Bontásra ítélt üzemcsarnokok

A „zászlós hajónak” szá­mító, rangot és tekintélyt garantáló cipőgyártó részleg a Victoria Lábbeli- és Vegyianyag gyártó Iparvállalat szekcióinak sokasága körében kiemelt helyet foglalt el a műbőrt, viaszos­vásznat, fóliát, különféle műanyag tárgyakat és tartozékokat előállító osztály is. A gyárat alapító és felvirágoztató Gubán Balázs fia, Gubán Tibor, aki a temesvári műegyetem iparvegyészeti karának – amelynek 1949-1953 között volt a növendéke – elvégzését követően kutató- majd főmér­- nökként illetve igazgatóként ténykedett az Eroilor /Muslay/ utcai vállalatban, s fejlesztette ki és szabadalmaztatta Romániában a műbőrt, amely feltalálója ve­zeték- és keresztnevének első szótagjaiból alkotott GUTI-plast márkanevet viselte. Már főiskolás korában behatóan foglalkoztatta a műanyagok s kiemelten a műbőr előállításának témá­ja, izgalmas problémaköre. Nem kis megütközést és vitát keltve a tanári testület körében diplomadolgozatát is, amelyet 1956-ban védett meg, a műbőr-gyártásról ír­ta. Már akkor kígyó- és krokodilbőr utánzatokat is sikerült előállítania. Az Eroilor utcai iparvállalat kutatórészlegére kerülve, el tudta érni, hogy a műanyag-gyártás is helyet kapjon az üzem fölötte dús és változatos termékskáláján. A nagyobb vo­lumenű szériagyártásra az erőteljes, átfogó fejlesztéseket, 1963-at követően tértek át. Kezdetben a vállalat bútorgyártó szekcióját látták el tapétázásra alkalmas műbőrrel. Megrendelőkként, igénylőkként je­lentkeztek nem sok idő múltán a Bánságban vagy Románia más tájegységein üzemelő nagyobb bútorgyárak is. Kapóra jött, hogy a párt- és államvezetés hozzálátott az import korlátozásához, a belső ellátásra alapozott iparpolitika szorgalmazásához, megvalósításához – erőltetéséhez. Ha­talmas lendületet adott a műbőr-gyártásnak a traktoripar felfuttatása valamint a személygépkocsi-gyártás meghonosítása Romániában. A Daciák, az Oltcitek belsejét valamint a Brassóban gyártott traktorokat Temesvárott előállított mű­- börökkel tapétázták, borították. Alig győz­tek eleget tenni a megrendeléseknek, a partnerek igényeinek és elvárásainak.
Édesapja nyugdíjba vonulását s 1978-ban bekövetkezett elhunytát követően Gubán Tibor vegyészmérnök került igazgatóként az iparvállalat élére, amelyet gyermekkorától alaposan ismert, s amelyhez szívvel-lélekkel ragaszkodott. A gyárban nőtt fel s érett megbecsúlt szakemberré. Több mint húsz találmányát, újítását szabadalmaztatta. Még pótpéniszt is készített műanyagból Gheorghe Gheorgiu Dej vejének felkérésére, megrendelésére. A művi mag­zatelhajtások drasztikus betiltásának, szigorú be­tiltásának korszakában a nemkívánt terhességet megelőzni kívánó asszonyok, lányok – mindenekelőtt a vállalatban dolgozó nők – megsegítésére rozsdamentes acélból, nem kis kockázatot vállalva, egy ötletes és hatékony hüvelymosó-szerkentyűt fejlesztett ki. A hagyományt, apja örökségét folytatva, lankadatlan energiával, higgadt körültekintéssel folytonosan fej­lesz­- tette, korszerűsítette a termelőegységeket, az egyes részlegeket. Az alkalmazottak száma az 1980-as évek végére megközelítette a 3000 főt. Gubán Tibor a rendszerváltozást követően 1992-ben vonult nyugdíjba. A helyébe lépett új igazgató, akinek vezetése alatt elkezdődött az ismét a Gubán nevet viselő iparvállalat lejtmenete, tönkretétele, megtiltotta Gubán Tibornak, hogy betegye a lábát a gyár udvarára. Durván kiebrudalták arról a gyártelepről, amelynek a bejárati kapuja fölötti