06 Jan 2021
Írta admin 
0 Hozzászólás 
A nagyváradi öt Makai-testvér közül Zsuzsa, a néhai világhírt szerzett sakkozó, illetve bátyja, portrénk alanya, Makai Zoltán nyugalmazott villamosmérnök életpályája kötődik a Béga-parti városhoz.
Nem mindennapi élmény volt számomra a személyes találkozás Nagyváradon azzal a kollégával, aki a Temesváron szerkesztett helytörténeti kiadványunknak évek óta egyik ipartörténeti szerzője, de akit korábban csak telefonbeszélgetések és írásai alapján ismertem. Mellesleg Makai Zoltán – a 2021-es évkönyvünkben az 1956-os magyarországi forradalom idején temesvári diákként megélt személyes élményeire részletesen is visszaemlékezik.
Apai ágon bunyevácok a Makai család ősei
A háborús kitüntetéseit büszkén viselő Miokovits nagytata
A valamikor Bácskában megtelepedett bunyevác népcsoportból kerültek a Miokovitsból lett Makai család ősei Bajaszentistvánra (ma Bajához tartozó városrész). A Miokovits nagyapa az első világháborúban az olasz fronton két nagy csatában szerzett érdemeiért kapott kitüntetéseit egész életében büszkén viselte. Az ízig-vérig katonaember még a negyvenes években is karhatalmi szolgálatot teljesít a magyar honvédségnél. A bunyevácok a történelem során mindig a magyarok oldalán álltak, például az 1848-1849-es forradalomban és szabadságharcban is a függetlenségért küzdő magyar hazafiak sorában találjuk őket.
A nagytatára úgy emlékszem, hogy a háborús kitüntetéseivel a mellén jött hozzánk Székelyhídra. Határozott, derék katonaember volt. Az 1940-es években felerősödött nemzettudat hangulatában a belügyminisztérium engedélyezését kérte édesapámmal, az addig Miokovits István névre hallgató orvosfiával együtt a Miokovits családnevük Makaira változtatását. A magyar kultúrával átitatott és magyar hazafiság szellemében élő család számára ennek lényegében csak formai jelentősége volt. A katolikus Miokovits nagyapa 1908-ban a váradi katonaszolgálata idején ismerkedett meg Bródi Annával, a nagyanyámmal, aki viszont görögkatolikus volt. Édesapámat, egyetlen gyermeküket katolikus vallásúnak keresztelték, így lettem én is, az ökuménia szellemét valló katolikus.
Az édesapa és nagymama
Bunyevác-örmény származású szülők gyermekeként láttam meg a napvilágot
Édesapám marosvásárhelyi örmény származású Csausz-leányt vett feleségül, akivel kolozsvári diákéveiben ismerkedett meg. Az örmény Csauszok az 1600-as években Báthori István fejedelemtől kaptak nemesi címet és letelepedési engedélyt Erdélyben. Gyermekkoromban gyakran tartózkodtam Marosvásárhelyen Csausz nagyanyáméknál. A szüleim 1935-ben Marosvásárhelyen kötöttek házasságot, majd Nagyváradra kerültek, ahol édesapám alorvosi állást kapott. Itt születtem meg 1936-ban, Zsuzsi, a későbbi sakkbajnok húgom pedig 1945-ben.
Boldog székelyhídi polgárok lettünk
Székelyhídi március 15-i ünnepség
A Bécsi döntés után édesapámat 1941-ben kihelyezik Székelyhídra körorvosnak egy nagy járásba. 1944-ig, a magyar idők éveiben, a háború ellenére gazdag és igen boldog életben volt részünk. Szép emeletes házban laktunk. Hat évesen l942-ben beírattak a római katolikus iskolába, emlékszem a fennkölt március 15-i ünnepségekre, amelyeket édesapám, aki szenvedélyes fotós is volt, fényképeken örökített meg. Itt laktunk egy ideig még a háború utáni években is, elfogadható körülmények között.
