Románia nemzeti ünnepe

A román fejedelemségek Moldva és Havasalföld egyesülése az a történelmi esemény, amelyet január 24-én ünnepel az ország. 2015 óta munkaszüneti nemzeti ünnep. A Román Fejedelemségek egyesülésére a XIX. század közepén került sor Havasalföld és Moldva egyesítésével, így létrejött a Román Királyság. Az egyesülés Alexandru Ioan Cuza nevéhez fűződik, akit mindkét fejedelemség uralkodóként választott meg: 1859 január 5-én Moldva, illetve 1860 január 24-én Havasalföld. A két ország közötti erős kulturális és gazdasági kapcsolatokon alapuló folyamat 1848-ban kezdődött, amikor Mihail Sturdza és Gheorghe Bibescu uralkodása alatt Moldova és Havasalföld közötti vámunió valósult meg. A krími háború kimenetele megteremtette az egyesülés megvalósításának kedvező európai kontextust. Az ünnep kapcsán a román nép, illetve Románia történetének néhány fontosabb eseményére is visszatekintünk a Wikipédia szabad enciklopédia a románok történetének összefoglalójával.

A románokat (vlachokat) legelőször a Balkán belsejében, a mai Mace­dó­niában zajló események kapcsán említik a 11. században. A magyar forrásokban csak a tatárjárás után szerepelnek a románok. A 13. századtól két jól elkülönülő területen éltek: Havasalföldön, Moldvában, Erdélyben csak szórványosan, tömeges betele­pülésük a 18. század végétől történt. Középkori elnevezésük a vlach, amiből a magyar nyelvben az oláh szó ered. A magyarok egészen a 20. század elejéig az oláh nevet használták a románok megnevezésére, mára azonban ez a név gúnynévnek számít. Eredetileg egyébként ez a szó min­denféle újlatin nyelven beszélő embert jelentett, az “olasz” szó alakváltozata. 1859-ben a két terület nem­zetgyűlése közös fejedelmének választotta Alexandru Ioan Cuzát, majd a két fejedelemség 1862-ben egyesült. Az új ország neve Románia lett, Bukarest fővárossal, és a török birodalomban autonóm stá­tuszt élvezett. A parlament 1866-ban Hohenzollern Károly porosz herce­get választotta fejedelemmé.
Mint ismeretes Románia mai területét Erdély, Havasalföld és Moldva alkotja. Az ország nyugati és keleti felét a Kárpátok hegyvonulata élesen elválasztja egymástól. Az ország nyugati felét alkotó (tágabban értelmezett) Er­dély történelmi és kulturális szempontból Kö­zép-Európához sorolható, addig a keleti országrészeket történelmük és kultú­rájuk Kelet-Európához, il­letve Délkelet-Európához, a Balkán-félsziget területéhez köti.
További nagyobb országrészek a Fekete-tenger partján fekvő (Észak-) Dobrudzsa, valamint az a két nyugat-romániai táj­egység, amelyek eredetileg nem tartoztak a történelmi Erdélyhez: az egykori Partium és Kelet-Bánság. Erdély történelmileg csak a nyugati országrész he­gyek­­től körülvett belső medencéjét jelentette, ma már azonban az egész egykori Magyarországhoz tartozó területet értik alatta. Havasalföldet két nagy történelmi tájegység alkotja, Ol­ténia és Munténia. A ro­mán fejedelemségek kialakulása előtt a mai Romá­nia földje az ősidőktől lakott. A legrégibb régészeti leletek kb. 24 000 évesek. Az itt élő népek első írásos említése Hérodotosztól va­ló i. e. 440 környékéről. Amikor a rómaiak megközelítették az Al-Duna vidékét, a folyón túl dák tör­zsek éltek. A dákok földjét, Daciát, vagyis a mai Erdély egy részét és Olténiát a rómaiak 87-ben elfoglalták, ahol provinciát szer­veztek. Ezt a népvándorlás népeinek nyomására 271-ben feladták. A népvándorlás folyamán a gótok, majd a hunok szerveztek rövid életű államot a területen. A gepidák állama valamivel tartósabb volt. Őket az avarok követték, majd a honfoglalás előtt egy ideig a magyarok ellenőrizték a Kárpátokon kívüli területeket. Erdély a 10. századtól a Magyar Ki­rályság része volt, Havasalföld és Moldva területe pedig sztyeppei nomá­dok birtoka volt: besenyők, úzok, kunok követték egymást a tatárjárásig Erdély a középkorban a Magyar Királysághoz tarto­zott, majd a 16. század má­sodik felétől több mint egy évszázadig Erdélyi Fejedelemség néven a magyar fejedelmek gyakor­la­tilag önálló államként kormányozták. A 17. század végétől a Habsburg Birodalom tartománya volt, nagyfokú autonómiát élvezve. 1867-től több mint fél évszázadig. 1222 a románság első ismert okleveles említése Erdélyben. II. András király a Barcaságban letelepített német lovagoknak jog szerint lehetővé tette, hogy a Szeben megyei Aknán (Vízakna) kitermelt kősót a székelyek és a románok földjén (per terram Siculorum aut per terram Blacorum) vámmentesen szál­lít­hassák… Erdélyben a románok nagyobb tömegű beköltözése a 18. században kezdődött, s a század végére pedig az összlakosságon belüli arányuk már meghaladta az 50%-ot.
A Havasalföldön és Mold­vában kialakuló ro­mán fejedelemségek a 14. században a Magyar Királysággal álltak hűbéri viszonyban, majd kivívták önállóságukat. A 16. századig független államok voltak, majd több mint három évszázadon át az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álltak, de belső autonómiával rendelkeztek. A 20. század ele­­jén a román nemzeti mozgalom a királyságbeli és az erdélyi románság egyesítését tűzte ki célul. Az I. világháborút lezáró békeszerződés értelmében Románia része lett Erdély, a Bánság (Bánát) keleti része, az Alföld többi keleti vidéke Máramarossal (Par­tium) és Bukovina területének zöme, valamint a cári Oroszországtól elfoglalt, nagyrészt román lakosságú Besszarábia.
Románia egy részét 1940-ben a Szovjetunió ismét magához csatolta, ez a terület lényegében ma Moldova, illetve kis része Ukrajnához tartozik. A má­sodik bécsi döntés értelmében ugyanebben az évben Magyarországhoz ke­rült Észak-Erdély és Szé­kelyföld. Románia a szövetségesek oldalán harcolva fejezte be a háborút. Észak-Erdély és a Székelyföld ismét Románia részévé vált.
Összeállította
Graur János