetvek elterjesztették a kiütéses tífuszt. Ez aztán olyan rohamosan kezdett terjedni, hogy naponta már hosszú tömegsírokat kellett ásni.”
Szemtanúként emlékezett a táborra a néhány éve elhunyt Jancsó Herta tanítónő a 2016-ban megjelent Sorsok könyvében egy vele készült beszélgetés keretében: “Az Aradi út melletti fogolytáborban kerestük édesapámat és bátyáimat, akikről a háború vége óta semmi­lyen hírt nem kaptunk, s gondoltuk, hogy talán ők is a Temesváron őrzött foglyok kö­zött vannak. Leveleket dobtunk be a drótkerítésen…többször vittünk élelmet is a foglyoknak, akik néha, orosz katonai kísérettel kimenőt kaptak, sokan meglátogattak bennünket a bedobott cédulán szereplő címünk alapján. Két három évig naponta négy-öt személyt fogadtunk asztalunkhoz. A látogatók között volt egy székesfehérvári Szonnert Tibor nevű fiatalember is (akivel a tanítónő szorosabb kapcsolatba ke­rült – a szerk megj), ám amikor a járvány által megtizedelt tábor lakóinak életben ma­radt részét Oroszországba szállították, hosszú évekre megszakadt a kapcsolatunk.”
A túlélők, szemtanúk vallomása és számos dokumentum felkutatatása alap­ján Radó János éveken át kitartóan küzdött azért, hogy a város méltó emléket ál­lítson ennek a szomorú háborús történetnek, aminek eredményeként 2000-ben, Sonia Ilie építész tervei alapján elkészült a temesvári fogolytabor emlékműve, amelyet ökumenikus istentisztelet keretében, több ország képviselőinek jelenlétében felavattak. Az emlékmű beton talapzaton kaput ábrázol, melyet egy fal zár le. Felirata az érdi áldozatok hozzátartozói által elhelyezett román és magyar nyelvű táblán: ÎN MEMORIA DEPORTAȚILOR NEVINOVAȚI DIN ÉRD ȘI ÎNPREJURIMI, ÎN IANUARIE 1945. 2008.
1945. JANUÁRJÁBAN ÉRDRŐL ÉS KÖRNYÉKÉRŐL ÁRTATLANUL ELHURCOLTAK EMLÉKÉRE. 2008
(Megjegyzés: a magyar nyelvű felirat alig olvasható)
Itt mellékeljük Radó János írását, amely feleleveníti ennek a sok akadályba ütköző, elszánt humanitárius cselekedetnek a történetét és eredményét.
Graur János

Az Aradi úti fogolytábor helyén emelt emlékmű

2000. október 26-án, ka­­tonai tiszteletadással felavatták Temesváron a volt fogolytábor áldozatainak em­lékművét. Az ünnepségen jelen volt Temes és Csong­rád megye hivatalos küldöttsége, az egyházak kép­viselői, az RMDSZ megyei és városi tanácsosai, a Magyar Nemzeti Ellenállási Szövetség volt hadifoglyok Szövetségének néhány tagja és a fogolytábor túl­élőinek egy kis csoportja. Az emlékmű a Bánát Múzeum tulajdonában volt és van 26.513-as leltári számmal. Az emlékmű építésére a Temes Megyei Tanács 50 millió régi lejt utalt ki, míg a Csongrád megyei Ön­kor­mányzat egymillió forinttal járult hozzá.