Honvédségi katonaorvosként a hon határán lévő Ojtoz-szorosi Sósmezőn
Az ojtozi emlékmű
Makai doktor sokakkal ellentétben szerencsésen vészelte át a háborús éveket. Az első mozgósítást még a román hatalom idején megúszta. Viszont 1943-ban már a magyar honvédséghez hívták be egy határőr alakulathoz, ahol a magyar-román határ sorompója állt. Tehát arra a helyre, amely a magyar történelem során sok emlékezetes honvédő csata színhelye volt, kezdve Batu Khán mongol csapatának 1241. évi betörésével, és folytatva Mátyás király 1466-os, illetve a háromszékiek 1788-ban győztes csatájával a törökök ellen, hasonlóképpen 1849-ben a kézdivásárhelyiek orosz csapatok elleni harcával és folytathatnánk.
Mindössze három hónapra szólt édesapám behívója, de a közeledő front alapján, kevés remény maradt még tartalékosként is arra, hogy hazaengedjék. Édesanyámmal folytatott levelezéseikből tudom, hogy milyen kegyetlen körülmények között dolgozott. Sok volt a beteg, a katonák sorra sérültek meg őrjáratozás közben a szűk szoros meredek, úttalan lejtőin. Az összevissza szabdalt határvonal miatt az utazás is rendkívül körülményes volt. Budapestről a sebesvonattal jövet Debrecenen keresztül Mihályfalvánál rácsatlakozott a székely körvasútra, majd kézdivásárhelyi átszállással utazhatott csak tovább. Édesapámat emésztette a családja, az akkor már négy gyermekének a sorsa is. Végül többé-kevésbé valós vagy szimulált betegséggel sikerült felmentést kapnia. Persze háború volt, és itthon is állandó készenlétben kellett lenni.
A teraszról néztük a Sztálin-gyertyákat
Székelyhídon csak egy-egy szovjet repülő vonult át, azt mondták, hogy azok Titó marsallnak szállítanak hadianyagot. 1944 nyarán, amikor Debrecent bombázták, a teraszról láttuk a Sztálin-gyertyáknak nevezett fényeket. Aztán október 12-én felszabadult Nagyvárad. Minden évben megemlékezünk arról, hogy egy kis magyar katonacsapat megkísérelte védeni a Szent László hidat, hogy a németek ne robbantsák fel. A németek tűzharcban valamennyiüket lelőtték. Emléküket a Szent László-templom falán elhelyezett emléktábla őrzi.
„Le a pincébe, mert itt vannak az oroszok!”
1944. október 15-én Székelyhídon szép vasárnapi napra ébredtünk, a megszokott rendben mentünk a templomba, még másnap 16-án is kimentek az emberek a piacra, amikor egy idős aszszony rémülten kiáltozva szaladt hozzánk: nagysága, nagysága gyorsan le a pincébe, mert itt vannak az oroszok! Engem az ágyból rángattak ki, lementünk az alagsorba. Még magyar hatalom volt, csupán néhány magyar katona téblábolt az utcákon, a németek menekültek volna észak felé, kevés eséllyel, mert október 25-én az utolsó erdélyi város, Nagykároly is elesett. Édesapám kitett egy vöröskeresztes plakátot a házunk falára. Özönlöttek oda az orosz sebesültek, édesanyám is segített a kötözésben, az orvos apámat vrácsnak hívták az orosz katonák. A földszinten berendezkedett az orosz parancsnokság, az emeleti vendégszobánkat pedig a parancsnokuk, egy igazi úriember foglalta el, akinek a szolgája egy Szasa nevű borbély volt, emlékszem a kis bőröndjére, amit a németektől szerzett, volt abban mindenféle érdekes szerszám, amire a borbélynak szüksége volt, reggelenként minket is befújt kölnivel. Sok nő az oroszok érkezésének hírére elbújdosott, mi két tanítónőt bújtattunk el egyik, szekrénnyel eltorlaszolt szobánkba. A lányok egy napon megelégelve a bezártságot, kijöttek a rejtekhelyről. Ebből elég nagy kalamajka lett: lerendelték őket a földszintre, de egy Costica nevű moldáv sebesült katona, akit apám meggyógyított, elzavarta az erőszakoskodó társait, még pisztolyával utánuk is lőtt.