cégtábláján családneve díszelgett. Megdöbbentő és ke­serű tapasztalat és élmény volt a modortalan, az ellenséges bánásmód. A termelőegységet MEBO-mód­szerrel 1995-ben privatizálták. Gubán Tibor megkísérelte visszaszerezni az édesapja által alapított és valóságos trösztté fejlesztett iparvállalatot. Keresetét azzal utasították el, hogy a terme­lőegység nem kisajátítás, önkényes eltulajdonítás, ha­nem önkéntes adományo­zás útján került 1952-ben a román állam tulajdonába. Megfellebbezhetetlen, vég­érvényes ítélettel tiltotta meg azonban a törvényszék a privatizált vállalatnak a Gubán cégnév használatát: a magánosítás után a rohamos leépülésre kárhoztatott gyár Temesvári GP&Company néven haladt a felmorzsolódás, a teljes csőd, a megszűnés felé. A bírósági döntés ellenére, amely kimondta, hogy a Gubán-márkanév a termékeken ki­zárólag csak a család beleegyezésével, jóváhagyásával használható. A mind­össze 79 alkalmazottat foglalkoztató cipőgyártó Kft-vé zsugorodott termelőegység, jórészt kézimunkával előállított lábbeli-­ modelljeit Gubán-márkanévvel fogalmazza tovább­ra is. Kihasználva, előnyére kamatoztatva a nemzetközileg jegyzett és elismert brandet, amit még a szocializmus korszakában vettetett fel Gubán Balázs a vi­- lágmárkák madridi lajstro­má­­ba. A széttagolódás ered­- ményeként külön gyárt és forgalmaz cipőket a Guban clasic és a Guban-1 érdekcsoport. A romos gyárteleppel szemközt emelt egyik épülettömb földszintjén bemutató üzletet is működtetnek, amelyben úgymond „Gu­bán-cipőket” árusítanak.
A vállalat privatizálását követően a tulajdonjog gyor­san kikerült a részvényesek, a gyár dolgozóinak kezéből. Sűrűn váltották egymást a managerek, akik alaposan megszedték ma­gukat, egyikük sem távozott állásából, az igazgatói székből üres kézzel. Haszonleső „befektetők” is sor­ra jelentkeztek, akik korszerűsítésekkel, ésszerűsítésekkel, a termelés felfut­- tatásával, megújításával ámí­tották az alkalmazottakat s a hatóságokat. Az ügyeskedő hazai tőkepénzesek a többségi tulajdont az amerikai New Century Holdings befektetési alap, amelyet Romániában a NCH Advisors képviselt, játszották át. Később olasz „vállalkozók” tették rá a kezüket a gyártelepre. A beígért fejlesztések helyett a cserélődő tulajdonosok, az egymást váltó igazgatók sorra számolták fel, zárták be a gyárrészlegeket: lemondtak a bútor, a hangszer, a műanyag, a csillárok és világítótestek, a bőrkészítmények, a férfi lábbelik valamint a cipőkrém gyártásáról is. Pedig a cipőpaszta jelentette a kezdetet, képezte évtizedeken át a vállalkozás gerincét, amelyhez Gubán Balázs és Gubán Tibor is konokul ragaszkodott. Egyedül az erősen megfogyatkozott, női cipőket gyártó részleg tengődik még a gyártelep területén, amelyet telekként, házhelyként kívánnak értékesíteni a tulajdonosok, akik 2016-ban az engedélyt is megszerezték a csarnokok lebon­tására. Több épületet már le is dózeroltak, az étkezde épü­letében magánklinika lé­tesült. Szomszédságában benzinkút üzemel. A még álló hatalmas csarnokokra fölfogott bannerek, hol eladásra, hol bérlésre kínálják, ajánlják az elhanyagolt, a törött ablakú, málladozó épületeket.
Alkalmasak lettek volna – a Városi Közvágóhíd csar­nokaihoz hasonlóan – a régóta tervezett temesvári ipartörténeti múzeum gyűjteményeinek befogadására, kiállítására, szakszerű bemutatására. Elvégre nem akármilyen gyár, hanem a Béga-parti város egyik emb­lematikus, rangos ipari létesítménye tűnik el menthetetlenül a Föld színéről.