Kóborlás és letelepedés

A Maros, a Tisza és az Al-Duna közére az oszmán hódítók balkáni előnyomulása következtében menekülésre kényszerült románok és szerbek társaságában már a középkorban népes cigány csapatok érkeztek. Havasalföldön 1385-től kezdődően a cigányokat rabszolga sorban és státuszban tartották. A Ma­gyar Királyságban főként a hasznos mesterségeket ismerő és űző cigányok, a különféle megszorító intéz­kedések dacára, lényegesen sza­badabban élhettek és boldogulhattak. Folyamatosan érkeztek cigányok az Alsó Ré­szekre a portyázó, az erősségek, a végvárak ellen támadásokat intéző török seregek kíséretében is. A musz­lim martalócokat kísérő csapataik tevékeny részt vállaltak a felégetett, lerombolt helységek kifosztásában, felprédálásában. A na­gyobb szabású hadjáratok idején kovácsokként, ágyúöntőkként, puskaporkészítőkként, zenészekként, tol­má­csokként, lóhajtókként stb. szolgálták az Európa el­foglalására törő „kontyosokat”. Akadtak soraikban olyanok is, akik kisebb-nagyobb hivatalokat, bizalmi be­osztásokat kaptak és viseltek a muszlim hadi és polgári adminisztációban.
A Temesvárt a hitszegő, Losonczy István várvédő ka­tonáit – akinek a kapituláció fejében szabad elvonulást ígértek – a prajkói ka­punál álnokul lemészárló osz­mánok, 1552. július 27-én foglalták el, szállták meg. Az erődítmény fala között találtak különböző mesterségeket űző cigányokat is, a­kikhez a hódítókkal érke­zettek népes csapata csatlakozott. A nomád életmódjukhoz konokul ragaszkodó családok, közösségek a vár­falaktól tisztes távolságba verték fel sátraikat. Istvánffy Miklós 1662-ben Kölnben kiadott Historiája szerint az ismeretlen eredetű, „hitvány és elvetemült emberek” – a­kiket e nép cigányoknak nevezett – „Erdélyben és mind­két Oláhországban – Havasalföldön és Moldvában – a kémek hírhedt mesterségét” űzték, miként tet­ték azt a Temesközben, a hódoltság és a királyi Magyarország egész területén is. Ka­ravánjainkkal jószerivel akadálytalanul bolyongtak egyik vártól a másikig, e­gyik településből a másikba, a három részre szakított ország bármelyik részére. Hasz­nos információkkal, értesülésekkel látták el a janicsárok, a szpáhik parancs­nokait, az oszmán adószedőket is, de ugyanakkor tudósí­tották a végvárak kapitá­nyait, a magyar felsőbb hadvezetést is a törökök mozgolódásairól, készülődéseiről, tá­madási szándékairól. A nehezebb, a kritikusabb időszakokban a cigányok bizto­sították az érintkezést, a kap­csolatot a végvárak között. Kémekként, hírvivőkként, futárokként és küldön­cökként nem egyszer nagy szolgálatokat tettek az országnak, a magyarságnak. A „török világ” több mint másfél évszázados korszakában igazából senki sem törődött a szinte mindenhol jelenlevő cigánysággal. A földrész nyu­gati felének államaitól eltérően Magyarország e­gyik régiójában sem zaklatták, üldözték a cigányokat drasztikus rendelkezésekkel és törvényekkel.
Értesülve a törökök ú­jabb háborús készülődéseiről, a Spanyolország meg­üre­sedő királyi trónjára pályázó I. Lipót császár megkísérelt egyezségre jutni, bé­két kötni az oszmánokkal. Bécsből 1662 decemberében Goess báró vezetésével követséget küldött Belgrádba, Ahmed Köprüli nagyvezírhez, a feszültségek elsimítására, az ellenségeskedés fel­függesztésére. A népes küldöttségnek, amely 1663 ja­nu­árjában érkezett meg Te­mesvárra, tagja volt Henrik Ottendorf hadmérnök is, aki kém feladatokat teljesítve, miként azt az útjuk során érintett települések esetében is tette, részletes leírást készített Temesvár erődítményéről és külvárosairól, a­me­lyet 24 rajzzal és metszettel is illusztrált, alátámasztott. A bécsi Kriegs­archiv gyűjteményében megőrződött 96 oldalas kéziratos jelentést német eredetiben és magyar fordításban Hermann Egyed publikálta először 1943-ban Pécsett Bu­dáról Belgrádba 1663-ban. Ottendorf Henrik képes útleírása címen. A kiválóan felkészült, remek megfigyelő ké­pességgel megáldott ügynöknek bőségesen jutott ideje és lehetősége a szemlélődésre, a számbavételre, a település alapos bejárására, felmérésére és tanulmányozására, mivel az oszmánok szándékosan késleltették a delegáció „Görögfehérvár­ra” utazását, találkozását a nagyvezírrel, Ahmad Köprülivel. Csak 1663. június 10-én jutottak el I. Lipót császár követei Belgrádba, ahol a nagyvezír határozottan visszautasította a Bécsi Udvar békeajánlatát. Az osztrákok küldöttsége visszatért Temesvárra, majd sor került egy újabb találkozóra, de az is eredménytelenül végződött. Több mint féléves temesvári időzés után a követség dolgavégezetlenül tért vissza a Habsburg Birodalom fővárosába. Ahmed Köprüli nagyvezír meg 200.000 harcosával már 1663 júliusában étkelt a Dunán és a Dráván, a török kézen levő Budán hadi tanácsot tartva megindította hadjáratát Észak-Magyarország ellen: megostrtomolta és elfoglalta Érsekújvár, Léva és Nógrád várait. Belgrádból, ahova téli szállásra vonult, 1664. május 8-án újabb hadjáratra indult Magyarország ellen.