Fokozatosan kezdett kiépülni a román hatalom
1946-ban kezdtünk románul tanulni. Jó pedagógusaink voltak, olyan egyszerű mondatokra tanítottak bennünket, mint „vine trenul”,” vine iute”, „la o parte” – ezek így rögződtek az emlékezetemben. Eleinte békésen élt együtt a kevert lakosság, kiszabadultak az illegalista magyar, román kommunisták, jöttek haza az elhurcolt zsidók, mindaddig nyugalom volt, amíg el nem kezdődtek a tisztogatások, úgy mondták, hogy „purificare”. Apámat is feljelentették, hogy soviniszta és antiszemita, de csak egy hétig volt Nagyváradon vizsgálaton. Sok beteg zsidó embert gyógyított, akiknek köszönhetően megszabadult a zaklatásoktól. A kilakoltatások nem érintettek bennünket, nem volt vagyonunk. 1950-ben már Nagyváradon éltünk, jó hangulatú és elfogadható körülmények között. Apám, miután elvégzett Bukarestben egy tanfolyamot, sportorvosként dolgozott tovább. A háború borzalmai után mindenki fellélegzett, az iskolában kiváló és lelkes tanáraink szinte velünk éltek, sportoltunk, kirándultunk, színjátszottunk. A szüleim is bekapcsolódtak a közösségi életbe, édesapám a sakk és fotós hobbijával, édesanyám, aki zongora szakot végzett, a műkedvelési tevékenységben vett részt, noha akkorra már a negyedig húgom is megszületett, tehát öten voltunk testvérek.
1953-ban 17 évesen kezdi meg Makai Zoltán egyetemi tanulmányait a Temesvári Műszaki Egyetem Elektrotechnikai fakultásán, de – mivel a tanintézet vezetősége a felvételizők szándékát és a felvételi eredményeiket figyelmen kívül hagyva osztotta szét a fakultások között a bejutott diákokat – csak hoszszabb huzavona után, Makai Zoltán csökönyösségét megelégelve hagyták jóvá, hogy a kiváló eredménnyel felvételiző váradi fiatalember az általa választott elektrotechnikai szakon kezdje el egyetemi tanulmányait.
Az osztályfőnökünk pályaválasztási kérdésére én se orvos, se erdész, se tanár nem akartam lenni. Az érettségi után egyik osztálytársam sugallatára – a bukaresti világifjúsági találkozó miatt őszre halasztott egyetemi felvételire – a Temesvári Műszaki Egyetem Elektrotechnikai szakára jelentkeztem. Szeptember 15-én kaptam az értesítést, hogy bejutottam. De hova? Ugyanis a Piaristák épületében lévő Elektrotechnikai fakultáson kifüggesztett névsorból hiányzott a nevem. Kiderült, hogy az elosztásban engem a gördülőanyagok szakára soroltak be. A fakultások titkárságai és dekanátusai közötti elkeseredett járkálásom után, megelégelték a konok kitartásomat és végül beleegyeztek, hogy a választott szakon kezdjem el tanulmányaimat.
A temesvári diákok megmozdulása az 1956-os magyar forradalom hatására
Makai Zoltán, a nagyváradi fiatalember 1956-ban már véndiáknak számított a temesvári egyetemisták között. Minden különösebb nehézség nélkül közeledett a mérnöki oklevél megszerzéséhez. Ami a megszokott békés diákéletben hirtelen változást hozott, azt – hat évtized távlatából az immár 84 éves nyugalmazott mérnök, egykori temesvári diák – a HETI ÚJ SZÓ kiadásában megjelenő helytörténeti évkönyv 2021. évi számában részletesen is felidézi, ugyanis negyedéves volt, amikor 1956-ban a Béga-parti város szabadságot áhító diáksága is megmozdult a bátor magyarországi fiatalok példájára.