A temesvári fogolytábor létrehozásának előz­mé­nyei: 1939 őszén és 1940 tavaszán a németek barakktábort építettek, amelyben német alakulatokat szál­lásoltak el. 1941. április 6-án a német haderő megtámadta Jugoszláviát, és miután a jugoszláv hadsereg kapitulált, a hadifoglyok egy részét Temes­várra szállították, és a volt katonai táborba helyezték el. A szerb nemzetiségűeket to­vábbították Német­or­szág­ba, a más nemzetiségűeket hazaengedték. Ez idő alatt a táborban tíz hadifogoly halt meg. 1941. július 22-én a német hadsereg meg­tá­madta a Szovjetuniót. Eb­ben részt vett a román hadsereg is, és miután át­vette a németektől a te­mes­vári tábort, idehozták a gya­log menetelő szovjet ha­difoglyok egy részét, kö­zülük sokan tífuszban megbetegedtek, és kb. 75-en meg­haltak, őket a tábor területén egyéni sírokba temették. 1944. szeptemberében a szovjet csapatok be­vonultak Temesvárra, és erő­szakkal elfoglalták a fogolytábort, mondván, hogy az egy német létesítmény, és joguk van a román ha­tó­ságok beleegyezése nélkül átvenni. Mint ismeretes, az 1944. augusztusi események megváltoztatták Románia helyzetét, a román hadsereg megkezdte a hadviselést román területen a német és a magyar hadsereg ellen, folytatva magyar és csehszlovák területen. Ezekben a harcokban a ro­mánok 117.798 hadifoglyot ejtettek, és átadták a szovjeteknek. Megjegyzendő, hogy a magyar királyi had­seregben voltak más nem­ze­tiségű magyar ál­lampol- gárok is mind a harcoló egységekben, mind pedig a munkaszolgálatos szá­za­dok­ban. A német és a magyar hadifoglyok egy része a temesvári gyűjtőtáborba került, ahol a túlzsúfoltság, a rossz táplálkozás és a rossz egészségügyi felté­te­lek miatt 1945 tavaszán kiütött a tífuszjárvány, ami­nek 8 ezren, többségükben magyar honvédek és Ma­gyarországról erőszakkal elhurcolt fiatalok estek áldozatul. Az elhaltak között voltak észak-erdélyi román munkaszolgálatosok is. 1944 őszén a táborban – írásos bizonyítékok szerint – 500 román nemzetiségű hadifogoly volt, akik közül a tífuszjárványban többen meghaltak és a tábor területén tömegsírokba temették. Mindez ellentmond azoknak a hazugságoknak, melyek szerint az emlékmű csak a magyar nemzetiségű foglyoknak állít emléket. Erre bizonyíték az alábbi példa is. A Bihar megyei Nagyfeketepatak (Valea Cri­şului) faluból a tíz ro­mán hadifogolyból ketten kerültek haza, hárman meg­haltak és a többi más nemzetiségű fogollyal kö­zös sírba lettek eltemetve. A ha­lál aratott, és nem válogatott a nemzetiségek között. Az emlékműállítás kez­deményezői szerint emberi és keresztényi, európai illetve temesvári szellemű köteles­ség. Sajnos, a ma­gyar­or­szá­gi Érd város által el­helyezett máványtábláról nagy részben eltűnt a ma­gyar nyelvű felirat, mert idegen kezek oldószerrel lemosták. A felújított emlékműn sajnos a mai napig ebben az állapotban van az érdiek által állított emléktábla, noha javaslatomra a Temes Megyei Tanács el­ké­szíttetett egy ötnyelvű em­léktáblát, amely ma is valahol a felújítás alatt álló Bánát Múzeumban kalló­dik. Így gyakorlatilag az emlékművön nem szerepel olyan felirat, amely az egész fogolytábor áldo­za­tainak emlékére vonat­koz­na. Azt remélem, hogy az emlékmű, a törvények és a nemzetközi szabályok értel­mében a jövőben megfelelő módon karban lesz tartva és időnként felújítva. Ugyan­is a 2003/379-es törvény előírásai szerint, a Ro­mánia területén lévő hadisírok és emlékművek ugyanolyan szabályoknak vannak alárendelve, mint a román hadisírok és emlékművek. Ezenkívül Románia kétoldali egyezményt írt alá Németországgal (1997/170), Oroszországgal (2006/413) és Magyarországgal (2008/300). A tör­vények által szentesített egyezményekben minden fél kötelezi magát, hogy köl­csönösen gondozza, kar­bantartsa az emlékmű­veket, amelyek a másik ország területén vannak. 2008-tól magam is szorgalmaztam a temesvári emlék­mű gondozását és feújí­- tását, de hosszú ideig csak hitegetett a Bánát Múzeum vezetősége, annak ellenére, hogy a Temes Megyei Ta­nács minden évben pénz­összeget utalt ki az em­lék- mű karbantartására és felújítására. Remélem, hogy a felújított emlékmű gondozásáról a jövőben sem fe­led­keznek meg az ille­té- kesek. Ugyanis én idén be­töltöm a 90. életévemet, és az egészségi állapotom sem engedi meg, hogy foglal­koz­zam ezzel a humanitá­rius ügy­gyel.
Radó János