A Temesvárt naponta bebolyongó Henrik Ottendorf figyelmét nem kerülték el a Nagy Palánk városrészben, a görögkeleti templom szomszédságában elő cigányok sem, akikről „képes útleírásában”, az Osztrák Nagy Vezérkar felszólítására 1667-ben letisztázott jelentésében a következőket jegyezte le: „A cigányok a ráctemplom közelében laknak és rendes foglalkozásuk szerint kovácsok, továbbá znészek, lócsiszárok és egyes helyeken hóhérteendőket végeznek; ez a csőcselék úgy fetreng egymás között, mint a disznók. Ha a görögök húsvétjukat ünneplik, vagy ha Temesváron vásár van, a cigányoknak az a szokása, hogy az előttük elhaladó embereket, férfiakat és asszonyokat egyaránt, feltartóztatják és borravalót kérnek. Aki semmit sem ad, vagy nem annyit, amennyit kérnek, azt a legközelebbi vízbe vagy sárgödörbe dobják, s erre aztán nevetés támad.”
Bizarr szokásukat, civilizáltnak éppenséggel nem minősíthető „játékukat” minden bizonnyal csak a „hitetlen gyaurokkal”, a keresztényekkel gyakorolták, az igazhitűek, a várost uraló muszlimok nem tűrték el, hogy „csúfot őzenek belülük”, hogy vízbe és sárba lökdössék őket.
Az osztrák császári hadak diadalmas dél-magyarországi előnyomulásának időszakában Temesvár közelében helyezte és bonyolította Jókai Mór 1885-ben megjelentetett romantikus kisregényének, A cigánybárónak fordulatos, rejtelmes cselekményét. A történetet a bécsi Ignaz Schnitzer gyúrta át operett-librettóvá, amelyre ifj. Johann Strauss szerzett zenét. A három felvonásos dalművet 1885. október 24-én mutatták be Bécsben, a Theater an der Wienben: egymás után 87 előadást ért meg a produkció, a megzenésített „Bánsági történet Mária Terézia korából, a szerencsés kincskereső és a szép cigányleány szerelmi históriája”. Jókai – mivel nem hívták meg – nem vett részt a bécsi premieren. A történészek némelyike arra a következtetésre jutott, hogy a mesés történet a fikció, az írói képzelet szüleménye ugyan, de valóságelemek is felfedezhetők, kimutathatók benne. Botsinka falu ténylegesen létezett a középkorban, a mai Óbázos és Újbázos között feküdt. Cigányok is tekintélyes számban éltek a Temesközben. Temesvárott 1885. október 2-án határtalan lelkesedéssel köszöntötték Jókai Mórt a Ferenc József Színházban az első magyar téli színiévad megnyitó ünnepségén, amelyre verses prológust írt, amelyet Gerőfy Andor színész, színigazgató olvasott fel.
A törökökkel tartott több cigány család is 1716-ban, amikor a Temesvárt megszálló osztrák sereg főparancsnoka, Eugen von Savo­ya herceg a kapituláció fejében szabad elvonulást engedélyezett az oszmán helyőr­ségnek, a szultán alattvalóinak, a távozni óhajtó városlakóknak. Akadtak roma fa­míliák, akik a szerbek, románok, görögök példáját kö­vetve az erődítmény falain kívül, a külvárosokban maradtak. Érkeztek cigányok az osztrák sereggel is, akiknek nagyobb része német neveket viselt, cigányul és németül beszélt. A német fejedelemségek elüldözték őket, ezért kerekedtek fel, és kerestek menedéket az osztrákok birtoká­ba került elvadult, elnéptelenedett régióban, ahol elkez­dődött a svábok tömeges betelepítése. A 18. század több vonatkozásban is új korszakot nyitott a bánsági és a temesvári cigányság történetében.