65 évvel ezelőtt, 1956. októberében, mint negyedéves hallgató már „úri” körülmények között laktam a kollégiumban. A Mihai Viteazul utcai szállásunk közelében volt a menza, amelynek lépcsői előtt szép, de elég rossz állapotban lévő Hungária kőszobor állt a magyar címerrel. (Ma, a volt menza bejáratánál márványtábla jelzi, hogy azt az 1956-os magyarországi fiatal forradalmárokkal szolidarizáló temesvári diákok emlékére állították.) A villamosmérnöki kar diákjai naponta ingáztunk a szállásunk és a Piarista Gimnázium épületében működő egyetemünk között. Október 24-én éppen a menzán voltam, amikor a budapesti rádió bemondta, hogy Magyarországon kitört a forradalom. A diákság körében napról napra nőtt az izgalom, ami engem is magával ragadott. Egyszerre felszínre kerültek a diákság körében lappangó elégedetlenségek: a menza gyenge kosztja, a kenyeret helyettesítő málé, a jegyrendszer és egyebek. A menza ügyintézője a rádiót állandó jelleggel a budapesti adóra állította be, a magyar egyetemisták fordították a híreket a román kollégáknak. Október 30-án tódultak a diákok a menza felé, nagy nehezen én is bejutottan a balkonig, ott tudtam meg, hogy nagygyűlésre csöppentem be. Az emelvényen már ott volt a rektor, Rogojan professzor, Petre Lupu, a RMP K.B. titkára, Ilie Verdeţ és Coriolan Drăgulescu tanügyminiszter-helyettes. A hangulat lelkes és felemelő volt, egyre több hallgató emelkedett szólásra, s mondta el a diákság sérelmeit. A kiküldött elvtársak megnyugtatásunkra azt ígérték, hogy majd válaszolnak a követelésekre, de a diákság távozásuk után is helyben maradt. Egyik fiatalember felolvasott egy 12 pontból álló, követelést, amit a tömeg nagy ovációval fogadott. Este kilenc óra körül érkeztem a kollégiumhoz, ahol egy bőrkabátos férfi felszólított, hogy menjek vissza a menzához. Kérdésemre, hogy milyen jogon nem enged be a szállásomra, jól fenéken billentett mondva, hogy ezen a jogon.
Mi történt Kisbecskereken?
Az ‘56-os temesvári diákmegmozdulásról már sokan sokféleképpen írtak, beszéltek, leginkább olyanok, akik „háború utáni hősként” idézték fel a történteket. Makai Zoltán, bár szenvedő alanya volt a történetnek, nem tekinti sem hősiességnek sem forradalmi tettnek azt, amibe azokban a napokban a diáktársaival együtt belekerült.
A menzán bekerítettek bennünket, a szekusok felszólítottak, hogy lépjenek elő a szónokok, őket elvitték, minket pedig, úgy ahogy voltunk, a hideg ellenére vékony öltözetben teherautóra raktak, és tankok kíséretével Kisbecskerekre szállítottak egy volt orosz katonai laktanyába. Másnap még reggelit is kaptunk, civil szekusok békésen beszélgettek velünk, mert, hogy minket „a jóravaló fiatalokat rosszindulatú társaink megtévesztettek”. Csak a harmadik nap kezdődtek meg az egyéni kihallgatások. Én részletesen elmondtam, hogy éppen órára mentem, s véletlenül kerültem a gyűlésre. A tiszt felcsattant, azt mondta, hogy hazudok, mondjam el, hogy kik álltak mellettem, kik voltak a szónokok. Én visszautasítottam a vádakat, elvezettek, majd újra elővettek. A tiszt azt mondta, hogy rendszerellenes szervezkedésen vettem részt, ami büntetendő, majd megkérdezte, hogyan fogom helyrehozni ezt a súlyos tettemet. Azt mondtam, hogy jól fogok tanulni. Ez nem elég, mondta dühösen és hozzátette: akkor leszel te mérnök, amikor én római pápa. Kitartóan nemet mondtam, pedig nagyon féltem. Este teherautók jelentek meg, és kisebb csoportokban, feltűnést kerülve visszavittek bennünket Temesvárra, ahol szabadon engedtek. A mi becskereki „kirándultatásunk” csupán arra szolgált, hogy megfélemlítsenek bennünket, a szekuritáténak az volt a szándéka, hogy besúgókat szervezzenek be közülünk, nem nagy sikerrel, ugyanis létezett egy hallgatólagos szolidaritás közöttünk. A nagyágyúkat már korábban kiemelték közülünk és, mint tudjuk, többjüket évekig tartó fegyházbüntetésre ítéltek.
