Maga az ötlet december 8-án este született meg, amikor jó félórás séta után a férjemmel együtt odaértem a Szabadság téri jégpályához, Temes­vá­ron. Egy darabig irigykedve bámultam a korcsolyázókat, majd han­- ­go­san kimondtam: én is csatla­kozni akarok hozzájuk. Igyekeztem elcsitítani a valahol nagyon mélyen meg­szó­laló hangot, amely attól féltett, hogy elesem, eltöröm a lábam, a ka­rom… és különben is mit szólnak majd az ismerősök, ha esetleg meg­látnak.
Végül egy emlék sarkallt arra, hogy jégre lépjek: ötévesen kaptam meg az első (és azóta is egyetlen) kor­csolyámat karácsonyra, amelyet sajnos nagyon hamar kinőttem. Né­hány nappal később az ablakból figyeltem, ahogy édesapám és az e­gyik szomszéd bácsi simára „gya­lul­ja” a házunk előtt lévő havat, majd sok-sok vödör vizet hord a ki­sze­melt, már bekerített területre… jégpálya készült. Egy-két óra múlva édesapám tanított meg korcsolyázni, amiért a mai napig hálás vagyok neki. De azt sem felejtem el, amikor magával vitt a csíkszentdo­mokosi jégpályára (akkor még volt), amely­nek egyik sarkában belehuppantam a jeges vízbe. A szomszédban lévő rokonoknál próbáltak átmelegíteni, nem sok sikerrel. Talán azért vagyok olyan fázós a mai napig.
A sport egyébként nap mint nap jelen volt a családunkban: édes­anyám diákként kézilabdázott és röp­labdázott, édesapám amatőr szinten focizott, majd a te­le­vízióban kö­vette az éppen aktuális eseményeket (néhány évig edző is volt a helyi labdarúgócsapatnál). 2009-ben va­lahol megjegyeztem, hogy ilyenkor a gye­rek vagy nagyon megszereti vagy megutálja a sportot, velem sze­ren­csére az előbbi történt.
Ezért kezd­tem ötödikben kézi­labdázni, at­lé­tikára járni, három év múlva azonban le­maradtam az egyik nemzet­- közi versenyről. Állítólag nem ütöttem a szintet (vagy más kellett menjen helyettem). Akkor va­lami meg­tört bennem: a középisko­lában már nem vettem komolyan a tornaórákat, sőt az egyetem alatt is inkább mel­lőz­tem őket. Ez viszont nem tántorított el attól, hogy sport­újságíró le­gyek; valami mindig vonzott ebben a szakmában.
Aztán harmadéves egyetemistaként, 2006 januárjában beke­rültem a marosvásárhelyi Népújsághoz, ahol a közelgő műkorcsolya- és jég­tánc-Európa-bajnokságról írtam a leg­első cikkemet. Miről másról? Az államvizsgám után pedig rögtön be­le­dobtak a mély vízbe, mivel az addigi sportszerkesztő – akitől még sokat kellett volna tanulnom – átigazolt egy másik laphoz. Így lettem az egyik kollégámmal együtt egy négyoldalas sportmelléklet szerkesztője. Majd kö­vetkezett a Félidő című mű­sorom az Erdélyi Magyar Televízi­ó­nál, utána a Temesvári Rádió ma­gyar szerkesz­tőségénél foglalkoztam a sporttal (is), néha pedig a Nőileg ma­gazinnak írogattam ebben a té­má­ban.
Majd­nem megfeledkeztem arról, hogy az egyetem befejezése után a rendszeres mozgás is visszatért az életembe versenytánc formájában, és ezzel egy másik régi ál­mom vált valóra. Szerencsére a fér­jem is támogatott benne (és még jó néhány dologban).
És mi a helyzet most? Idén ápri­listól igyekszem minél több sport­ese­ményről írni a Heti Új Szóban, és bár néha becsúsznak hibák, jó érzés újra azzal foglalkozni, amivel a pályámat kezdtem. Ezúton is köszö­nöm Dudás Józsefnek a bizalmat, nem lehetett egyszerű átadni a sta­fétát ötvenhét év után egy olyan szak­területen, ahol a mai napig többnyire férfiak dolgoznak.
Graur János főszerkesztőnek, illetve Makkai Zoltánnak is hálás va­gyok a biztatásért, a visszajelzé­se­kért, talán most érzem először, hogy szükség van a sportos munkámra. És aki nélkül jóval nehezebben ment volna: Gabi, köszönöm a sok-sok tü­relmet, nem lehetett egyszerű késő este vagy kora reggel elvégezni az utolsó (ki tudja, hányadik) simításokat.
Dióhéjban ennyit rólam, most pe­dig kihasználom az alkal­mat és békés, boldog, áldott karácsonyt, illetve eredmé­nyes új évet kívánok az Olvasóknak, jó egészséggel! Köszönöm, hogy kitartottak mellettem, mellettünk.
Farkas-Ráduly Melánia