Néhány évvel később másik Makai testvér kerül Temesvárra
A Makai testvérek Zsuzsa, a sakkozó és Zoltán, a villamosmérnök
Zsuzsa húgom 13 évesen a sakk spartakiad nyertese és 1960-ban, 15 évesen, már az országos döntőben szerepel. Ekkor figyelt fel rá Pius Brânzeu orvosprofesszor, és Temesvárra hívta. Egyetemi évei alatt a temesvári Medicina Sakk Klub tagja és Gertrude Baumstarkkal együtt többszörös országos csapat bajnok. Zsuzsa nagy ellenfele a többszörös bajnok Elisabeta Polihroniade volt. 1978-ban áttelepült Magyarországra, ahol a női Olimpia csapattal Buenos Airesben második díjat nyertek, 1980-ban magyar bajnok lett, bekerült a Nemzetközi Sakkbizottságba, s bejárta az egész világot, de Temesvárra később is mindig szívesen jött, különböző versenyek alkalmával. Sajnos őt egy súlyos betegség korán elvitte közülünk.
Makai Zoltán életében az egyetemi évek ‘56-os intermezzója után, nyugodt 40 esztendő következett
Az egyetem elvégzése után, szüleim Andrássi Gyula főmérnökkel és Szűcs Ferenc munkásigazgatóval ápolt barátságuknak is köszönhetően, azonnal felvettek a nagyváradi Áramszolgáltató Vállalathoz kezdő mérnöknek, majd az évek során fokozatosan haladtam a ranglétrán. Temesvártól soha nem szakadtam el teljesen. Az egyetemi találkozóink mindig élményt jelentettek számomra. Újabban pedig a temesvári HETI ÚJ SZÓ által kiadott helytörténeti évkönyv szerkesztői csoportjához csatlakozva, kerültem újra közelebb Temesvárhoz.
A nagyváradi nyugalmazott mérnök pályafutásának 40 esztendejét nagyváradi Áramszolgáltató Vállalat mérnökeként különösebb megrázkódtatás nélkül töltötte el. A kezdő mérnöki évek után volt műszaki vezető, osztályvezető, mindehhez persze párttagság is kellett, de külföldi barátainak meglátogatását, ennek ellenére rendre megtagadták tőle. 1990-ben a rendszerváltást követően műszaki igazgatója lett az Áramszolgáltató Vállalatnak, és jó együttműködési kapcsolatot alakított ki a debreceni rokonvállalattal. Tagja lett több magyar és román szakmai társaságnak, és nyugdíjazása után is szerencséje volt, hogy két fia által alakított szakmai társaság keretében továbbra is tevékeny életet folytathatott.
1964-ben házasságot kötöttem a szamosújvári örmény származású Begidsán Judit német-magyar szakos tanárnővel. Feleségem nyugdíjazásáig a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum tanára volt. Sikeres pedagógiai tevékenységének köszönhető a bambergi Francz Ludwig Gimnáziummal kialakított, ma is működő testvériskolai kapcsolat. Két fiunk született, mindketten villamosmérnökök lettek. Jelenleg 5 unokánkkal dicsekedhetünk.
A 85. életévébe lépett Makai Zoltán a nagyváradi Rogerius kanonokról elnevezett új lakónegyedben éli aktív nyugdíjas éveit. Műszaki történetírási szenvedélyének hódolva, részt vesz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság munkájában, a Partiumi füzetek sorozatban 2019-ben a neve alatt jelent meg Bihar megye jelentős városának kultúrtörténetét kiegészítve a SZEMELVÉNYEK NAGYSZALONTA IPARTÖRTÉNETÉBŐL című könyve.
Beszélgetésünk végén kollégánk még elmondta: Temesvárhoz kötődését bizonyítja, hogy itteni barátaival ma is tartja a kapcsolatot és örömét fejezte ki, hogy a HETI ÚJ SZÓ munkatársai is kollégájuknak tekintik.
.
